A Devil May Cry 2. évada testvérharccal válik intimebbé, miközben elveszíti aktuálpolitikai jellegét. Ennek ellenére pedig továbbra is távolodik a játékok szellemiségétől.
HIRDETÉS
Tavaly kifejezetten optimistán álltam a Devil May Cry anime adaptációjához, amely az alapjául szolgáló népszerű videojáték tartalmát igen lazán emelte át, hogy egy saját, egyedi élményt kínáljon. A démonvadász Dante harca a pokolfajzatokkal összefonódott Maryvel, egy elszánt, már-már bigott katonával, aki fokozatosan ismerte fel a másvilági támadások mögötti igazságot. Az események katalizátora a Fehér Nyúl volt, egy renegát démon, aki igyekezett áthidalni a szörnyek és emberek közötti világot, hogy kimenekítse társait az ottani veszélyekből, annak ellenére, hogy szembesült a földi idegengyűlölettel. Az első évad egy a játékokból teljesen hiányzó aktuálpolitikai szálat vitt a sztoriba, egyértelmű párhuzamokat húzva az Egyesült Államok xenofób és imperialista politikájával, ami jól állt neki. Azonban már akkor is kitértem arra, hogy ez a sorozat elsősorban nem a játék rajongóinak készült, ugyanis a történések ismeretében nagy eséllyel homlokráncolással fogadták az itteni eseményeket. A príma Castlevaniával szemben az epizódok élvezetéhez szinte hátrány volt, ha játszottál a DMC-vel. A sorozat azonban sikeresnek bizonyult, a második évad jött, és szinte közvetlenül vettefel a fonalat elődje fináléja után, miközben még inkább szakított a játék hagyományaival.
A cikk természetesen spoilereket tartalmaz az első évadból!
Az első évad végén a Fehér Nyulat (Hoon Lee) legyőzték, a szélsőségesen vallásos, démongyűlölő alelnök, Baines, aki a másvilági ügyekkel foglalkozó DARKCOM szervezet vezetője (az első évadban az azóta elhunyt Kevin Conroy szinkronizálta, akit Ian James Corlett váltott). Hiába enyhült meg valamennyire Mary (Scout Taylor-Compton) szíve a fináléig, elkábítja Dantét (Johnny Yong Bosch), bízva abban, hogy ezzel őt és a Földet is biztonságban tarthatja, mivel az ő családi ereklyéje volt az, ami lehetővé tette a világok közötti kapuk megnyitását; nem beszélve arról, hogy a DARKCOM saját céljai érdekében manipulálná. Azonban Baine megkaparintva a Fehér Nyúl technológiáját, elkezd bázist építeni Makaiban, a démonvilágban, ahol foglyokat ejt, akiken kísérleteznek, majd megkínoznak és meggyilkolnak. Egy rejtélyes démon azonban a fogvatartottak megmentésére siet, a finálé csavarjaként pedig kiderül, hogy ez nem más, mint Dante halottnak vélt testvére, Vergil (Robbie Daymond).
A második évad itt veszi fel a fonalat. A Föld és Makai háborúznak, és katonák százaival veszi ostrom alá a démonvilág vezetőjének, Mundusnak (Ray Chase) a kastélyát. A támadás alatt Mary beoson, ugyanis különleges parancsokat kapott Arius von Ehrenbergtől (Graham McTavish), a DARKCOM-ot alapító Uroboros vállalat vezérigazgatójától, aki egy hatalmas erővel bíró varázsló. Feladata megkaparintani egy úgynevezett Arcana ereklyét, ugyanis ha birtokolja mind a négyet, feltámaszthatja Argosaxot, a Káoszt, egy ősi entitást. Argosax uralta egykor a Poklot, vaskézzel gyötörve az ott lakókat, amíg puccsot nem hajtott végre ellene Sparda, Dante és Vergil apja, valamint Mundus. A történet pedig ennek a konfliktusnak az eszkalálódását mutatja be,
beleszőve egy nagy adag családi drámát.
Mundus ölette meg Dante szüleit, de magához vette Vergilt, és úgy nevelte, hogy gyűlölje az embereket. Anyját gyengének bélyegezte meg, és nem hagyott ki lehetőséget, hogy kihangsúlyozza: az emberi vér az egyetlen, ami visszatartja. Vergil így eltökélt követője lett Mundusnak, aki feljogosítva érzi magát a jelenleg épp őket terrorizáló emberek kiiktatására. Így találkozik halottnak hitt testvérével, Dantéval, a kettejük közti, néhol meglepően megható kapcsolat pedig szerves része lesz a narratívának.
Az írók itt kifejezetten jól építettek arra a felfoghatatlan érzésre, amit érezhetnek a karakterek, akik teljesen más viszonyok között nőttek fel, teljesen más értékrenddel, teljesen mást gondolva a másik világáról. Ez a dinamika egyszerre izgalmas és szomorú, és a legtöbb esetben jól van felépítve, nem kis szerepben a kiváló szinkronmunkának köszönhetően.
A két fivér szellemi és fizikai egymásnak feszülése kiváló alapanyag, és erre jól építettek.
