Sorozat

A Roboraptor kedvenc sorozatai 2022-ből

A sorozatok végeláthatatlan folyama 2022-ben sem kezdett apadni, a streaming szolgáltatók minden gazdasági viszontagságuk ellenére is ontották magukból a tartalmakat. Mint mindig, az idei felhozatalból is lehetetlen volt mindent látni, még ha csak a legnagyobb nyilvánosságot elérő szériák is próbáljuk nyomonkövetni. Ennek ellenére mindenki könnyen megtalálhatta saját személyes kedvencét a kínálatból, így a Roboraptor szerkesztősége sem tétlenkedett, hogy ismét összegyűjtsük az év számunkra legemlékezetesebb darabjait. Leköszönő közönségkedvencek, mindent letaroló fantasy, jól bejáratott brandek, magyargyártás, meglepetés sci-fi és persze képregényfeldolgozás is akad a Roboraptor 2022-es sorozatkedvencei között.

Különválás – 1. évad (Severance)

Egy alternatív jövőben a Lumen Industries nevű óriásvállalat kifejleszt egy különleges eljárást, amellyel a munkahelyi teljesítmény és a magánélet közti egyensúly tökéletesen elérhető. A Lumen bizalmas információkkal dolgozó munkavállalói fejébe egy chipet ültetnek, amely kettéválasztja agyukat. Ahogy megérkeznek a munkába, a kinti életükről, családjukról mindent elfelejtenek és csak a munkahelyen történtekre emlékeznek. Ugyanígy, amikor elhagyják íróasztalukat a munkaidő végével, arra sem emlékeznek, mivel foglalkoznak vagy kik a munkatársaik. A tökéletesnek tűnő munkahely azonban maga a pokol. A Különválás egy különös, nyomasztó világba és a vállalatok sötét oldalára kalauzol el minket. A történet tele van szokatlan megoldásokkal, fordulatokkal és feszültséggel. Dan Erickson forgatókönyve és Ben Stiller rendezése nagyszerű és remek atmoszférát teremt. (Nagy Anna)

Az irodai élet pokla – Különválás évadkritika

 

A Király

Igazából sosem értettem, hogy nálunk miért épp Jimmy a király. Cinikusan mindig azt mondtam, hogy milyen jól leírja az országot, hogy míg Amerikában Elvist koronázták meg, addig nekünk csak Zámbóra futotta. Kis ország, kis pénz, kis király. Persze ’91-es születésűként alapvetően kimaradtam a Jimmy láz tombolásából. Olyannyira, hogy a legkorábbi emlékem vele kapcsolatban a kétes körülmények övezte halála. Aztán már hiába hallottam a számait, láttam a klipjeit: azokból számomra sokkoló, feldolgozhatatlan mennyiségű giccs áradt. Noha kétségtelen, hogy nagyon jó hangja volt és énekelni tényleg nagyon tudott, ezek körítése (és ahogy a családja a mai napig az ő hátán felkapaszkodva tolja a legprimitívebb bulvárt) miatt semennyire sem tudtam komolyan venni.

A róla készült sorozatot viszont annál inkább! A fentieket azért tartom fontosnak megosztani, hogy a lehető legjobban tudjam nyomatékosítani, hogy az RTL+ (fikciós elemekkel is tarkított) életrajzi sorozata A király, az tényleg király. Számomra már az is mindenképpen az év(tized) legkellemesebb meglepetései között van, hogy itthon elkészülhetett egy népszerű (de bőven megosztó) hírességről egy olyan sorozat, ami nem csak egy cukormázos felmagasztolás. Főleg egy olyan emberről, akinek családja a mai napig a nagyszerűségével haknizik.

