A 2026-os országos választási kampány egyértelműen nagy reakciót generáló jelensége a Magyar Péter-képregény, vagyis az Én, a kétarcú volt, amit jobbról is, balról is mindenki lereagált vagy ironikusan megszerzett mint történelmi relikvia. De hogyan csapódott ez le a magyar képregényen? Egy válasszal, amit lehet, előbb mondtak ki, mint gondoltak végig. Vagy mégse?
HIRDETÉS
16 évnyi kétharmados Orbán-kormánynak lett vége 2026. április 12-én a Tisza győzelmével, ami történelmi léptékben kis időnek tűnhet, de kisemberi szinten egy olyan időszak végét jelentette, amit sokan már nem éreztek élhetőnek. Innen nézve teljesen érthető, miért kezeli minden olyan választópolgár, aki nem kívánta fenntartani a Fidesz vezette hatalmat ezt a napot történelmi mérföldkőként, sőt rendszerváltásként. Az elmúlt 16 év kormányzásának számtalan áldozata, károsultja van, akik joggal vágyhatták a változást (és a rendszerszintű korrupció országos káraira még ki sem tértünk). Jóhiszeműen mondhatjuk azt, hogy ebből a populista tempóból jól ki tudott maradni a magyar képregény, egy mentális védelmet nyújtó szigetként lebegni egy családias létszámú közösség számára. Azért egy-egy, a megosztó működésű Petőfi Irodalmi Ügynökség által támogatott képregény, vagy egy MCC-jelenlét a Budapest Comic Conon befigyelt, de talán a pártpolitikai zsigerreakciót kiváltó elemek nem zavarták meg a békés szigetszerűséget, inkább a rendszer által teremtett kilátástalan kulturális működés kellemetlen kompromisszumai voltak. De amikor úgy hihették a hazai képregényolvasók, hogy ők megmaradhatnak békés olvasásnál és családias conoknál, berúgta az ajtót a valóság.
Ez a valóság a Magyar Pétert, a Tisza elnökét és a jelenlegi miniszterelnököt középpontba helyező képregény, Én, a kétarcú volt.
Szűcs Gábor ötlete alapján Ambrózy Áron (Pesti Srácok szerzője) írta a történetet, ami röviden arról szól, hogy Magyar nagyon szeretné a hatalmat, a pénzt és a benzinkártyát, és ezekért bármire képes. A nyilvánvaló propagandacél ellenére ironikusan is jól fogyott a képregény, óriásplakátokon szerepelt a Mediaworks jóvoltából, a Libri és a Líra bestseller-sikerlistájának vezető kötete volt legalább két héten keresztül, alkotói beszámolója szerint 10 000 példány is elment belőle. A kiadvány célját csak találgatni lehet, viszont a rá adott reakciók inkább az elvileg ellenzéki oldalon voltak számomra meglepőek, a “kordokumentum” felkiáltással tarkított vásárlásoktól egészen addig, hogy emberek brahiból még Magyar Péterrel is aláírattatták a nagybecsű “történelmi relikviát”. Az egész jelenség jó poén, és a Fidesz kampánykommunikációjának utolsó rúgásait láthattuk ebben, amit tényleg nyugodtan nevessen ki az, aki szükségét érzi ennek. Viszont fontos látnunk, hogy ez nem pusztán a populista politikai kommunikáció tökéletes látlelete volt, hanem a magyar képregény többfrontos arcul csapása.
A “képregény”, amiben olyan képek szerepelnek, mint hogy Magyar Péter Shell-kagyló alakú telefonon beszél különböző entitásokkal, a gonosz brüsszeli háttérhatalomtól kezdve egészen Zelenszkijig, egy olyan formátumot degradált le, ami már nemhogy az elmúlt 16 évben, hanem legalább az elmúlt 60-ban bizonyította, hogy nem gyerekeknek és írástudatlanoknak szánt eszköz, hanem a kép és szöveg együttes művészeti kifejezésmódja.
De a propaganda előállításába a primitív üzeneten túl még annyi energia sem került, hogy legalább valaki álnéven is, de megrajzolja.
