James Gunn nem a könnyebbik utat választotta, amikor Peacemakert tette meg sorozata főszereplőjének. Az iróniában tobzódó, parodisztikus karakter tetteivel finoman szólva sem lopta be magát a nézők szívébe. Gunn azonban mégis képes volt arra, hogy a kíméletlen gyilkosból egy szánni való, majd valódi mélységgel és felfejtésre váró rétegekkel rendelkező, szimpatikus alakot kerekítsen. A rendező sajátos stílusa uralja az egész szériát, ami a kikacsintásaival, brutalitásával és obszcén poénjaival egy hamisítatlan korhatáros móka lett. Enyhén spoileres Peacemaker évadkritika.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
A Gunn formula
James Gunn amolyan megbízható, stílusos iparosként dolgozik a szuperhős franchise-ok körül. Szinte védjegyévé vált, ahogyan a szélesebb nézőközönség előtt ismeretlenebb karakterekből közönségkedvenc filmeket gyárt. Lehet a stílusát szeretni, vagy kritizálni, az azonban cáfolhatatlan, hogy a filmjei úgy tudnak könnyedén szórakoztatóak lenni, hogy még a stúdió igényeit is kielégítik. Nem mellesleg pedig képes saját személyiségét és ízlését is belevinni a kész produkciókba. A galaxis őrzői szuperhősös űroperáiban a szedett-vedett, belső feszültségektől sem mentes legénység a szemünk láttára válik funkcionáló csapattá, ahol mindenki sajátosan határozott, karakán egyéniséggel bír. Peter Quill zenehallgatási szokásain keresztül pedig a film soundtrackje is önálló életre kelt, ami külön kis rajongótábort szerzett magának. A rendező B-akciók és trashkultúra iránti rajongása itt azonban háttérbe kényszerült, harsány obszcenitása pedig egy kitakart középső ujjig juthatott el.
Amikor a Marvel-Disney párossal átmeneti szakításra került a sor, a DC megérezve a nagy lehetőséget lecsapott az éppen munkát kereső rendezőre. Hiszen pontosan ugyanerre a csoportdinamikai és karakterérzékenységre volt szükségük, hogy kijavítsák az Öngyilkos osztag esetén elszenvedett csorbát. A rendező pedig bízva saját víziójában ha nem is szabad, de kevésbé megkötött kezekkel vághatott bele a munkálatokba. A Gunn formula pedig ismét működött, egy lépéssel tovább is fejlesztve azt. Az antihősökből és gonoszokból álló diszfunkcionális csapat 2021-es filmje tobzódik az ironikus fekete humorban, és a korhatár-besorolás korlátaira fittyet hányva ömlik a trágárság és a túltolt, véres erőszakábrázolás. A camp és trash esztétika iránti vonzalma pedig nemcsak a jelmezekben, hanem a leküzdendő végső ellenfélnek megtett óriás űrtengericsillag, Starro megjelenésében is tetten érhető. De más is összeköti még a civakodó társakból funkcionáló csapattá érésen kívül a két rivális cég filmjeit. Mégpedig az, hogy a bennük megjelenő karakterek a zsánerkeretekből nem kilógó, de a játékfilmes megkötöttségek között jól működő háttereket kaptak. Ezzel pedig még a leghitványabban viselkedő, legellenszenvesebb gyilkosoknál, csempészeknél és gazfickóknál is eléri, hogy hiteles és szerethető karakterekké váljanak. Nagyjából ez az út vezetett a Peacemaker létrejöttéhez, ami az eddigieknél személyesebb, mélyebb karatertanulmány, miközben nem felejt el szórakoztatóan kompromisszummentes akciófilmsorozat lenni.
HIRDETÉS
Ha békét akarsz, készülj a harcra
Gunn pedig már a felütésben érzékelteti, hogy mire számíthat a néző a későbbiekben. A nyitány önmagában is egyfajta fricska a halhatatlan képregénykarakterek toposza felé. Mert még néha látszólag a legnagyobbak is megsemmisülnek, hogy aztán egy új képregényfolyamban folytassák ténykedésüket valamilyen homlokráncolós feltámadás után. Christopher Smith (John Cena) egy kórházban tér magához Az öngyilkos osztag eseményei után, ahol mások és saját meglepetésére azzal szembesül, hogy megmentették az életét. Majd mindenféle felhajtás nélkül távozik is, hogy rövidesen ismét csatasorba szólítsák. Az A.R.G.U.S. nevű kormányszervezetnek ugyanis szüksége van egy hozzá hasonlóan képzett balfékre, aki egy szupertitkos küldetésben megmenti a világot. Ismét. Társai koránt sem fogadják kitörő örömmel a salátástállal a fején közlekedő Smith-t, de a cél most is szentesíti az eszközt, hogy megoldják a Pillangó Projekt mögött húzódó rejtélyes inváziós szálat.
