Akár a hazai, akár a külföldi könyves sikerlistákat böngésszük, hamar világossá válik, hogy a klasszikus fantasyk most háttérbe szorultak, előtérbe pedig a romantikus fantasyk (vagy rövidebb néven romantasy) és a cosy fantasyk kerültek. Az alműfajok egyeduralma ellenére azért történnek érdekes kísérletezések még a fantasy irodalomban. Ebbe a boszorkánykonyháskodásba sorolható Matt Dinniman immár magyarul is olvasható litRPG-je, a Dungeon Crawler Carl, vagyis A kazamata hőse.
HIRDETÉS
Mi jelent az a litRPG szóösszerántás?
Matt Dinniman bár kétségtelenül a fősodorba hozta a kifejezést, a litRPG nem újkeletű dolog. Eredete egészen 1978-ig, Andre Norton Quag Keep c. sci-fijéig nyúlik vissza, de Larry Niven és Steven Barnes is kísérleteztek az RPG (pontosabban a LARP, vagyis az élő szerepjátékkal) és az irodalom házasításával, és még Ázsiában is találhatunk egy egyedi szerepjátékos fantasy vagy sci-fi felfutást (lásd például Sword Art Online, .hack/Sign). A mai értelembe vett litRPG azonban Oroszország magánkiadói és szamizdat regényei között futott fel, amelyek lassan elértek a hagyományos kiadás ingerküszöbéig (a kifejezés is az orosz EKSMO kiadótól ered).
Dinniman orosz kortársaihoz hasonló utat futott be saját litRPG-jével. A Dungeon Crawler Carl-sorozat először online, a Royal Road nevű oldalon kezdte gyűjteni rajongóit, majd a covid-világjárvány kitörése alatt Dinniman teljes állású íróként írta tovább Carl és Muffin kalandjait, amiket magánkiadásban, e-könyv formában publikált az Amazonon. Egy felfutó amazonos bestseller hullámot látva már a nagy kiadók sem nézhettek félre, így a Penguin Random House felkarolta Carlt, és innen már nem volt megállás: széleskörű elérés, képregények, merchek és nemzetközi megjelenés.
RPG, valóságshow és apokalipszis, az utolsó hozzávaló pedig a brainrot
Matt Dinniman regénye egyediségével hívhatta fel magára a figyelmet, ugyanis már az első rész, A kazamata hőse sem kezd gyengén. Carlt, a könyv címadója, élete legrosszabb napján ismerjük meg: barátnője szakított vele, de nála maradt annak macskája, Muffin hercegnő, aki gondolt egyet és kiszökött a hideg éjszakába. Carl, hősiességét bizonyítva, rögtön utána szalad, hogy megmentse díjnyertes őfelségét az utca mocskától és veszélyeitől, mégpedig saját alsónemű villantásának kockázata mellett.
Ha azt hinné az ember, hogy ennél rosszabb nem jöhet, akkor nem figyelt eléggé.
Mert jöhet és jön is, mégpedig földönkívüliek formájában. Carl életének ezt a csodásnak semmenyire sem mondható napját választották ki az idegenek arra, hogy elfoglalják a Földet. A hódítás következtében a lakosság ⅔-da elhalálozott, a túlélőket pedig, akik valahogy letaláltak egy gyanúsan kazamatára hajazó alagútba, egy galaktikus realityshowba kényszerítik, hogy egy sword and sorcery alapú RPG AI-generált kulisszái között küzdjenek az életükért a galaxis figyelő tekintete előtt. Ha már ezt dobta a gép, Carlnak nincs mit tenni, mint elfogadni a játékszabályokat – még szerencse, hogy ott van Muffin hercegnő, aki mindig támogatja humánját a maga módján.
Ha ez már soknak tűnik, még nem láttál semmit! A kazamata hőse, ami alapvetően egy reality show kedvért AI-al generált RPG világ, folyamatosan azt az érzést adja, mintha egy közösségi médiás brainrot körforgásába kerülnél.
Ezen az olyan események sem segítenek túljutni, mint a lábfétises AI pikáns üzenetei, az oltástagadó tündérszerű kertvárosi anyuka-szörnyek, a savköpő lámák vagy rommá gyúrt gyíkember.