A sztorit tovább bonyolítja Arius szála, aki Argosax feltámasztásával az őskáoszt szabadítaná a világra. Hőseink két ősi gonosz között próbálnak érvényesülni, legyőzni mindkettejüket, miközben felemésztik a világot. Míg Argosax a régmúlt zabolátlan, anarchikus, tébolyult zűrzavarát hozná el, addig Mundus a vasszigort, az elnyomás általi rendfenntartást, a rendőrállamot testesíti meg. A két véglet pedig kegyetlen háborút vív egymással, amit próbálnak elhárítani a karakterek. Én kifejezetten bírtam Ariust, McTavish karakteres skót akcentusa és hangja pedig karakterességet kölcsönöz a figurának. Emellett elképesztő hatalommal bír, háttértörténete pedig kifejezetten szórakoztató.
Mindezt elképesztően frenetikus akciójelenetekkel tűzdelik meg, legyen szó a démonok kaszabolásáról, Dante és Vergil párbajairól vagy közös harcairól, vagy szimpla mészárlásról, amit a karakterek eszközölnek. Bámulatos koreográfia, kreatív megmérettetések és színkavalkádoktól pompázó látványorgiák várják a nézőket a lehengerlő, nu-metal muzsikákkal fűszerezett akciójelenetekben, amelyek ötletesen építenek a figurák eszköztáraira és az egyre táguló világra, amiből több és több szeletet ismerhetünk meg. Dante kardjával és a végre behozott két klasszikus pisztolyával, Ivoryval és Ebonyval aprít; Mary klasszikus katonai technikákat vet be; Vergil démoni erejét alkalmazza; míg a sámánszerű új karakter, Lucan (Keith David) a természetet veti be a gonoszok ellen.
Ez a kaotikus kavalkád, a stílusos megmérettetések sorozata hű a videojátékokhoz.
A politikai szál szinte teljesen kiveszett, amit én hiányoltam, de megértem, ha másokat ez teljesen zavart. Mindenesetre a végeredmény egy egyszerűbb, jó-kontra-gonosz sztori családi drámával fűszerezve, ami biztosít egyfajta lendületet a történetmesélésnek. A karakterek azonban fárasztóak és klisékké devalválódnak. Baines a valós párhuzam nélkül egy szimpla, egyoldalú szemétláda, aki istenre hivatkozva csinál borzalmas dolgokat. Valami rejtélyes oknál fogva bekerültek olyan sablonfigurák, mint egy újonc DARKCOM-katona, aki a Maryvel való szálba kapcsolódik be; és egy kislány, akire vigyázni kell, miközben bajba keveredik.
Ezek annyira feleslegesek, mint az erőltetett románc Dante és Mary között, ami szintén elképesztően bizarrnak hat, főleg, hogy Lady nemcsak állandóan bántotta és alázta harcosunkat, de manipulálta és elárulta őt. Erre jön rá, hogy Dante kissé mellékszereplőnek hat a saját sorozatában. Túl sok idő megy el magyarázásra és más eseményekre, és bár Danténél jobb a balansz a komolyság és a bolondozás között – most már talán kevésbé deadpoolos –, Mary egy igen álszent és erőltetett stílust vesz fel mocskos szája mellé. A teljes sztori pedig igazából leszarja Dantét, aki szinte csak úgy sodródik az eseményekkel, hogy aztán kiabáljon meg harcoljon, ha épp nem Vergil náspángolja el. Kicsit zavart, hogy Dante valahogy gyakran tűnik gyengének: nem úgy, mint aki méltó ellenfelére talált, hanem úgy, mint aki valahogy visszafejlődött az előző évadhoz képest.
Egyértelmű, hogy a készítők tudták, miből merítenek, de valamiért úgy érezték, hogy teljesen meg kell ezeket változtatni. Lady itt még annyira sem „önmaga”, pedig az első évadban is teljesen más volt. Az erőviszonyok furcsák, és én most már kifejezetten hiányoltam, hogy a gótikus stílus teljesen kiveszett.
Ugyan a politikai szál erőltetettnek tűnhetett, a kivételével valahogy üresnek éreztem az egészet.
A második évad hatalmas előnye, hogy sikerült valami használhatót kezdenie a Devil May Cry 2-vel, ami közismerten egy igen gyűlölt része a videójáték-szériának. A megvetett epizód Ariusát meglepően izgalmasan tudta átültetni, így ez határozott pozitívum, ami egyfajta kikacsintás a rajongók felé. Ugyanez igaz a mozdulatokra és technikákra, amelyek szintén visszaköszönnek a játékokból. Zavaró azonban, hogy mennyire félreértelmezi – vagy jóindulatúan: máshogy ragadja meg – főbb karaktereit. Az első évadban is így volt, de ez most még jobban kitűnik, főleg Vergil esetén. Nem akarom lelőni a csavarokat és a poénokat, de központi motivációi, eredete és viszonya a démonokhoz teljesen más, mint a játékokban, ami zavaró tud lenni, ha ismerjük az eredetit.
Mindent összevetve azonban egy stabilan szórakoztató második évad lett, amit nagy eséllyel élvezni fogsz, ha bírtad az elsőt és nem ismered a játékokat. Ha kedveled a Devil May Cry-kalandokat, akkor viszont irritálóak lehetnek a módosítások, főleg a főszereplők jellemvonásai vonatkozásában. Ezzel együtt is azonban tölthetnéd rosszabb dolgokkal is az idődet,
még ha ezek az ördögök nem a legjobb értelemben fognak megsirattatni.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