Ha valamiben tényleg jeleskedik a Peacemaker, akkor az mindenképpen Gunn stílus-, arányérzékéből, valamint a karakteri iránt érzett rokonszenvből fakad. A sorozat látszólag egy percig sem veszi magát komolyan, így minden porcikáján érződik az a felszabadult hangulat, ami kell egy ilyen nevetségesen festő karakterhez. Mert Smith/Peacemaker lényegében egy olyan mélyen ironikus paródia, ami az amerikáról kialakult negatív képet és sztereotípiákat olvasztja magába. Ehhez mérten háziállata egy sas, az USA lobogó színeiben pompázó lakókocsiban él és egy ugyanilyen mintás izomautót vezet. Meg persze azt is tudjuk, hogy a béke érdekében bárkit képes kinyírni. Az elnyomó, neo-náci apja (Robert Patrick) szemében mégsem lehet elég jó. Akárhogy is igyekszik, akármilyen harcos és akárhogy is néz ki, soha sem lesz az a fiú, akiről az apja álmodott. Bezzeg a rég elhunyt testvére! Ezzel a háttérsztorival pedig Gunn ismét egy számára ismerős terepre tévedt, hiszen már A galaxis őrzői és Az öngyilkos osztag karaktereinél is megfigyelhető az apakomplexus.
Gunn persze nem mélypszichológiai lélektanulmányokat vezet elő szereplőiről. A Peacemaker hosszabb játékideje esetében azonban lehetősége volt minden eddiginél rétegzettebben vizsgálni egy főszereplőjét. Hogy megkedveltesse az alapvetően unszimpatikus jegyekkel bíró, a bizonytalanságait palástolni szándékozó toxikus maszkulinitásban fürdőző Smith-t, erre szüksége is van. A sorozat megpróbálja minden lehetséges téren körbejárni a címszereplő jellemét alakító körülményeket. És még akkor is meglepő mélységekbe jut, ha ezeket már sokszor látott, családi viszonyokban és tragédiákban vájkáló sablonok mentén teszi. Smith/Peacemaker szerencsére valódi jellemfejlődésen megy keresztül a széria nyolc epizódja során. Nemcsak Gunn kameráján keresztül látjuk ezt a progressziót, de Smith tényleges önvizsgálatot tart. Az önismereti út végén persze egyelőre nem várja/nem várhatja még a teljes megdicsőülés. Transzformációjának ára van, ami a családi múlttal való leszámolással, és mentális egészségének további sérülésével jár – a sorozat egyébként ekkor érkezik meg a karakter képregényes eredőjéhez.
Stílus nélkül mit érek én?
A zeneválasztás pedig ugyanúgy hozzájárul a karakter fejlődési ívének, érzelmi ingadozásainak leképezéséhez, mint ahogy primer szinten is kiszolgálja a cselekményt. Gunn elsősorban dögös glam/sleaze és hard rock előadók dalait választotta a zenei világ megeremtéséhez. Néhány előadó még a cselekményben diskurzus, vagy egy furcsán vicces betöréses lopásjelenet szintjén is megjelenik. Nyilván főleg azok fogják élvezni önállóan is a nyilvános Spotify listán elérhető soundtracket, akiket alapvetően megmozgat ez a zenei stílus. De másnak sem kell aggódnia: a zenék jól simulnak bele a nagy egészbe. A dalszövegekre is érdemes figyelni, mert a közhelyes elhelyezés mellett is valódi érzelmi többlettel képesek felruházni egyes jeleneteket. Ahol nem, ott meg az adrenalinpumpa feladatát látják el. A választott stílusban ugyanúgy előfordulnak klasszikus, és újabb generációs előadók, és a zene iránti rajongás Peacemaker egyik karakterjegye is. Ennek okára és jelentőségére pedig a széria második felében érkezik a magyarázat, ami így még egy újabb értelmezési réteggel látja el a sorozatot.
Ahogy már Az öngyilkos osztag is kedvelte az ironikus humort, úgy ebből itt sincs hiány. Csak egy kicsivel még ezek is túltoltabbak, felszabadultabbak, mint egy mozifilm esetén. A DC számos karaktere, köztük sokadrangú mellékszereplők is, de az olyan A-listás nevek, mint Batman és Aquaman is a poénok forrásai, ahogy a Star Wars wookie-jai is. A poénok elővezetése gyakran egy másik diskurzus mellkékvágányaként keletkezik, ezért néhol kizökkentő hatásúak. Az obszcén nyelvezet mértékével pedig mintha a színészek sem mindig tudnának mit kezdeni. Egy hasonló sorozatban nyilván helye van a trágárságnak, de a helyenként öt másodpercenként érkező “fuckok” képesek megfolytani a szöveget és az alakításokat is. Gunn párbeszédírói, időzítői fogásai így bizonyára félresiklanak a nézők egy részénél, de szintén a karakterépítés fontos állomásai. Mert a korábban említett összeesküvés-elméleteket is súroló, gyakran kamu híresztelésnek bizonyuló beszólásokból világosan látszik, hogy Peacemaker termete és fellépése, bárdolatlanul harsány megnyilvánulásai ellenére is naív és könnyen befolyásolható. Ami pedig a már korábban említett apai szálból, a megvetettségből eredő önbizalomhiányból is fakad.