Csak az agyrohasztással ellentétben Dinniman ezen keretek között mer és tud is koherensen építkezni. Az alapokat az RPG adja, amely segít olvasóként könnyen belehelyezkedni az őrület kazamatáiba, miközben mégis teljesen egyedi szabályrendszer mentén fedezzük fel a világot Carl és Muffin oldalán. A játékosok egyrészt üzenetablakokon, másrészt a játékpálya bizonyos helyszínein leledző céhmesterektől juthatnak információkhoz. Sőt, hőseink mesterétől, Mordecaitól számos stratégiai tanács is érkezik, amely kellemesen logikus karakterépítkezésben hasznosul Carl és Muffin tetteiben. Dinniman humora pedig főleg itt bontakozik ki. Oda csempész váratlanul abszurd fordulatokat, ahol nem várnánk, humorbonbon és visszatérő gegsorozatok szórakoztatnak a felszedhető loottól egészen a gyaknivaló szörnyekig, az utaláshalmok pedig valahol a Ready Player One és a Galaxis útikalauz stopposok furcsán finom fúziójából buggyan ki.
Ez a frenetikus játékmenet meg is adja a történet dinamikáját: izgulhatunk a hősökért küldetésről küldetésre, nagyvonalakban látva azt is, hogyan jutunk el A-ból B-be, miközben még nevetünk is.
Viszont pont ez a keretes felépítés az, ami kissé önismétlővé teszi a cselekményt.
Dinniman nemcsak az RPG-k, hanem a realityk műsorszerkesztési elveiből is jócskán átemelt elemeket, ez pedig logikusan magával hozza a kötelezően ismerős pontokat Mindig elérünk egy talkshowhoz, egy biztonsági szobába, ahol a jól ismert körök futnak le. A könyv második felétől mindez kissé fárasztóvá teszi az olvasást (ha nem számítjuk a brainrotot), és ha azt nézzük, hogy az első kötetben még nem is jutunk a játék végének közelébe, akkor elnyújtottnak is tűnhet a szerkezet.
Az agyrohasztás alatt szíve van neki
Teljes önismétlésbe azonban sosem csúszik a sztori, hiszen Dinniman a cselekmény előrehaladtával nem felejti el emelni a téteket. Mint minden jó RPG-videójátékban, itt is akadnak legyőzendő bossok, akik fejezetről fejezetre egyre nagyobb kihívást jelentenek. Az elvetemültebbnél elvetemültebb főnökökön és pribékjeiken átverekedve, Matt Dinniman nem felejti el megvillantani a mindez alatt húzódó emberi oldalt. A figurák mind egy-egy társadalmi jelenséget jelenítenek meg karikatúraszerűen – ezekre ráismerni fájóan fárasztó aha-élmények sorozata, amit Tót Barbara fordítása hasonlóan elvetemült módba kapcsolva képes visszaadni.
De bárhol is járjunk a játékban, a kiosztott szerepek mögött ott rejtőzik egy kész tragédia, egy szívbemarkoló küzdelem.
Ezzel pedig már a legelső részben kirajzolódik a tényleges mondanivaló, a hatalom elleni harcok várható természete: Carl és Muffin a mindent és mindenkit felzabáló rendszer ellen! Ám ennél mélyebbre Dinniman itt még nem megy, de izgalmas potenciálnak tűnik ez az elkövetkezendő folytatásokra.
De egy biztos már most is: Carlnál jobb hőst keresve sem találhatnánk. Miután barátnője, Beatrice kikosarazta és az első fejezeteket végig szerencsétlenkedte, a férfi könnyen összetéveszthető volt a béna geek fiú archetípussal, ám erre hamar rácáfol egy hirtelen ötlettől vezérelt taposással, és kibuknak a rejtett tartalékai. De attól, hogy edzésben tartja magát, nem lesz kőagyú, hanem tényleg az a hős, akinek mindig a helyén van a szíve, védelmezőleg lép fel, ellenségeiben is képes meglátni az érzékeny oldalt. Remek ellenpontja Muffin hercegnő, aki minden macska sztereotípiát magába olvasztott (sokat gondol magáról, önző), miközben gyermeki naivitással rohan bele a világ veszedelmeibe. Párosuk szórakoztató, a fárasztó játékok mellett abszolút ők a könyv stabil tartóoszlopai. Ellentéteik lassan csapatmunkává csiszolódnak, ahol nemcsak Carl tanítgatja Muffint, hanem sokszor fordítva is – így nem egy tipikus felnőtt-gyermeki karakter mentorálás lesz a kapcsolatuk, hanem egy olyan csapatmunka, amiben minden fél egyenrangú.
Új teljesítmény! Elolvastál egy pozitív könyvkritikát
A kazamata hőse valóban egy olyan fantasyszéria ígéretes debűtje, amellyel jópár éve nem volt dolgunk. A hét részre rugó sorozatot látva elgondolkodtató, hová lehet mindezt fokozni, de szerencsére még bőven rejt potenciált a Dungeon Crawling Carl, és a tényleges válaszra sem kell sokat várni. A folytatás már a kanyarban, és azon túl is csőre van töltve.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
