A Devil May Cry anime pörgős és szórakoztató élmény lett. Zűrös politikai üzenete viszont jelentősen elüt a játékok stílusától – így ennek fényében vesd bele magad.
HIRDETÉS
A videojáték-adaptációk reneszánszukat élik – vagy talán most kezdenek igazán beteljesedni –, és kifejezetten jól működnek animékként. Ezeknek pedig egyre gyakrabban ad otthont a Netflix, ahol különféle nemzetközi produkciók kaptak már helyet. A teljesség igénye nélkül, csak párat említve: ott a Dragon Age: Absolution, a Tekken: Bloodline, a Dota: Dragon’s Blood, a Captain Laserhawk: A Blood Dragon Remix, a Tomb Raider: The Legend of Lara Croft, a Cyberpunk: Edgerunners vagy a kiváló Castlevania, amely még egy másodszériát is megélt a Castlevania: Nocturne-nel. (Nem beszélve a mesteri Arcane-ről, bár az nem anime, de legalább animációs adaptáció.) Folyamatosan készülnek új produkciók, és a legújabb ilyen a Devil May Cry, ami a Capcom klasszikus és népszerű akciójátékából készült. A rövid, ám annál pörgősebb és stílusosabb sorozat azonban elég szabadelvűen nyúl forrásához, így az élvezete is attól függ, hogy mennyire ismeri a játékokat az ember, és mennyire tud elvonatkoztatni. Röviden: ha nagy DMC fan vagy, akkor könnyen (devil) triggerelhet a széria. Ha viszont egy darálós animére vágysz, ami a Castlevaniára hajaz, akkor remek élményben lesz részed. Mielőtt azonban belevetnénk magunkat az animébe, megejtenék egy kis történeti áttekintést.
Ördögi könnyekből pénzfa nő
33 millió eladott példánnyal a Devil May Cry a Capcom ötödik legnépszerűbb szériája – a Resident Evil, a Monster Hunter, a Street Fighter és a Mega Man után –, így kétségtelenül egy jelentős és elkötelezett rajongóbázissal rendelkezik. Érdekes módon pont az említett zombis széria mellékszálaként jött létre: olyannyira eltolódott egy pörgős, akcióorientált irányba, hogy kiötlője, Hideki Kamiya végül inkább egy különálló játékot kreált. Az alkotás azonnal népszerű lett, nem kis részben karizmatikus, vagány főhősének, Danténak köszönhetően, és annak, hogy elképesztő látványos módon tudta irtani a démonokat: közeli és távolsági fegyvereivel szó szerint zsonglőrködik áldozataival, a kaland pedig jutalmazza is azt, ha stílusosan iktatjuk ki a célpontokat. (Külön érdekesség, hogy egy másik Capcom-játékban, a – szintén már animévé adaptál Onimushában egy bug miatt a levegőben lehetett tartani az ellenségeket, ami a központi mechanika egyik fő ihlete lett.) Címe egyébként – mint megannyi japanglish cím és kifejezés – az angol „devil may care” félreértelmezéséből született. Utólag már bele lett magyarázva, hogy bizony az ördögök is sírhatnak, de eredetileg Dante nemtörődöm, laza, fejjel a falnak mentalitását szemléltette.
A sztori elég lazán értelmezve Dante Isteni színjátékából merített, és a főbb szereplők nevei is egyértelműen erre utalnak: Dantét és fivérét, Vergilt nem kell magyarázni, míg Trish Beatrice becézése. A nagy siker egy folytatást is eredményezett, ami módosította Dante személyiségét és csökkentette a nehézséget, ami nem csapódott le túl jól a rajongóknál. A harmadik, már előzménysztori-fejezet azonban instant klasszikus lett, és itt mutatkozott be Lady is, aki visszaköszön az animében. A 2008-as Devil May Cry 4 után azonban több mint tíz évet kellett várnia a rajongóknak egy „rendes” folytatásért. Bár 2013-ban a nem japán Ninja Theory (később ők csinálták a Hellblade-et) gondozásában kikerült a reboot DmC: Devil May Cry, Dante ultrahipszter újragondolása valahogy teljesen lepattant a rajongóbázisról, hiába kapott pozitív kritikai fogadtatást. A 2019-es Devil May Cry 5 így ismét a Capcom belső csapata kezei közül került ki, a harmadik és negyedik fejezetek rendezőjével, Hideaki Itsunóval az élén. Visszaállt a világ rendje, a fanok pedig bíznak benne, hogy nem kell egy újabb évtizedet várni egy potenciális hatodik fejezethez. Addig pedig örömmel fogadnak minden egyéb projektet, ami nem bánik tiszteletlenül az alapanyaggal – legyen az egy mobilos játék vagy egy anime.