Azért vannak a jó barátok
Mint ahogy az egy valamire való csapatfilmtől elvárható, ezúttal is fontos lesz a társaság dinamikai fejlődése, ami természetesen keresztülmegy a csoportfejlődés stációin. Itt érhető tetten leginkább Gunn formulakövetése, de ismét csak több ideje van kifejteni azt, mint egy játékfilm esetén. Peacemaker mellett a csapat másik legtöbbet fejlődő tagja Leota Adebayo (Danielle Brooks), aki Smith-hez hasonlóan fontos szerepet kap a történetben. Kapcsolatuk alakulása is fontossá válik, mint ahogy a háttérben meghúzódó gyurcsánymentes szálak is. Azt már tudni lehet, hogy a Warner berendelte a Peacemaker második évadát, a végjáték tükrében pedig kifejezetten érdekes lesz figyelni, hogyan alakítják kettejük kapcsolatát.
A csapat többi tagjának is megvan a maga saját kis útja, de a történet nagy egészében ezek nem bírnak akkora jelentőséggel, mint Smith és Adebayo fejlődése. A cselekményt tekintve azért még természetesen így sem feleslegesek. Harcourt (Jennifer Holland) egyszerre felel a plátói szerelmi feszültségért, és a kíméletlen tökös csaj imidzsért, míg Economos (Steve Agee) és az Vigilante-ként parádézó Adrian Chase (Freddie Stroma) inkább amolyan komikus segítőként van jelen. A szerepét mindenki korrekt módon alakítja, és ezen a ponton külön dícséret illeti ismét Brooks, és meglepő módon Cena játékát is. A fizikumában a schwarzeneggeri iskolára emlékeztető ex-pankrátor nagy elánnal igyekszik leküzdeni a már sokszor látott karrierívet övező sztereotípiákat. A pankráció felől érkező színészek gyakran beleragadnak az akciósztárok gyorsan kiszáradó mocsarába. Ezért valamilyen különleges tulajdonság kell ahhoz, hogy valakiből olyan A-listás név váljon, mint napjainkban Dwayne Johnson. Cena jelen esetben közel tökéletes szinergiába került a karakterével.
Nem kell persze attól tartani , hogy Cena Oscar-díjas alakításokat megszégyenítő módon ad mélységet a karakternek. Az azonban tisztán látszik, hogy tehetségben több van benne, mint elsőre látszik. A komikus sorokat jó időzítéssel és hangsúllyal hozza, érzelmeket ha darabosan is, de érthetően képes átadni, és tényleg meglepő, hogy akkor is működőképes, amikor mélyebbre kell nyúlni a karakter személyiségében. Akár úgy is, hogy ő maga zongorázik el egy Mötley Crüe darabot, vagy amikor egy explicit szexjelenet után felszabadultan karaokezik egy vibrátorba.
Béke veled
Az öncélú nyíltság, vagy túlzottan explicit tartalom csak amolyan nézőcsalogató és megtartó eszköz, mert az első részek után a Peacemaker képes másfelé tolni a hangsúlyokat. A közönségét felnőttként, de nem feltétlenül érettként kezelő felhőtlen szórakoztatás persze így is végig megmarad. Az akciójelenetek vérbőek, a bunyók inkább a koreográfiára és kameramozgásra építenek, a tétek és motivációk pedig részről részre fokozódnak a végjátékig. A katarzis azonban ha nem is marad el, de az odáig tartó utat figyelembe véve kevésbé erőteljes és kielégítő – a meglepetésszerű cameok ellenére is. A végső csata közben érkező, elég didaktikusra sikerült társadalomkritikai monológ pedig szinten nem segít a hatás elérésében. Összességében viszont a Peacemaker egy olyan üde színfolt a szuperhőskontent palettán, amire hangulatingadozásai ellenére is megéri rászánni az időt. Nem úgy szatirikus, mint a The Boys fogyasztói társadalomba ágyazott kritikája, de öniróniából, a képregénykultúrát is kifigurázó poénokból nincs hiány. Az Amerika Kapitánnyal kevert Megtorló fejlődése, és az epizód végi felütések kellő nézőmegtartó erővel bírnak a folytatásokra. Deadpool, Ha/Ver és A Kullancs fanoknak kifejezetten ajánlott. Ha ez a hangulat jelenti a DC filmes univerzumának jövőjét, van még remény.
