A Wonder Man egy imádnivaló sorozat Hollywood halvány és fakuló csillagairól, valamint két önimádó nárcisztikus színészről, akik megtanulnak önzetlenek lenni. Az egészben pedig a legjobb, hogy nem kell hozzájuk 20 évnyi MCU háttérismeret.
HIRDETÉS
A Marvel Filmuniverzum (Marvel Cinematic Universe, MCU) lassan 20 éve dübörög, létrejötte óta pedig számos, változó stílusú (és minőségű) film és sorozat jelent meg, amelyek mind eme nagy, összekapcsolt világ különböző részeit mutatják be. Míg a filmek nagy, sorsdöntő küzdelmeket, gigantikus összecsapásokat és ördögi gonoszokat sorakoztattak fel a leleményes, izmos, zseni és egyéb hősök ellen, addig a sorozatoknak lehetőségük volt kicsit a vonalakon kívül satírozni, és körbejárni más sztorikat is. A legtöbb esetben azonban ezek is megköveteltek egyfajta háttérismeretet, mivel meglévő héroszok vagy karakterek narratíváját szőtték tovább, nagyban merítve az előzményekből. Ennek ellenpólusaként jött létre a Marvel Spotlight, aminek égisze alatt olyan alkotások szerepelnének, amelyekhez nemigen van szükség háttérismeretre. A Spotlight egy jópofa visszautalás egyébként a képregényóriás azonos nevű antológiasorozatára, amely füzetei a ’70-es években voltak kaphatók, és számos olyan karaktert sorakoztattak fel, akik itt jelentek meg először, mint például Szellemlovas (Ghost Rider) vagy az Éjjeli vérfarkas (Werewolf by Night), akik már kaptak filmadaptációt (utóbbi MCU-sat).
A Marvel Spotlightot először az Echonál alkalmazták, ami ugyan fontos szerepet játszott különböző szálak összefűzésében, önmagában is érthető és élvezhető volt, de bőven tartogatott meglepetéseket a rajongóknak.
Annak, akit érdekel: a filmekből ismerhető Sólyomszem és Kate Bishop Hawkeye sorozatában tűnt fel a címadó, süketnéma harcos, aki az eredetileg a Netflixre készült Daredevil és társsorozataiból ismerhető Kingpin embere volt. A mesterlövész története így összehozta az azóta a Disney+-ra migrált feldolgozásokat az aktuális MCU kánonnal, az Echo pedig ezen a vonalon továbbmozogva mutatta meg, hogy mi lett a főnöke ellen forduló hősnővel.
Itt jön képbe a Wonder Man, amely ismét a Marvel Spotlight égisze alatt készült, és talán még jobban eléri annak eredeti célját: nincs világmegváltás, nincs ősi gonosz, nincsenek szuperhősök, csupán két színész karrierje más-más végleteken, akik próbálnak evickélni az élet és Hollywood útvesztőiben. Érdekesség egyébként, hogy külön-külön készültek volna sorozatok a karakterekről,
de végül összevonták a koncepciókat.
Simon Williams (Yahya Abdul-Mateen II) egy küszködő színész Los Angelseben, akit épp kiraknak az American Horror Story egyik epizódszerepéből, miután túlzottan sokat akar variálni a forgatókönyvön annak ellenére, hogy szerepe minimális. Nagy álmai vannak, de az áttörés csak nem akar eljönni számára. Kiutat jelenthet azonban a veterán Trevor Slattery (Ben Kingsley), aki épp a kultkedvenc Wonder Man rebootjának meghallgatására indul, és ezt megtudva Williams betrükközi magát a meghallgatásra, hiszen gyerekkora óta ez az egyik kedvenc filmje, ennek hatására akart színész lenni, és úgy érzi: itt a nagy alkalom. Egy probléma akad: a színésznek szuperképességei vannak, az MCU-ban pedig az ilyen egyének nem dolgozhatnak Hollywoodban a Doorman/Ajtónállós Cikkely miatt. Miközben Williams titkolja sajátos helyzetét, Slatterynek is bőven van rejtegetni valója, ugyanis a szuperhősök felkutatásáért és a potenciális egyének bezárásáért felelős Kárelhárítási Hivatal sakkban tartja egy régebbi incidens miatt. Slattery ugyanis még a Vasember 3-ban bukkant fel a „Mandarinként”, egy terrorszervezet vezetőjeként, később azonban kiderült, hogy csak eljátszotta mindezt, ezzel törlesztve kicsapongó élete során felgyülemlett tartozását. Tetteiért börtönbe zárták, de a Shang-Chi és a Tíz Gyűrű legendájában a valódi „Mandarin” megszöktette, hogy egyfajta udvari bolondként szórakoztassa őt és embereit. Mivel nem ülte le rendesen büntetését, a Hivatal megzsarolja: vagy visszahúz a böribe, vagy Williams közelébe férkőzik és bizonyítékot szerez annak szuperképességeiről. A páros így más-más motivációkkal, de egyre több időt tölt együtt, miközben készülnek a filmforgatásra is.