Pokoli helyzet
Dante (Johnny Yong Bosch) egy laza, vagány démonvadász, aki – többnyire megbízások alapján – keresi fel a másvilági lényeket, akik át-átszivárognak saját univerzumokból, amit az emberek csak Pokolként ismernek. Nyakában fityeg egy fél drágakő, amit édesanyja hagyott rá, mielőtt a démonok meggyilkolták testvérével, Vergillel együtt. Mit sem tud még arról, hogy ő bizony Sparda, egy démonlovag fia, aki falat húzott a két világ közé. A drágakő pedig egyfajta kulcs, mely lebonthatja ezt a dimenzióválasztót. Dante így vígan gyilkolászik, amikor két jelentős erővel hozza össze a sors. Az egyik Fehér Nyúl (Hoon Lee), egy – nem túl meglepő módon – fehér nyúl fejével rendelkező, másvilági szörnyeteg, aki szeretné lebontani az említett falat. A másik a DARKCOM, egy, az Amerikai Egyesült Államok alelnöke (Kevin Conroy) alá tartozó, titkos szuperszervezet, amelynek legtehetségesebb, legelkötelezettebb és legkíméletlenebb – ráadásul elég mocskos szájú – hadnagya Mary Ann Arkham (Scout Taylor-Compton), akit a rajongók Ladyként ismerhetnek. Az évad nagyjából Dante és a két csoport közti konfliktust dolgozza fel látványos jeleneteken és izgalmas csavarokon keresztül, négyórás sztoriját nyolc félórás epizódra bontva.
A sorozat nagyon látványos. Kiváló koreográfiájú, izgalmas csaták teszik ki a játékidő jelentős részét, ahol a különféle monstrumokat közelharci és távolsági fegyverekkel próbálják távol tartani. Bár Dante még nem kapta meg ikonikus pisztolyduóját, tűzereje azért megvan – ha pedig nem messziről irtja a gonoszt, akkor karddal aprítja őket. Mindezt elképesztően stílusosan, amit jól kiemel hosszú, piros dzsekije. Élvezet nézni a csatákat, amik alá általában szuper indusztriál metál társul, ha épp nem valami licencelt klasszikust emelnek be, mint például a Papa Roachtól a „Last Resort”-ot. Van csata a földön, mozgó autópályán járművekkel és a levegőben is, amik mind lehengerlőek. Kissé elüt a 2D-s, dinamikus animétől a démonok 3D-s, CGI megvalósítása, ami egyedi módja megkülönböztetésüknek, de a leggyakrabban csak gagyinak hat. Sőt, a főbb démonok a játékokból ismert főgonoszok, így a fanok is örülhetnek (mondjuk két ikonikus fejetlen monstrum kapott kobakot, de sebaj). Ha viszont benne vagy a játékokban, akkor valószínűleg hiányolni fogod a különböző harci stílusokat, amelyek váltogatása a forráskalandok sava-borsa. Időnként Dante más eszközökkel is püföl, de egyáltalán nem annyira erős ez a vonal, mint amennyire lehetett volna.
Not my Dante?
Nem beszélve Dantéról, aki inkább Deadpool, mint a játékbeli énje. Ez kívülállóként nem gond, de az eredeti ismeretében bizarr döntés. Tény, hogy itt még egy fiatalabb hőst látunk, de túlontúl idétlen játékos verziójához képest: ott a stílus mögött komoly szándék és elköteleződés áll, míg itt inkább a bohóckodáson van a fókusz. Az egyébként kifejezetten vicces – még ha jelentéktelen részlet is –, hogy a játékokban Johnny Yong Bosch nem Dantét, hanem unokaöccsét, Nerót szinkronizálja. Dantéhoz hasonló a helyzet Ladynél is. A figura itt szinte a valódi főszereplő, akinek háttértörténete – ezt már nem lőném le – nagyjából megegyezik a játékkal, még ha jelleme nem is. A folyamatos káromkodás pedig, Taylor-Compton kiváló szinkronjának köszönhetően kifejezetten jól áll neki, de nem volt jellemző videojátékos változatára. A Fehér Nyúl anime jelenléte egyébként kifejezetten jópofa, ugyanis egy Devil May Cry mangában jelent meg:
bár múltja és valódi kiléte eltér az animétől.