A király ugyanis nemcsak, hogy nem hazudja el Zámbó Imre életének zűrös és problémás részeit, hanem komoly hangsúlyt fektet rá. Ám ezt nem az öncélú, provokatív karaktergyilkosság szándékával teszi. Hanem, hogy árnyaltan, és minden oldalról bemutassa az embert a mítosz mögött. A végeredmény pedig eszméletlenül hitelesnek érződik. Nem pusztán azért, mert Olasz Renátó remek alakításával (jelen sorok írásakor még nem debütált Nagy Ervin idős Zámbója) nagyszerűen rajzolnak fel egy sokoldalú, árnyalt személyt, hanem mert egyaránt látjuk a címszereplőt, mint zene mániás, lelkes, nagyravágyó énekes, elhanyagolt fiú és mint hősszerelmesként tetszelgő, valójában manipulatív irányításmániás pasi. Akinek karrierje, felemelkedése jóval izgalmasabb és keményebb, mint nagyi Facebook csoportok negédes Jimmy giccs-gifjei.

Másik hatalmas érdeme a sorozatnak, hogy majd ugyanannyit foglalkozik a korszak zeneiparával (beleértve annak korrupt és politikától átitatott működését), mint a címszereplő személyes tragédiájával. Ellenben pedig – az amúgy szórakoztató – Besúgóval nem akar kényszeresen, erőltetett módon rájátszani arra, hogy ez itt a 80as/90es években történik. Nem érzi szükségét annak, hogy folyamatosan egyértelmű utalásokat toljon az arcodba. Ezeket, sokkal elegánsabban a háttérben tartja. Amit azonban előtérbe hozz az a rendszer működése. Nem száz-százalékig történelem hűen, de alapvetően – a költői szabadság eszközét értő módon használva – elég pontosan ábrázolva. Mellőzve – a Besúgóra is jellemző – nagyon hollywoodi túlkapásokat és sablonokat. Példának okáért: a hírhedt ’88-as Interpop fesztivált (annak szervezését, és Jimmy nyerését) bemutató 4. rész egészen egyszerűen fenomenális. És még hátra van a sorozat fele! (Pongrácz Máté)

 

 

Peacemaker: Békeharcos – 1. évad

Noha szinte követhetetlen gyorsasággal, majdhogy havonta érkeznek az újabb és újabb Marvel sorozatok, az év legjobb szuperhős spin-offját a konkurenciának köszönhetjük. Nem gondoltuk volna, hogy szükségünk lehet arra, hogy a tavalyi Az öngyilkos osztag egyik legidiótább tagja saját sorozatot kapjon, de tévedtünk. A Peacemaker: Békeharcos ugyanis egy elképesztően szórakoztató, felszabadultan kiszámíthatatlan és energikus agymenés. Sőt több is annál.

James Gunn bandájának sikerült meglépnie azt a hihetetlennek tűnő bravúrt, hogy komolyan vehető karaktert csinált egy túltolt-paródiából. A hasonló spin-off projektek legnagyobb rákfenéje rendszerint az, hogy hamar kiderül, hogy a főszereplővé avanzsált mellékszereplőben egyszerűen nincs annyi kraft, hogy elvigyen egy saját projektet a hátán. John Cenanak azonban hatalmas a háta, Gunn pedig képes volt úgy árnyalni a figurát, hogy közben hű maradjon ahhoz a röhejes bunkóhoz, akit a filmben láttunk.

Három évad The Boys és az Invincible után az már önmagában nem érdekes, izgalmas és újszerű, hogy egy szuperhős sorozat is lehet véres és szabadszájú. A Peacemaker: Békeharcos nem is pusztán ettől lesz jó. Hanem, hogy nagyszerű arányban vegyíti a karaktereinek az őszinte drámáját és a totálisan elborult – rendre morbid kicsengésű – akciókat. Ám utóbbi ellenére híján van annak a cinizmusnak, ami az említett Amazon sorozatokat jellemzi. Ez pedig nem csak jól áll neki, de ez teszi igazán szerethetővé. Na meg a nagyszerű, roppant szimpatikus szereplőgárda.