A bonyolult felvezetés ellenére a sorozat valójában teljesen élvezhető és értékelhető a háttérsztorik ismerete nélkül. Ennek fő oka, hogy Destin Daniel Cretton és Andrew Guest alkotópárosa szuperül építi be ezeket az információkat az epizódokba, anélkül, hogy a hosszú expozíciók csapdájába esnének. Sőt, a 20-30 perces részek meglepően ügyesen lavíroznak a szórakoztatás és a karakterfejlődés között. Ebben persze hatalmas szerepe van Abdul-Mateen és Kingsley kiváló párosának, akik karizmájukkal és kémiájukkal emelik új szintre a sztorit. Mivel azonban remek alapanyagot kaptak,
szerencsére nincs is nehéz dolguk.
A Wonder Mant nem is lenne pontos szuperhősös sorozatként jellemezni. Az egész történet két fő pillérre épül. Az egyik Hollywood és kihívásainak bemutatása, anélkül, hogy cinikus vagy idealista lenne; a másik a két férfi őszinte, kedves kapcsolata. Williamsen keresztül megtudhatjuk, hogy mennyire nehéz betörni, milyen nehéz jó szerepeket kapni, és mennyire demotiválóak tudnak lenni a kudarcok és a külvilág nyomásai, ami miatt sokan el is hagyják ezt a pályát. Ahogy arra is kitér, hogy a túlzott ego és nárcizmus milyen veszélyeket rejt, és mennyire vezet öngáncsoláshoz. „Hősünk” már az elején azért találja magát nehéz helyzetben, mert képtelen elvégezni a munkáját: fontoskodik, okoskodik és nagyobb jelentőséget tulajdonít magának, mint kellene. Ezzel együtt rejtegetnie kell szuperképességét is, ami egyáltalán nem érdekli. Williams egy színész, akinek épp képességei vannak: képességei, amelyek korlátozzák abban, hogy megélje álmait és azt a valóságot, amit szeretne. Ez egy remek módja annak is, hogy megmutassa a társadalom elnyomó szerepét, és azt, mennyire hajlamos beskatulyázni az embert. Szuperereje a nemi identitástól a neurodivergenciáig számos dolog allegóriája lehet, és ezért működik ilyen jól. Abdul-Mateen, aki egyébként több képregényes-szuperhősös filmben is szerepelt már (ő volt a Watchmen sorozat Dr. Manhattanje és az Aquaman Feteke Mantája), nagyon jól hozza a karaktert. Elképesztően kimerítő látni rajta azt az állandó stresszt, azt a kattogást, hogy el fogja szúrni, bekerülve abba a gyilkos mentális örvénybe, amiből alig tudja kiszedni magát.
