A Mortal Kombat II. az eddigi legjobb Mortal Kombat-film. Igaz, a korábbi filmek nem rakták igazán magasra a lécet, így a mostani etap hiába ugorja azt át, attól még nem egy igazán jó film. Viszont olyan naiv őszinteséggel nyomja szinte teljesen fullba a kretént, hogy tényleg nem lehet rá haragudni. A Mortal Kombat II. ugyanis jobb Paul W.S. Anderson film, mint bármi, amit Anderson valaha rendezett.
HIRDETÉS
Nem a Mortal Kombat II. fogja meggyőzni a szkeptikusokat arról, hogy videójátékból is lehet jó filmet csinálni. Sőt, éppen ellenkezőleg. Noha az elmúlt években jelentősen megugrott a videójátékok alapján készített filmek és sorozatok átlagos minősége, a Simon McQuoid által rendezett csörte inkább nosztalgikus visszatérés a Paul W.S. Anderson féle adaptációk bájos béfilmeségéhez. Mintha annak alapvető hangulatát és a 2021-es reboot stílusát próbálná összemixelni, ennek eredménye pedig, ha – klasszikus filmértékelői értelemben – nem is igazán jó, de kellően bájos ahhoz, hogy ne igazán haragudjunk rá. Főleg, ha valamelyest szeretjük a játékokat, itt ugyanis érezhetően az elsődleges szempont az volt, hogy a játékosok a lehető legjobban örüljenek. Épp ezért a Mortal Kombat II.-ben minden korábbi feldolgozásnál több karakter, klasszikus helyszín és fatality kapott helyett. Ez pedig azt is eredményezi, hogy helyenként egészen túlzsúfolt a film, és a cselekményét, karaktereit vagy éppen a dialógusait tekintve igencsak elnagyolt és infantilis. Ezek azonban egy olyan sajátos bájjal ruházzák fel a filmet, amelynek köszönhetően
a Mortal Kombat II. az év legszerethetőbb gagyifilmje.
A folytatás szinte közvetlenül a 2021-es filmet követően kezdődik. Raiden nagyúr összetrombitálja a Föld hőseit, ugyanis ismét elérkezett a világok közötti mérkőzés, a Mortal Kombat ideje. Mivel pedig Outworld bajnokai már zsinórban kilenc viadalt nyertek, így a Föld hőseire különösen nagy nyomás helyeződik. Hiszen, ha most is veszítenek, akkor Outworld kegyetlen ura, Shao Khan jogot formál a Föld leigázására. Ez viszont csak akkor történhet meg, ha a bajnokai legyőzik az előző részből visszatérő Liu Kanget, Sonyát, Jaxet és Cole Young-ot. Hozzájuk csatlakozik a kiöregedett, kiégett hollywoodi sztár, a volt harcművész bajnok Johnny Cage is.
Igen. A Mortal Kombat II. alapvető sztorija szinte egy az egyben ugyanaz, mint a Paul W.S. Anderson rendezte, 1995-ös első filmjé. A körítés ugyan más, de az alapvető konfliktus megegyezik. Persze mit várunk/várhatunk egy Mortal Kombat adaptációtól, ami jellegéből adódóan eleve az egyik „legvideójátékabb videójáték”? Abban az értelemben, hogy a lényeg mindig is az interaktív elemen: a verekedéseken volt. A karakterek szűk egybekezdéses leírásával, vagy az ötsoros sztorialappal általában csak akkor találkozott az ember, ha kicsit hosszabb ideig állt a játékgép előtt, és megvárta, hogy elinduljanak a demóvideók. De a legtöbben valószínűleg inkább azonnal bedobták az érmét (vagy otthoni konzolok esetében: megnyomták a start gombot), hadd induljon a bunyó. Az intenzív, véres, kegyetlen szünet és pihenés nélküli csetepaté.
Kétségtelen azonban, hogy az elmúlt bő három évtizedben a Mortal Kombat-játékok a történet és karaktereinek komplexitása terén is sokat fejlődtek. De ez a komplexitás olyanokban merül ki, minthogy az egyik karakter, aki korábban csak a főgonosz samesza volt, most tragikus rabszolga, aki segít a hősöknek. A legújabb Mortal Kombat-játék története ugyan filmszerűbb, mint a klasszikusoké, de az egyjátékos kampány tulajdonképpen most is arról szól leginkább, hogy bemutassa a karaktereket és, hogy mindegyikkel bunyozzál egy kicsit. Ezek alapján valahol irreális lenne ennél sokkal többet elvárni egy filmadaptációtól is. Az már más kérdés, hogy a Mortal Kombat II. történetének a gyengesége nem az egyszerűségében rejlik, hanem az elmesélés módjában. És, akkor megint más kérdés, hogy mi szükség van Mortal Kombat-filmre akkor, ha a jelenlegi Mortal Kombat-játékok a filmes elemeket – történetmesélés, dramaturgia, karakterek – is jobban csinálják, mint a legújabb film.
Persze kétségtelen, hogy vannak dolgok, amiket McQuoid (és a forgatókönyvet jegyző Jeremy Slater) jól csinált. Ilyen rögtön az, hogy teljesen – jogosan – kispadra helyezték az előző film főszereplőjét. Young Cole létjogosultsága ugyanis már ott is megkérdőjelezhető volt. Nem csak azért, mert egy – a játékokban soha, tehát azóta sem – szereplő karakterről van szó. Hanem, mert a Mortal Kombatnak már eleve volt több olyan emberi karaktere, aki alkalmas lett volna arra, hogy a néző avatarjaként szolgáljon, akivel együtt ismerheti meg Outworld idegen világát. Cole jelenléte nemcsak azért volt indokolatlan, mert nem a játékokból érkezett, hanem hogy az önmaga jogán sem volt túl érdekes vagy eredeti. Főleg, mert a karakterének útja – sikertelen harcművész, aki a viadalon találja meg önmagát és a valódi célját – nagyon erősen rímmel a közönség kedvenc Johnny Cage történetére. Ezt pedig végre az alkotók is belátták, és korrigálva az előző film legnagyobb baklövését most Cage kapta meg azt a szerepet, amit már akkor is neki kellett volna.