Összeségében talán a szintén DC/HBO-s Doom Patrolhoz lehetne hasonlítani, ahol a roppant kedvelhető, valós traumákkal és szorongásokkal küzdő, roppant kedvelhető karakterek képesek kellő súlyt adni, az amúgy totálisan féktelen, őrült baromkodásnak. Kevés sorozat képes ennyire gyönyörűen egyensúlyozni két ilyen véglet között. Kivételes bravúr, amilyen szépen összesimítja (többek között) a toxikus családi, gyerekkori traumák következményének fajsúlyos témáit, az idegen-invázióval és szétrobbanó emberi testekkel. Épp ezért abszolút nem bánjuk, hogy James Gunn veszi át a DC film/sorozat-univerzum építését. Az év legjobb főcíme pedig már tényleg csak hab a tortán. (Pongrácz Máté)

A Peacemaker után a DCEU már sosem lesz ugyanaz, és jól van ez így

 

Reacher – 1. évad

Az Amazon Prime nem annyira rejtett gyöngyszeme a Lee Child regényein alapuló Reacher. Címszereplője egy napsütötte reggelen megérkezik Margrave álmos kisvárosába, hogy öt percen belül egy gyilkossági nyomozás kellős közepén találja magát. A karakter, ha máshonnan nem is, a Tom Cruise főszereplésével készült filmekből ismerős lehet. Míg a szélesvásznú változat erőteljesen igazodik Cruise stílusához és személyiségéhez az Amazon verziója a megszólalásig ragaszkodik a forrásanyaghoz. Ennek megfelelően főszereplője, akit Alan Ritchson, a Blue Mountain State és a Titánok sármos kétajtós szekrénye alakít, az első rész nyitó perceiben egyetlen szót sem szól, de jelenlétével teljesen betölti a képernyőt.

Ez pedig Jack Reacher, az ex-katonai nyomozóból a hétköznapi ember magányos hősévé vált karakterének esszenciája. Az évad nagyon jól építkezik és egyensúlyozik a brutalitás, az akció és az emberi kapcsolatok göröngyös talaján. Reacher katonai és rendőrségi tapasztalata gyorsan világossá válik, ugyanakkor soha nem mond, vagy tesz semmi olyat, aminek az adott helyzetben nincs jelentősége. Még amikor közelharcba keveredik is valakivel, kínosan ügyel arra, hogy csak az ártalmatlanná tételéhez szükséges sérüléseket okozza. Teszi mindezt tökéletesen koreografált jelenetek keretében. 

A történet közel két méteres izomkolosszusa mellett érdemes szót ejteni a mellékszerepekben megjelenő rendőrnőről, Roscoe Conclinról (Willa Fitzgerald) és Oscar Finlay nyomozóról (Malcolm Goodwin), akik tökéletesen kiegészítik Reacher sokszor túlságosan is célorientált stílusát. A sorozat gyakran használja őket a hétköznapi ember megjelenítésére és kétségeinek szóvátételére. Egyikük sem mentes a hibáktól, ugyanakkor rendkívüli szakértelemmel és lelkiismeretességgel állnak munkájukhoz. Nekem Roscoe és Reacher szokatlan duója volt a kedvencem, akik minden szempontból egyenjogú partnereként jelentek meg. A készítők ráadásul nem féltek emberi érzelmekkel és tulajdonságokkal felruházni őket, amitől meghökkentően valóssá válik az egész történet. (Resán Alexandra)

Ha a Terminátorba oltott Sherlock Holmes ered a nyomodba, kő kövön nem marad

 

Sárkányok háza – 1. évad 

Westeros él és dicsőbb, mint valaha! A Trónok harca csúfos 8. évada után nem hitte volna senki, hogy ezt 2022-ben le lehet írni, pedig de. A Targaryen-ház Sárkányok tánca néven elhíresült polgárháborúját dolgozza fel az első GOT spinoff, a Sárkányok háza. A bonyodalmat mi más is válthatná ki, minthogy az éppen regnáló király, I. Viserys egy szörnyű családi tragédia után lányát, Rhaenyra hercegnőt nevezi ki trónörökösének. Ez a lépés pedig nem látott ármánykodást és udvari cselszövést indít be, hiszen a király könnyen megingatható, érzelmeire könnyű ezekkel hatni. A hatalmi harcok a később jövő generációk szívét is befeketítik, ezzel kiirthatatlan ellentéteket teremtve.