Hanem fogták az amúgy is minden grafikust felháborító mesterségesintelligencia-alapú képgenerálót, és egyszerűen kiköpették vele az üzenetet és a túlszaturált képeket (bár a hasonlóan előállított plakátok és videók után nem meglepő húzás ez). A közéleti témákon csüngők pedig ígyis-úgyis ráröppentek, “jobbról és balról” is kapta a reklámot, az óriásplakátokról nem is beszélve, szóval ennyi energiából is megvolt a tökéletes beszédtéma, pörgethette az összes algoritmus, születhettek a képregényes hírek, képregényrecenziók, amelyek amúgy ritka madarak az országos elérésű médiában. Röviden, bár köztudatba került a képregény formátum itthon, csak addig terjedt figyelmünk, hogy lereagáljuk a béna propagandát és katasztrófaturistáskodjunk.
Valahol nem meglepő. A Fidesz kommunikációja és közbeszédirányítása nem szólt másról, mint a pillanat uralásáról, ahol különböző témák mentén osztották meg az embereket úgy, hogy csak a kijelölt pontokra reagáljanak. És ugyan leegyszerüsítve, de szerintem részben ez a fajta kondicionálás is hozzájárult ahhoz, hogy mondjuk egy széles elérésű médiának nincs kapacitás olyan niche-bb témákat feldolgozni, mint a magyar képregény, mert a minél nagyobb ingerküszöb kitolásáról szóló közéletet sem győzi. Persze, magyarázható mindez azzal is, hogy nem egyezik egy közéleti oldal és egy kulturális portál közönsége, viszont az amúgy teljesen szakmai szerkesztési alapelvek mellett sem jut a magyar képregény elég eléréshez, és így nem is hallanak róla sokan.
Az Én, a kétarcúval összehasonlítva egy magyar alkotó jó, ha elad a magánkiadásban vagy kiskiadók gondozásában előállított művéből valamennyit, majd hallanak róla a különböző eseményeken. A továbblépéshez nem tudott az előző rendszerben támogatásért pályázni annak átpolitizáltsága miatt (persze ha egyáltalán lenne külön képregényes pályázat), maximum a kulturális életre nagyon is jellemző szívesség/küldetéstudatból vitt segítségekre számíthatott, és természetesen mindezt a főállása mellett.
Az, hogy ha a szélesebb közönség felfigyel, sőt meg is vesz egyetlen magyar képregényt, és az pont egy AI-generált propagandacucc, az minden brahi ellenére annak az üzenete, hogy ha valaki nem a közéleti reakciók mentén alkot, akkor az a figyelmünkre abszolút nem érdemes.
Hiszen nem ismerős, és ezért nem tudunk kötődni hozzó, zsigerből reagálni rá. Abszolút tragédiája ez is az elmúlt 16 évnek.
Az Én, a kétarcúra adott viszont egy érdekes választ a Csanda Gergely által életre hívott Én, a nagyarcú képregény-antológia. Több ponton is igyekszik tisztán láthatható ellenpontot képezni a propagandakiadvánnyal. A borítóképen az AI-generált kétarcú Magyar Péterhez hasonló pózban, ám emberi kéz (ami Tikos Péter illusztrátorhoz tartozik) által újrarajzolt Orbán Viktor tekint ránk a mémkultúra és online újságok grafikusai által ráaggatott attribútumaiban (pl. pufi kabát, kokárda, focilabda). A Pesti Srácok promptolójával szemben több aktív magyar képregényes nevét láthatjuk az alkotók között (pl. Lakatos István, Hollerbach Emil, Robert Marko Bøse, Lanczinger Mátyás), továbbá beszédes álneveket is (pl. Ellensulyok Tamás, de már a szerkesztő, Urbán Győző neve is gyanús). A füzet beharangozója szerint a képregény az elmúlt pár év közéleti jelenségeire reflektál, dokumentálja a történelmi pillanatokat, egy művészeti krónika.
Valami ilyesmi is rajzolódik ki az oldalakon, ám nem képregényként. Nincs, vagy csak kevés képregényes forma látható, viszont annál több kép, festmény és mémrekreáció. Így képregényként az Én, a nagyarcú nem értelmezhető.