A Karl Urban által játszott Johnny Cage viszont nem a modern játékokból ismert Johnny Cage: legalábbis nem teljesen öregebb, cinikusabb, kiégettebb. Néha pedig – és ez pár helyen az egész filmre elmondható – parodisztikusabb is. Így érthető az a kritika, miszerint Urban nem volt jó választás. De nézzük önmagában a filmet: Urban a karakter filmre kitalált inkarnációjában remek. Karizmatikus, laza és éppen elegendő komolyságot csempész a szerepbe (és a filmbe), hogy ne legyen teljesen komolyan vehetetlen. A karakteríve pedig – a film kapkodó történetmeséléshez képest – viszonylag szépen, kereken van végig vezetve.
A másik főszereplő az Adeline Rudolph által alakított Kitana. Az ő esetében az adaptáció is sikeresebb lett, hiszen sokkal jobban hasonlít a karakter a videójátékos eredetijére. Az ő bosszú sztorija a film másik központi története. Ez is egyszerű, de működik.
A showt azonban meglepő módon a komikus antihősők, a halálból – teljesen indokolatlanul, de szerencsére – visszatért Kano és a valamiért „Draxra fazonírozott” Barakka lopja el igazán. Nagyjából minden megmozdulásuk arany és a film messze legviccesebb pillanatai is ezek.
Fura lehet, hogy egy Mortal Kombat-film legjobb pillanatai azok, amikor kevésbé veszi magát komolyan, de mégis jól áll neki.
Mindenki más azonban elsikkad a karakterek eme tumultusában. Van, akiért nem kár (Cole), vannak, akikből sokkal többet is ki lehetett volna hozni (mint a gonosz Kung Lao vagy Shang Tsung és Quan Chi „halálos szövetsége”), és van, aki érezhetően csak azért szerepel, hogy szerepeljen. Mint Sub Zero, aki most már Noob Saiboot, és nagyjából annyi a szerepe, hogy benne legyen a filmbe, és így Skorpió is újra benne lehessen és ismét verekedjenek. Mert igazából ez a Mortal Kombat lényege: a Kombat.
Ami a Mortal részét illeti, azzal nincs is gond. Sokkal több kellemesen szutykos és brutális fatalityt kapunk, mint bármelyik korábbi feldolgozásban, maguk a bunyók színvonala azonban már változó. A film egy adott pontjáig egyre jobbak, izgalmasabbak és látványosabbak lesznek. A csúcs Liu Kang és Kung Lao wuxiákat idéző csörtéje, de különdíjat kap a marha vicces Johnny Cage kontra Barakka bunyó is. A gyengécske CGI azonban sok helyen ront az összképen. A karakterek extrémebb ugrásainál az az érzésünk lehet, mintha egy videójáték átvezetőt néznénk (végül is…), a végső poklos „pálya” esztétikája pedig már majdnem megközelíti a legendásan hitvány Spawn-film vizualitását.
A Mortal Kombat II. legalább annyi dolgot csinál jól, mint amennyit rosszul.
Rengeteg olyan dolgot emel át a játékokból (karaktereket, helyszíneket, sztori elemeket), amelyeket a korábbi filmek nem (vagy, ha igen, akkor meg rosszul csinálták). A színészek – a film kontextusában – többnyire jók, legalábbis jobbak, mint a régebbi filmek gárdája. (Ez alól persze kivétel Christopher Lambert és Cary-Hiroyuki Tagawa, az itteni Raiden és Shang Tsung messze, de messze elmarad az ő karizmájuktól.) A történet azonban hiába egyszerű és feszes, annyira túl van zsúfolva karakterekkel, hogy a játék világában avatatlan néző kisebb katyvasznak érezheti. Az effektek színvonala igencsak ingadozó. Olyannyira, hogy a film helyenként már inkább egy PS3-játékra emlékeztet. A dialógusok pedig viccesek, de sajnos nem csak azok, amiket viccnek szántak, hanem szinte mindegyik. Mint például az amikor Sub Zero a feltámadását követően beleordítja a kamerába, hogy „Visszatértem”. Persze ezen az inkább gyenge szinkron sem segít. Főleg mert a játékok legendás mondatai – Finish him! – magyarul inkább komikusak.
Mégis: a film valahogy egy tudatos egészként áll össze. A hibák/bénaságok épp olyan szerves részei, mint a többi. Valószínűleg lehetne ennél sokkal jobb Mortal Kombat-filmet is készíteni. Hiszen ezt a mostani játékok tulajdonképpen meg is tették – és ott még verekedhetsz is – ám amikor felgördült a stáblista (és harsogott a filmre szabott, de most is király Techno Syndrome) az első gondolatom az volt: igen, ez egy Mortal Kombat-film. Ennyi. Nem is akart több lenni, mint egy másfél órás hol direkt vicces, hol brutális, hol izgalmas, hol nem direkt vicces, hol pedig kicsit látványos fan service menet. Szórakoztató vasárnapi matiné, ami után lehuppansz az X-Box elé még pár körre. Erre lett kitalálva, ezt érdemes várni tőle. Ennyit pedig teljesít is.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