A Sárkányok háza  eleinte a rajongók körbecsókolgatásának indult GOT-hoz hasonló zenéjével és karaktereivel, de az évad végére kinőtte magát egy önjogán is teljesen legitim és független sztorivá. Fantasztikus alakítások, csúcsra járatott udvari pletykák és intrikák (mindez szűk térbe zárva), miközben a nők helyzetéről sem rest szót szólni történetén keresztül. Mindezen felül képes volt visszahozni azt az időszakot, amikor minden heti Trónok harca epizódot után elárasztotta az internetet a meme-áradat, beindultak a könyv vs. nem könyves összehasonlítások, és természetesen a rajongói teóriák. A Sárkányok házának már csak azért is az év sorozatai között a helye, mert ilyen ügyesen visszahozta a Trónok harcát a gödörből. (Scheirich Zsófi)

A Sárkányok háza egy patriarchális ketrecharc királynőkkel

 

Atlanta – 4. évad

Donald Glover showrunner, író, rendező és főszereplő zenei karrierje (mint Childish Gambino), valamint az egyre népszerűbbé és foglalkoztatottabbá váló további főszereplők (Zazie Beetz, Brian Tyree Henry és LaKeith Stanfield) időbeosztásának összeegyeztetése egészen nehézkessé tette az Atlanta forgatását és képernyőre kerülését 2016-os indulása óta. Ezt csak tovább nehezítette a COVID-járvány, hogy végül idén – négy év szünet után – egyből két évaddal zárja le Earn, Van, Paper Boi és Darius történetét. 

A tavasszal megjelent harmadik évad elrugaszkodott a biztonságos környezetétől és a címadó amerikai városból Európába helyezte át az eseményeket, Paper Boi turnéját követve a kontinens ismert városaiban. A kiruccanással együtt azonban a sorozat mintha otthon felejtette volna a mojoját is. Mint kiderült, a karakterek új kultúrális közegbe helyezése papíron frappáns ötletnek tűnik, de valójában Glover és írótársai nem igazán tudtak mit kezdeni a maguk felhúzott kerettel. Így a 3. évadban az Atlanta saját árnyékává vált, sztereotípiák cinikus kiforgatását puffogtatva – igaz, még mindig baromi kreatív módon, de fájóan a saját ligája alatt teljesítve.

Hál’ istennek a negyedik, sorozatzáró évadra százszázalékban magára talált a széria. Mind kreativitását, mind témáit, mind pedig a karakterek kezelését tekintve sikerült újra elérnie az eddigi csúcspontot jelentő második évad színvonalát. Earnék visszatértek Atlantába, de immár sikeres emberekként, rég maguk mögött hagyva azt az utcai életet, amely közegében anno megismerhettük őket. A létbizonytalanság és mindennapi túlélés nyomasztó érzetét átvette az elvágyódás és érzelmi elégedetlenség érzései. 