Inkább olyan az egész, mintha egy rövid ARC-kiállítást lapozgatnánk át, és ezzel nincs is még baj.
A karikatúrisztikus módon feldolgozó közéleti humornak bőven van is itthon hagyománya, és még annak is, hogy ezeket kiadott kötetben élvezzük (lásd Marabu). Az Én, a nagyarcú esetében a művészeti alkotásként megjelenő képekben nincs is sok kivetnivaló, ha csak a grafikai kidolgozást nézzük: jól eltalált karakterekként elevenednek meg a politikai valóságunk kulcsfigurái, számtalan stílusbravúrt csodálhatunk meg, a választás estéjét ünneplő kétoldalas alkotás a pozitív színeivel pedig abszolút vonzza a tekintetet.
Viszont a kivitelezésen túl nem tud mást adni az Én, a nagyarcú, és itt fut bele ugyanabba a zsákutcába, mint az Én, a kétarcúra való választói reakciók.
A legtöbb alkotó inkább közismert pillanatokat keltett életre, mindenféle reflekció vagy újragondolás nélkül, ezzel teljesen kihúzva az amúgy érdekes koncepcióból a lényegét.
És persze olvasom a képregény honlapján, hogy
A készítők úgy érezték, hogy az elhangzottakhoz és a megtörtént eseményekhez már nem kell semmit hozzátenniük, elegendő az, ha csupán bemutatják azokat.
De mégis nehéz mit kezdeni tartalmi értelemben azzal, ha egy dizájnos képen kimondja Kövér László, hogy “Az apa férfi, az anya nő”, vagy hasonlóan jól kinéző képen kapja Magyar Péter az arcába Menczer Tamástól, hogy “vége van, kicsi”. De azzal is, ha Reddit- és Facebook-kommentszekciókban ezerszer végigpörgetett képmutatásokat nézhetünk meg szépen megrajzolva. És így pont a másik vállalás – ami szerintem ellentmond az előbbi idézettel -, hogy „a kötet annak bizonyítéka, hogy a képregény képes érzékenyen, összetetten bemutatni a közélet eseményeit” nem tud érvényre jutni.
Ezekben nincs ott az Utószóban ígért “megrajzolt igazság”, hacsak nem vesszük igazságnak azt is, hogy egy korszak lezárásánál beégett emlékképeket pörgetünk magunknak. Ráadásul ahhoz sincs fogódzkodó, hogy miért pont a képregényben szereplő képek a fontosak, és milyen sorrendben akarnának a NER-ről elmondani valamit (és ezt pártpolitika mentesen is lehet csinálni). Mert ha csak ennyit nézünk, az azt jelenti, még nem léptünk túl, még nem tudunk mit kezdeni a végével, sőt, benne maradtunk a pillanat uralásában és a kötelező volt-ellenzéki reagálásban. És talán ebből a szempontból korai volt ez a kiadvány: ki tudhatja a választások után pár hónappal, hogy kordokumentálható pillanat-e Eckü heremutogatása vagy Mészáros Lőrinc “nem gyalog” mondata? Miért pont erre kell emlékezni?
Leginkább az Én, a nagyarcú marketing pozícionálás tud bármit keretezni az Orbán-rendszerből, és ez a része sokkal érdekesebb, mint a belbecs, és mint válasz valahol szinte tökéletes. A füzet a választások vége után azért még jó időben csatlakozott rá a még létező reakciósságra, ezzel legalább megmutatva a nagyon is itt élő és létező magyar képregényeseket azoknak, akik máskor nem foglalkoznak velük.
A bevételből pedig valamennyi jótékonysági cél is meg tud valósulni a mémeskedő és kommentszekciókban muszájreagáló kultúránk maradékán. Például egy kezdeti képregényfinanszírozási program, ahogyan az olvasható az Utószóban.
És valahol igazából erre szavaztunk: hogy úgy alkothassunk, ne kelljen csak a közélettel foglalkoznunk, mert abba végtelenül belefáradtunk.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
