Miután az Irány a Pókverzum és A Pókverzumon át című animációs filmekben megszólaltathatta a klasszikus krimi-hősökről mintázott alternatív Pókembert, Nicolas Cage most egy élőszereplős sorozatban is a karakter bőrébe bújhatott. A Pók: Noir (Spider-Noir) széria szépen tiszteleg a klasszikusok előtt, de ennél többet sajnos nem tud. Évadkritika.
HIRDETÉS
Még a kétezres évek végén volt a Marvel Comics képregénykiadónak egy kifejezetten érdekes projektje, a Marvel Noir, amelynek keretében a klasszikus bűnügyi krimik és ponyvák stílusában, a régi mozifilmek fekete-fehér esztétikáját megidézve gondoltak újra ikonikus karaktereket. Többek között kapott „noirosított” változatot a hálószövő szuperhős, Pókember is. Ebben az inkarnációban hősünk az 1930-as évek New Yorkjának tetőtől-talpig feketébe öltözött igazságosztója lett. A nagyszerű Pókember Noir képregény címszereplőjét animációs formában már többször adaptálták, de ezekben a verziókban csak mellékszereplő volt – első élőszereplős megjelenése esetében viszont rögtön ő került a középpontba.
A Pók: Noir sorozat egy laza feldolgozás, amely sok tekintetben eltér a képregényes alapanyagtól. Itt a címszereplő (Nicolas Cage) már rég nem aktív szuperhős, miután egy személyes tragédia miatt megvált a pókjelmeztől. Ehelyett detektívként próbál pénzt keresni – bár nem túl sok sikerrel –, miközben cinizmusba és alkoholba menekül. Amikor aztán egy éjszakai mulató énekesnője, Cat Hardy (Li Jun Li) felbérli, hogy keresse meg az eltűnt testőrét, azzal az eseményeknek egy olyan láncolata indul el, ami végül is újból belekényszeríti a maszkos igazságtevő szerepébe. Közben ráadásul szembe kell néznie saját múltjával is.
Ez a széria nagyon látványosan nem akar több lenni, mint a klasszikus film noirok előtti tisztelgés, de azt legalább ügyesen és szórakoztatóan csinálja.
A történetben könnyen fel lehet ismerni a bűnügyi sztorik jellegzetes karaktertípusait: a megkeményedett lelkű, csípős nyelvű detektívtől, a végzet asszonyán és a verőembereken át a háttérből a szálakat mozgató gazdag gonosztevőig. De maga a cselekmény is a hagyományos krimielemeket és sablonokat veszi elő, illetve a szupererők eredét olyan módon magyarázzák, ami erősen hajaz a régi ponyva sci-fikre. Emiatt egyébként jót tesz a sorozatnak a humor, mert ha túlságosan komolyan akarná venni magát, akkor a sztorija inkább csak nevetséges lenne.
Képi világában szintén nagyon szépen felidézi a mozi korai évtizedeit, a látványosan művi városdíszletekkel, a hibátlan öltönyökkel és kosztümökkel, na meg a fura kameraállásokkal. Külön ötletes húzás volt az alkotók részéről, hogy fekete-fehér és színes verzióban egyaránt elérhetővé tették a szériát – előbbit választva úgy érezhetjük, egy huszadik század eleji filmet nézünk, míg az utóbbi olyan, mintha ugyanannak a korszaknak egyik képregénye elevenedett volna meg. De hogy a hangulat teljes legyen, nem hiányozhatnak az andalító jazzdallamok se.
A Pók-Noir problémája éppen abban rejlik, hogy hiányzik belőle az eredetiség, a hozzáadott érték.
Nagyon jópofa, ahogy az 1940-es évek filmjeinek mintájára megcsináltak egy szuperhősös sorozatot, de ez így ebben a formában semmi újat nem tud nyújtani. Kicsit olyan, mintha Quentin Tarantino receptjét akarták volna alkalmazni, csak éppen a végén kifelejtették belőle azt a „fűszert”, azt a pluszt, amitől emlékezetessé válhatna. A Pók: Noir több ikonikus mozifilmből is merít, és leutánozza, megismétli azok jeleneteit, de ez így nem több homage-nál. Egy olyan alkotásban, mint a Django elszabadul, nem az a pláne, hogy a legkülönfélébb westernek előtt tiszteleg, és szemezget azokból, hanem egyértelműen Tarantino jellegzetes írói és rendezői stílusa miatt jelent maradandó filmélményt.
Igazán sajnálatos az is, hogy tulajdonképpen végső soron egy eredetsztorit mesélnek el, amiből már éppen eleget láttunk az elmúlt évtizedekben. Ráadásul az utóbbi időben az olyan alkotások, mint az új Batman vagy a Superman azt is megmutatták, hogy tökéletesen működik egy maszkos igazságosztó figurája akkor is, ha a róla szóló történet nem arról mesél, hogyan kezdte pályafutását, vagy hogyan tett szert a képességeire.
Egyértelműen Nicolas Cage viszi a vállán a sorozatot, azonban kicsit azt érezhetjük, hogy mintha vissza kellene fognia magát.
A filmes élvonalba szép lassan visszatérő színész tökéletes választás volt erre a szerepre, gyakorlatilag a kisujjából kirázza. Tökéletesen. Viszont sajnos csak kevésszer van lehetősége igazán tündökölni, előhozni magából a kvázi védjegyének számító őrületet. Pedig éppen azok a jelenetek a legjobbak, amikben ez megcsillan – mint például az a rész, amikor a kocsmában kiakad, amiért néhány ember a Pókot ócsárolja. Pedig egyébként adta volna magát, hogy egy teljesen zakkant figurát csináljanak a nyomozóból – olyasvalakit, mint akit Cage a Mocskos zsaruban is játszott –, hiszen a pók-gének egyébként a történet szerint is hatással voltak az elméjére.
Így aztán ironikus módon A Pók-Noir gonosztevői lényegében érdekesebbek, mint maga a címszereplő, ők ugyanis legalább nem sablonosak – vagy mert nem tipikusan egyoldalú figurák, vagy egyszerűen azért mert igazi különcök. Az elektromosságot uralni tudó Megawatt (Andrew Lewis Caldwell) hol pszichopataként viselkedik, hol igazi showmanként, Sírkő (Abraham Popoola) a helyzete miatt őrlődő figura, Homokember (Abraham Popoola) karakterívében pedig az a pláne, hogy sokszor egészen máshogy viselkedik, mint várnánk.
Mindent összevetve, ez a sorozat egy hatalmas elszalasztott lehetőség. Megvolt benne a potenciál, hogy egy igazán kiemelkedő és maradandó szuperhősös alkotás legyen, de ehelyett megmaradtak a sablonoknál és a filmklasszikusokra való utalgatásnál, ráadásul a főszereplőt alakítható színész se tudott igazán kibontakozni. Hiába rakták jól össze, ebbe a formában és ezzel a sztorival igazából csak egy szórakoztató érdekesség maradt. De talán készülhet egy második évad, és abban esetleg kiküszöbölhetik a mostani hibákat!
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