Az évad, nem meglepő módon, a lezárás, továbblépés és újrakezdés körül tematizálódik, ráadásul a négy szezon közül a legfókuszáltabban emelve maga elé a központi témát.  Sokszor szürreális, metafórikus, az aktualitásokra pofátlanul szúrós és tűpontos humorral reagál. De legalább ennyiszer nagyon is intim módon személyes karakter pillanatokat sorakoztat fel, mindenek felett pedig rettentően önazonos. Mindezen aspektusok finom összhangja segítette már a kezdetektől fogva egyedülálló jelenséggé tenni a sorozatok egyre dagadó óceánjában, hogy végül az Atlanta a maga nemében tökéletes lezárással búcsúzhasson szereplőitől és rajongóitól egyaránt. (Hartai Dávid)

 

Star Trek: Strange New Worlds – 1. évad

A Star Trek reneszánszát éli: J.J. Abrams filmjei után a Star Trek Discovery-vel megkezdődött egy rajongói körökben erősen kettős véleményeket kapó új korszak a sorozat történetében. Miközben az üzenet nem igazán változott, és karakterek terén is gyakoriak a visszatekintések a korábbi alkotásokra, a történetmesélési stílus, a hangulat már sokkal inkább modern ízlésre szabott. A felfedezések mellett háborúk, a töretlen idealizmus mellett sötétebb korszakok, a nyitott fiatalok helyett megkeseredő, idősödő hősök vették át a terepet. Volt, akit pont ez vonzott be a világba, a régi rajongók viszont sok esetben inkább várták vissza a megszokottat… és az arany középutat a Strange New Worlds jelentette.

Anson Mount Pike kapitánya már a Discovery második évadában belopta magát a nézők szívébe, az Ethan Peck féle Spock, és a Rebecca Romijn féle Egyes nem különben – a Strange New Worlds részben rajongói igényre született, az alkotói pedig lelkesek voltak, és sütött róluk a széria szeretete. Kicsit visszatértünk a gyökerekhez, vannak epizodikus történetek, felfedezés, humor, kikacsintások, de egyben egy kis sötétség, dráma, és fájdalmasabb karakterívek is.

Különösen a főszereplő esetén, aki a Discovery-ben megkezdett történetét folytatja, és próbál megbékélni egy elkerülhetetlen, tragikus jövővel. A szomorú pillanatok ellenére a Strange New Worlds a reményről, az optimizmusról, és kicsit néha dagályosan, de nagyon is Star Trekesen a barátságról és annak motiváló erejéről is szól. Ami egyben tart egy legénységet, és bátorságot ad egy kapitánynak. Nem véletlen, hogy a folytatás a közeljövőben várható: a Strange New Worlds határozottan megérdemli a figyelmet. (Medvegy Anna)

Közel hat évtized után elkészítették a Star Trek eredeti Pilotjára épülő sorozatot, és erre megérte várni

 

Better Call Saul – 6. évad

A Better Call Saul makulátlan fináléja egy éveken keresztül bravúrosan felépített karakterrajznak, amiben tökéletesen lekövethetjük Jimmy McGill útját Saul Goodmanig – és azon túl. A Breaking Bad ikonikus karakterére épített sorozat nemcsak, hogy mesteri, hanem bátran elfoglalhatja helyét “elődje” mellett. A csodálatos képi világhoz érzelemteli, érzékeny narratíva társult rengeteg feszültséggel és izgalommal, amik egy fenomenális, visszafogott, de pont ezért szívbemarkoló lezáráshoz vezettek.

A lágyabb elemekhez pedig bőven jár frenetikus pörgés is, ahogy minden mellékszál szépen célba ér. A színészek elkötelezett alakítása és a remek forgatókönyv nem csak, hogy az év, de az évtized egyik legjobb sorozatává avanzsálják. Egy kiváló történet arról, hogy mit jelent a helyes út, és hogy mennyire nehéz kitörni a rólunk alkotott imidzsből. Plusz, hogy mennyire vonzó és ellenállhatatlan lehet a megtévesztés és átverés jövedelmező valósága. Profi munka csúcs kivitelezéssel, rengeteg lélekkel és nüansszal. Egy magával ragadó út egy elkerülhetetlen végkifejlethez, hibátlanul prezentálva. (Georgiadisz Leonidas)

Better Call Saul: Ha lenne egy időgépünk, megmenthetnénk Jimmy McGillt?