A legfőbb változás azonban a démonokat és a Poklot érinti. A Castlevaniához hasonlóan a helyzet itt sem fekete vagy fehér, és a szörnyek sem mind vérszomjas gonosztevők. Adi Shankar showrunner és Alex Larsen író adaptációja próbálja árnyalni a démonok helyzetét, egy bizonyos csoportjukat menekültekként kezelve. Sőt, az egész sorozatot áthatja egy nagyon erős politikai vonal, és elég erős párhuzamot lehet felfedezni Amerika imperialista és militarista világpolitikájával, valamint a Közel-Kelettel való viszonyával – illetve világtörténeti szerepével. A migránsok ilyen jellegű feldolgozása nekem, személy szerint, tetszett. Szerintem pazar és váratlan ötlet volt beépíteni egy animébe, ami a felszínen egy stílusos, szószátyár démonvadász kalandjairól szól. Viszont ezeknek semmi nyoma a játékokban, ahol a démonok tényleg vérszomjas gonosztevők, és a sztori leginkább a háttérbe szorul. A Devil May Cryt játékmenete mellett karakterei és a köztük lévő interakciók tették ikonikussá, nem pedig a narratíva. Shankar itt inkább egyfajta remixet hozott létre, összeválogatva annak elemeit, és így prezentálva egy sztorit, ami azért távolabb áll a játékok szellemiségétől. (A sokat bántott DmC: Devil May Cry egyébként pont, hogy politizált valamennyire, bár inkább a kapitalizmus hatásait vizsgálta.)
A finálé még inkább rájátszik erre a politikai vonalra, és elég könnyen be lehet helyettesíteni neveket és országokat a végére: a Pokol lehetne akár Afganisztán, a gyilkos démonok a tálibok, a menekültek az elnyomott nép, míg az amerikai alelnök Dick Cheney vagy épp Donald Rumsfeld. Nem egyértelmű, hogy ez a politikai szál Shankar vagy Larsen erőfeszítéseinek eredménye, van is egyfajta kognitív disszonancia az egész műben. Főleg, mivel Shankar erősen dörgölőzik Trumphoz és az indiai jobboldalhoz is. Sőt, az elején egy jelenetben az egyik, teljesen kattant streamer egyértelműen Asmongoldról van mintázva – csak kiderül, hogy itt bizony igaza volt, tényleg démonok állnak minden mögött. Így mintha legitimizálná a jelen konteósait (és még X-en sem egyértelmű, hogy milyen formában kommunikál Asmongolddal). Ergo egyszerre tűnik kritikusnak, de közben odakacsintósnak is, ami bizarr. Spoilerezni nem fogok, de a legvége eléggé más fényben tünteti fel a mondanivalót, hiába tűnik úgy, hogy felteszi az i-re a pontot a Green Day-től az „American Idiot”.
Fenefajzat, pokolgyerek
Egyértelmű egyébként, hogy az alkotók imádják és ismerik a sorozatot – a regényből, a mangából és a játékokból egyaránt merítettek, hogy átemeljenek és átalakítsanak dolgokat. Shankar „Bootleg” univerzumának neve remekül leírja, hogy milyen hangulatra és stílusra számítunk. Ha nem is egy „temus” Devil May Cryra, de egy olyanra, ahol elég szabadelvűen ollóztak és alakítottak át dolgokat. Persze ez igaz a Castlevaniára is, csak mivel az egy régebbi sorozat, kezdeti epizódjainak narratívája pedig jóval kevesebb volt, így nagy eséllyel kevésbé aggasztja a rajongókat. Úgy gondolom, hogy validak a rajongók kritikái, ugyanis ez tényleg nem a Devil May Cry – ez valami más ezzel a címmel, ami itt-ott merít a forrásból, ha épp kell neki valami. Ezzel együtt azonban egy ördögien élvezetes és szórakoztató sorozat a furcsa CGI és a néhol baltával faragott, zűrösen közvetített politikai üzenet mellett. Egy biztos: ha vagány harcokra és pörgős, régi zenékre vágysz, akkor nem fogsz csalódni. Aztán ha picit elmélyedsz benne már ráncolhatod a homlokod
– de legalább beszélgetünk róla egy jót!
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