A másik oldalon pedig ott van Slattery, aki képtelen levetkőzni múltbéli szerepeit. Ő az a színész, aki eljátszotta azt a bizonyos szerepet. Ez óriási teherrel bír, és bár hajtja gyerekkori álma, hogy megmutassa anyukájának, igenis nagy színész lesz, nehezen jönnek össze a dolgok. Múltja van rendezőkkel és más szakmabéliekkel, tartozása korábbi életvitele miatt, és a mandarinos-terroristás cselekedetei is kísértik. A maga módján ő is nárcisztikus, és kiélheti ezt Williamsen keresztül, akit mentorálni is próbál. Slattery azonban nagyon kedves és bájos is, könnyebben szót ért másokkal, és elkezdi tényleg szívén viselni Williams sorsát. Kingsley, mint mindig, most is mesteri, és méltósággal kelti életre ezt a maga módján azért szerencsétlen, komikus és valamennyire letűnt csillagot, aki Slattery. Aki pedig MCU-veteránként tér vissza, az az idézőjeles „Mandarin” pályafutásának egyfajta harmadik felvonásaként nézheti végig a sorozatot. Kettejük kémiája és a jól megírt karakterek teszik igazán szórakoztatóvá a Wonder Mant, ami alatt nemcsak a két színész,
hanem mi is elkezdünk aggódni ezért a furcsa párosért.
Ahogy Slatterynek az eredeti Mandarinhoz, úgy Williamsnek sincs sok köze a képregényes Wonder Manhez. Családtagjainak nevei stimmelnek, de szerető apa helyett a füzetekben egy bántalmazó férfi nevelte a fiúkat, akik egy ipari mágnás sarjaiként igen nagy vagyonra tettek szert. A rosszfiúból lett hős csak később lett színész, így még ha bizonyos pontok stimmelnek is, itt egy teljesen új karakterről van szó, aki nyomokban tartalmazza a régit, kreatív apró kis utalások formájában. Egyébként érdekes, hogy a James Gunn-féle A galaxis őrzői 2 egy kivágott jelenetében Nathan Fillion szerepelt Wonder Manként: a színész később a folytatásban is megjelent, majd egy (feltételezhetően) hasonló figurát vitt a DC tavalyi Supermanjében Zöld Lámpásként.
Az alkotók egyébként igen jól megragadták a ’70-es és ’80-as évek filmduóinak hangulatát és a kifejező dalszövegű, hangulatos zenéket, miközben a sorozat valamennyire a Marvel A stúdiójaként is felfogható. A Mátrixból is ismerhető Joe Pantoliano vagy épp a Jégvarázs Olafjának hangja, Josh Gadd önmaguk fiktív, karikaturisztikus verzióit alakítják, de más, kisebb-nagyobb nevek is megjelennek, autentikusabbá és humorosabbá téve az egészet. Filmipari kikacsintások és utalások tömkelege teszi egyszerre hihetővé az egészet, miközben más, kreatív apróságok az MCU-t bővítik és tágítják. Külön kitérnék itt a negyedik epizódra, amit annak is bátran ajánlok, akit a sorozat egyáltalán nem érdekel. Az epizód ugyanis kifejti, hogyan is jött létre a Doorman/Ajtónállós Cikkely, mindezt egy jópofa tanmesén keresztül, ami arról szól, hogy mennyire kockázatos, ha egyszerűen képtelenek vagyunk boldogok lenni abban, amiben élünk – és megszólal az ambíció kisördöge a vállunkon. Mindez fokozottan igaz Hollywoodra,
ahol pillanatok alatt épülhetnek és semmisülhetnek meg karrierek.
A Wonder Man tehát működik, és jól. Azért, mert alkotói nem az egyre szövevényesebb filmuniverzumban próbáltak még egy nagyobb valamit alkotni, hanem lerántották az egészet egy hétköznapi szintre, háttérként és alapként használva a mitológiát és kánont, hogy a hősök közt emberekről meséljenek. Mindezt könnyed, humoros jelleggel, de nagyon szórakoztató és hatékony módon. Őszinte leszek, én hosszabb epizódokat is elviseltem volna: nemcsak azért, mert néha picit kapkodósnak éreztem az egészet, hanem azért is, mert nagyon jól működik, jó lett volna még nézni. Ugyan a Marvel minisorozatként hirdette, remélhetőleg elég sikeres lesz ahhoz, hogy visszatérjen valamilyen formában.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