 

After Life – Mögöttem az élet – 3. évad

Ricky Gervais munkásságát aligha a szalonképes jelzővel érdemes összefoglani, mégis sokan vannak, akiknek a komikus éppen őszinte keresetlensége jön be. Nekem, például…

Az After Life központi szereplője Tony (Gervais), az özvegy kisvárosi újságíró, aki gyászán keresztül ad felmentést magának bárminemű társadalmi konvenció alól – éppúgy, mint az őt megformáló színész. Az epizódokat rövid szkeccsek színesítik, amelyekben Tony, és lassú, elhízott kollégája, Lemmy (Tony Way) interjúztatják a tizenöt perc hírnévre áhítozó helyieket. A mellékszereplők kapnak egyfajta megnyugtató lezárást, a főszálat elnézve pedig talán nem kell azon tépelődnünk tovább, hogy, vajon egyszer tényleg öngyilkos lesz-e a továbblépésre láthatólag képtelen antagonistánk.

A protagonista ugyanis továbbra is maga az élet, csak hát abba jóval nehezebb belerúgni, mint az élőkbe. Az őt körülvevő, birkatürelmű barátok és ismerősök ennek apropóján kapnak (főleg) hideget és (nagyritkán) meleget, miközben kiszól a nézőnek az aktív eutanáziáról (miszerint az teljesen oké), vagy éppen az élet értelméről. A hangulat amolyan kisvárosi angolosan szívmelengető, tényleg csak egy csésze teát, meg némi süteményt kíván mellé az ember. Ugyan az eső a zárás alatt is szemerkél, a vélhetőleg utolsó akkord végén azért néhány kósza napsugár is megjelenik. Újranézős. (Forrai Márton)

Egy halálosan komoly komédia, ami az atyaúristenről is leveszi a keresztvizet

 

A 81-es számú archívum (Archive 81)

Az idei évben sok jó sorozatot sikerült megnéznem. A listán korábban említett Reacher, és Peacemaker nálam is hatalmas kedvenc lett, mint ahogy a Wednesday is régen nem tapasztalt lelkesedéssel érintett meg. Ugyanakkor mégiscsak kötelességemnek érzem, hogy röviden megemlékezzek 2022 egyik első olyan sorozatáról, ami nemcsak váratlanul ért, de olyan élményt nyújtott, amit csak a régi kedvenceimnél tapasztaltam.

A 81-es számú archívum ugyanis már az első perceivel felidézte bennem az X-akták utáni nosztalgiát, a későbbiekben pedig szegről-végről Lovecraft jellegzetességeit is a sztoriba emelte. Nagyon élveztem a sorozat feszültségépítését, és azt, hogy a készítői láthatóan értették, mitől működik egy természetfeletti thriller. A kezdeti lassú, céltudatos építkezést azonban a végére egy kicsit túlpörgeti, és a konklúzió sem a legkielégítőbb. A Netflix is így gondolhatta, mert a nyitva hagyott befejezés után már biztos, hogy nem lesz folytatás.
Mégis, számomra A 81-es számú archívum egy olyan sorozatélmény volt, amire már régóta vágytam. Minden hibája ellenére is jó szívvel ajánlom a paranormális jelenségekkel foglalkozó thrillerek kedvelőinek. (Laki Péter)

 

Wednesday – 1. évad

Az Addams Family franchise újra köztudatba emelésének legújabb próbálkozása a Wednesday, méghozzá Tim Burton névjegyével fémjelezve. A Netflix sorozata magában hordozza Burton tipikus szerzői kézjegyeit, és a kortárs iskolás tinifantasyk jellegzetességeit. Ezzel együtt eredményesen alkalmazza a thriller narratíva cselekményirányító eszközeit is. A Wednesday első nekifutásra úgy tűnhet, hogy csak egy újabb sötét tónusú, fantasy elemekkel megtűzdelt, tucat tinisorozat.

