A Kraken egy centivel sem kínál többet, kevesebbet vagy éppen mást, mint amit a borítója elárul. Csupán azt a semmihez sem fogható nosztalgikus pulp, azaz ponyvaélményt, amelyhez oly sokszor visszavágyunk. Kalózok, szörnyek, okkultizmus, nácik, hidroplánok, bőrkabátok, csápok, no meg egy jó adag öntudatos humor, egysoros beszólások, zúzás és önfeledt szórakozás. Meg természetesen rengeteg hiányos infó és történeti bakugrás. De Shannon Eric Denton és David Hartman képregénye éppen ettől válik egy csupaszív, szerethető jelenséggé. Képregénykritika.
HIRDETÉS
Ki merem jelenteni, hogy az elmúlt jópár évben az irodalmi ponyva jelző egy jelentős jelentésváltozáson ment keresztül. Persze máig is él a valós jelentése, de manapság leginkább egy olyan sajátos esztétikát értünk rajta, amely visszavágyódik a ponyvairodalom fénykorának jellegzetességeihez, és nem fél keverni annak jellemző műfajait sem. Ugyanúgy megjelenik a posztmodern irodalomban (Lovecraft földjén), mint a képregényekben (számtalan példa közül pl. Hellboy, Alvilág), és még a filmekben, sorozatokban is tetten érhető (Sisu, A Pók: Noir). Közös jellemzőjük, hogy a ponyva hódításainak évtizedeiben játszódnak (‘20-as-‘50-es évek), tartalmaznak valamilyen jól megragadható, sztereotip frakciót (nácik, kalózok, kalandorok, gengszterek, nyomozók űrharcosok, katonák, miegyéb) és egy jellemzően macsó férfi főhőst. Shannon Eric Denton Krakenje David Hartman rajzaival együtt képregényként tökéletesen megfelel ennek a kategóriának.
Sőt, olyannyira ponyva, hogy az már szinte fáj. De éppen ez a jó benne.
Már a történetbe is olyannyira in medias res lépünk be, hogy lényegében egy misszió végét kapjuk el. Mintha csak menet közben kapcsolódnánk be egy vasárnap délutáni kalandsorozatba. Így nincs felvezetés, nincsenek hosszas karakterfestő fejezetek, csupán kőkemény akció. Kraken kapitány és csapata éppen egy hordányi kalóz elől menekül, valahol a közép-amerikai szigetvilágban. Hogy mentse kompániáját, Kraken egyedül száll szembe a martalócokkal, majd magányosan kénytelen menekülni a vízen álló hidroplánjával. Ám menekülés közben egy furcsa rózsaszín köd jelenik meg, amelyből csápok jönnek elő. A vakmerő kapitány persze harcba bocsátkozik vele, majd el is nyeli a pink förgeteg. A dimenziókaput régi ellensége, a Fekete Báró idézte meg, aki végül szert tett arra az okkult tudásra, amelyre régóta vágyott. Ezt pedig hülye lenne nem önző céljaira használni, amelyben vannak rabszolgasorba hajtott gyerekek és szörnnyé mutálódott katonák is. Na de mi lehet Kraken kapitánnyal?
A Kraken éppen olyan, mintha Indiana Jones kalandjait kevernénk a post-derlethi Lovecraft-szerepjáték esztétikával.
Szóval ha valahol azt olvasod, hogy lovecrafti hatások vannak a Krakenben, azt értsd úgy, hogy vannak benne csápok, okkultisták és más dimenziók. De kozmikus rettenet, vagy ontológiai, esetleg episztemológiai krízis annál kevesebb. A Kraken nem titkolt módon a testhorrorral kevert, mégis könnyed hangvételű akció-kaland hangulatra helyezi a hangsúlyt.
Azt viszont olyan elhivatottan teszi, hogy a panelek lendülete és a történetmesélés dinamikája a képregény minden más hiányosságáról képes elterelni a figyelmet. Ahogy említettem, a Kraken valóban olyan, mintha lemaradtunk volna egy bevezető fejezetről, vagy néhány füzetről. Magabiztosan indít, mert az alkotók szerint nem baj, ha nem ismerjük a szereplőket és viszonyaikat, hiszen úgyis csak sokszor újrahasznosított sablonok ők. És igazuk van. A személyiségük nem számít, csak ami velük történik.
A Kraken ilyenformán maga a szemenszedett pőre szórakoztatás, a poynvaság csimborasszója.
Láthatjuk ahogy a kapitány slamasztikába keveredik, majd megváltozva kijön belőle. Láthatjuk a vicces évődéseit a csapattársaival, és a gonosztevőkkel is. Láthatjuk a gonosztevők bénázását, és alattomos gonoszságuk megtestesülését. Közben csattannak a pofonok, pattognak a töltényhüvelyek, és csapkodnak a csápok, miközben röpködnek a vagány egysorosok és a poénforgácsok.
Az egészre a koronát pedig Hartman vizuális stílusa teszi fel, ami olyan, mintha Korcsmáros Rejtő-képregényei lennének némileg amerikásítva.
Ennek legékesebb példája Luis, Kraken kapitány hűséges, nőcsábász csatlósa, aki bármelyik Rejtő-sztoriba beférne. Viszont a képregény színezése az, amely igazán az átlag fölé emeli. Harsány rózsaszínek, lilák és zöldek, vörösek, barnák alkotnak egy igazán szemnek kedves egyveleget. Erre a vizuális egyensúlyteremtésre szükség is van, mert mint korábban érintettem, ha valaki mélyebb történetiséget keres a képregényben, az bajban lehet.
A Kraken karaktereinek fejlődése lényegében nem létező (kivéve némileg a címszereplőt), a sztori rétegeltsége, szubtextusa is nagyítóval keresendő.
De ez ebben az esetben így is van rendjén. A lentebbi pontszám tehát nem annak szól, hogy Denton és Hartman képregénye közel mestermű lenne,de még csak nem is annak, hogy fontos intraperszonális vagy társadalmi kérdéseket boncolgatna. De még annak sem, hogy médium formanyelvileg olyasmi újdonságot hordozna, amit nagyon elemezni kéne.
Pusztán csak egy önironikus, szórakoztató kaland-horror képregény
a Monster Forge Productions berkeiből. A Steve Niles és Denton által alapított transzmédia cég azt tűzte zászlajára, hogy újra köztudatba hozza és népszerűsítse a szörnyekkel foglalkozó, horrorisztikus, de könnyed tartalmakat, minden korosztály számára. A Kraken pedig maradéktalanul meg is teszi ezt, és leginkább ennek szól a lentebbi pontszám.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