A számos, klisévé szilárdult motívumot tartalmazó széria azonban ügyes megoldásokkal és a fergeteges stílusával tökéletesen ellensúlyozza ezt. Paródia is, meg nem is, komoly is meg nem is. Fontos kiemelni, hogy Jenna Ortega remek választás volt a szerepre. A hullaszerű, morbid és szadista lánynak egy új oldalát is felszínre hozza az epizódok során. A Wednesday egyértelműen bebizonyította, hogy nemcsak az Addams Family franchise, de Tim Burton is visszatalált a helyes útra. (Demencze Ilona)

A Wednesday újra Tim Burton és az Addams Family jobbik oldalát mutatja

 

Paper Girls

A Paper Girlstől sokan egyfajta Stranger Things-copyt vártak. Oké, a ‘80-as évek nosztalgia és a gyerekszereplők valóban adottak voltak ehhez, ám a párhuzamok itt nagyjából véget is érnek. A sorozat főszereplői ugyanis nem evilági monstrumok meg mindenféle titkos kormánykísérletek helyett leginkább saját elvetélt életútjaikkal szembesülnek időutazásaik során. A lányok nem olyan jövőről álmodtak, mint amilyen a szemük elé tárul – leginkább ennek feldolgozása köti le őket, nem az, hogy mórozus, sugárvetőkkel meg dinókkal (!) felszerelt emberek vissza akarják tessékelni őket saját idősíkjukra. A Paper Girls “a remek sorozatok, amiket senki nem nézett” kategóriában minimum dobogós volt idén – emiatt sajnos az Amazon be sem rendelte a második évadot. (Szente Ádám)

Én és én, meg a temporális háború – Újságoslányok sorozatkritika

 

Stranger Things – 4. évad

Hawkins és a (már nem is annyira) kölykök kálváriája folytatódik: furcsa gyilkosságok rázzák meg a kisváros életét, színre lép „Vecna”, Eleven elszámol Papával, Hopper seriff pedig elmenekül a Szovjetunióból, és egyúttal megszabadul pár fölös kilótól is a szovjet típusú diétának köszönhetően. A Stranger Things a Netflix totális szenzációsorozata, amelynek cselekményvázát talán az is ismeri, aki csak a róla készült mémcunamival találkozott a Facebookon. Az „Eddie meghal a végén” rövid idő alatt a „Luke, én vagyok az apád”-dal egyenértékű álspoilerré nőtte ki magát. A sorozat nem találja fel a spanyolviaszt, sőt, nem tartom alaptalannak azokat a véleményeket sem, amelyek szerint akár egy mesterséges intelligencia is összerakhatta volna.

A negyedik évad szinte a végletekig feszítette a „nosztalgiapornó” jelleget, az epizódokat nézve masszaként ömlenek az arcunkba a nyolcvanas évek. A Duffer tesók ezt a vonalat nem patikamérlegen méricskélik, hanem dömperrel borítják ránk. Nem árul tehát zsákbamacskát az évad, mégsem okoz csalódás a nézőnek, mert mindezekkel együtt működik. Jók a karakterek, érdekesek, együtt lehet érezni velük és szurkolni nekik. Látványos és nagyjából sikeres a készítők igyekezete, hogy összerántsák a korábbi évadokban kicsit ötletszerűen és széttöredezett módon ábrázolt fiktív világot. Most már el tudom hinni, hogy az ötödik évad tényleg az utolsó lesz és tényleg képes lesz arra, hogy koherenssé tegye a sorozat világát. Nem hibátlan az évad, ezerféle nézőpontból bele lehet kötni, és persze a helyén kell kezelni, mert végső soron egy nagyon patentül összerakott piaci termék. Összességében Dufferék egy marha szórakoztató és előremutató etappal álltak elő 2022-ben. (Molnár András)

A Stranger Things 4. évadának új szörnye szinte olyan kegyetlen, mint Will Byers fodrásza – kritika

 

Andor – 1. évad

A disztópikus sci-fikkel tele a padlás, akárcsak az elnyomó rendszerek ellen küzdő forradalmárok sztorijaival. A Star Wars: Andor tehát témáját tekintve egyáltalán nem számít különlegesnek, így – noha remek a szereposztása és a látványvilága – az, hogy mégis az első évada az év egyik legütősebb sorozata lett, az alapvetően két dolognak köszönhető: az eredeti megközelítésnek és a remek forgatókönyvnek. A készítők a szokásos hősies szabadságharcos sztori helyett egy olyan aspektusát mutatták meg a felkelésnek, amivel általában nem szoktak foglalkozni a film- és sorozatkészítők. Mégpedig azt, hogy a lázadóknak pénzt is kell szerezniük a mozgalmukhoz.

A megszokottól eltérő sztorit pedig kifejezetten igényesen írták meg. Összetett, plasztikus karakterekkel, életszagú párbeszédekkel és hatásos, mégsem patetikus monológokkal. Abból a szempontból is kivételesnek számít a sorozat, hogy noha egy franchise darabja, ez igazából teljesen lényegtelen az érthetősége és élvezhetősége szempontjából. Az Andor nem csak azért érdekes, mert egy újabb adalék a Star Wars-univerzumhoz, hanem egyszerűen saját jogán az. Ha valaki nem ismeri a Skywalker-sagát, és nem látta a Zsivány Egyest, az is gond nélkül megértheti, hiszen a témája örök érvényű. Ha már elkerülhetetlen, hogy egyre több franchise-filmet és -sorozatot készítsenek, akkor legalább olyanokat kellene, mint ez! (Barna Benedek)

Star Wars: Andor évadkritika – A messzi-messzi galaxis érzékeny búcsúja a Skywalkerektől és a fanservice-től

 

Sandman: Az álmok fejedelme – 1. évad (The Sandman)

Neil Gaiman kultikus képregényének mozgóképre adaptálására már voltak korábban is kísérletek, de mind kudarcba fulladtak. Szerencsére idén tízrészes sorozat formájában végre megvalósult a Netflix jóvoltából, méghozzá a szerző aktív közreműködésével és csodálatos castinggal. A történet szerint Morpheust, az álmok fejedelmét, a hét végtelen egyikét bebörtönzik, majd szabadságát visszanyerve helyre kell állítania a károkat, amit fogsága alatt az álmok birodalma szenvedett. Sokszereplős, sokszálas történetcsokor ez, mely nem kötött kompromisszumot a tévés formátummal. Minden meséjét saját komótos tempójában regéli el, miközben szépen alapoz a későbbi évadoknak.

Álmok, rémálmok, halál, korok, emberek történeteit mondja el a széria, melyeket az álom motívuma köt össze egy mitikus univerzumban. Az álmok fejedelme szerepében Tom Sturridge alakít másvilágian, de a sorozat adta az év két talán legjobb gonoszát is: Boyd Holbrookot a Korinthoszi szerepében a legkarizmatikusabb, míg David Thewlist a legvérfagyasztóbb gonosznak jelölhetnénk idén, ha létezne ilyen kategória. De Mason Alexander Park a genderfluid Vágy szerepében is igazi telitalálat. Egy szintén díjgyanús, erős horrorepizódot is felvonultat a sorozat, amit utólag megtoldottak egy meglepetés epizóddal is, ami két történetet tartalmaz, melyből az egyik animáció. Bőven van még a sorozatban potenciál, így ha még nem tudod, mit nézz vagy olvass ünnepek alatt, a képregényt és a sorozatot is melegen ajánljuk a bejgli mellé. (Széplaki Berta)

Méltó adaptálást kapott a Sandman – évadkritika

Szerző

Leave feedback about this

  • Quality
  • Price
  • Service

PROS

+
Add Field

CONS

+
Add Field
Choose Image