A mézkirály a tanmeseszerű példázat, a bluegrass vibe film, a rablós heist movie és agrár bosszúthriller meglepően koherens találkozása, mindez Oklahoma napsütéstől tündöklő vidékén.
HIRDETÉS
Kifejezetten szeretem a műfaji hibrideket, leginkább azért, mert, ha jól működnek, ügyesen tudnak a filmes kánonban szokatlan irányokat összehozni: a horrort a humorral, az emberi drámát a látványos akcióval, a társadalomkritikát az emberfelettivel. Az Alkonyattól pirkadatig, a District 9, A faun labirintusa, vagy az elmúlt pár évből a Minden mindenhol mindenkor, a Bűnösök vagy az Egyik csata a másik után mind olyan filmek, ahol valahogy indulnak a filmek, majd merőben más irányt vesznek. Az ilyen filmekről nehéz beszélni is anélkül, hogy lelőnénk a poént. Szépségük azonban pont ebben rejlik: hibrid jellegük íratlan szabályokat felrúgva világít rá arra, hogy valójában nincs is szükség a szabályokra. Hogy az érzések, a benyomások, a hangulat és a lendület is lehet annyira magával ragadó, mint a struktúra, a kötöttség és a kereteken belül mozgás. A kreatív káosz mögött ugyanúgy alkotói tudatosság áll, ami az élet kiszámíthatatlanságát és zűrzavarát képes belesűríteni abba, ahogy áthágják a műfaji határokat.
A mézkirály pedig pontosan ilyen.
Amziah King (Matthew McConaughey), a címadó mézkirály egy oklahomai vidéki közösségben él, ahol mézet termeszt és folkos bluegrass zenét játszik a barátaival. A nyitány igen hatásosan mutatja be, hogy milyen szerepet is tölt be itt Amziah, amikor egy hamburgerező kiülős részénél a kajára várva vágnak bele a muzsikálásba. A csávót mindenki bírja, ő pedig végtelen szeretettel, nyitottsággal, empátiával, és azzal a fajta rámenős kedvességgel törődik mindenkivel, amire egyszerűen nem tudsz nemet mondani. Egy nap a rendőrség felkeresi egy lopott mézszállítmány ügyében, aminek hatására Amziah-t összehozza a sors Katerivel (Angelina LookingGlass), egykori nevelt gyerekével. A lányt beszippantja újra ez a közeg, a cselekmény azonban sötétebb fordulatot vesz – ennél többet pedig nem árulok el. Legyen annyi elég, hogy film egyszerre egy zenés vibe alkotás, egy agrár bosszúthriller, egy rablómelós sztori, egy kapitalizmuskritika és egy tanmese a közösség rezilienciájáról a big businesszel szemben. A mézkirály szépsége pedig, hogy ezeket gyakorlatilag zökkenőmentesen fűzi össze egy – magyar címéhez és témájához méltó módon – keserédes egésszé.
Mindennek az alapja pedig a jól megírt forgatókönyv. A film hangulata már a kezdetektől magával sodor, amiben nem kis szerepe van Matthew McConaughey elképesztően lelkes és karizmatikus alakításának. Amziah pont az a figura, akiről mindenki tudja, hogy jó, ezért is engedhet meg magának csípősebb megjegyzéseket: úgyis egyértelmű, hogy a segítő szándék vezérli. A veterán színész alakításával egyértelművé teszi, hogy ő ennek az egésznek a szíve, vagy pontosabban talán a lelke. Olyan értelemben, hogy összehozza az embereket, áramoltatja az információt, munkát és lehetőséget ad a kirekesztetteknek, mindenkit be akar fogadni és meg akar szerettetni másokkal. Ennek hatására pedig nélküle is működnek ezek a kapcsolatok, mindez pedig tökéletesen átjön már az első pillanattól kezdve. Otthona gyakorlatilag egy közösségi tér élettel, étellel és zenével, de bandájával – amiben természetesen bendzsón is játszanak – számos helyen fellépnek,
a muzsika pedig szintén elengedhetetlen része a történetnek és az élménynek.
Erick Alexander, Jared Bulmer és Ben Hardesty zeneszerzőtrió kiváló munkája eléri azt, hogy egyszerre váljanak eggyé a dallamok a történetmesélés és hangulatteremtés szövetével, de mi, mint nézők is doboljunk a lábunkkal vagy az ujjainkkal. Ebben a vonatkozásban a fenomenális Ó, testvér, merre visz az utad? jutott eszembe, ahol a csapat kalandjainak ad narratív és tematikus keretet a zene és a zenélés. A mézkirályban is az úgynevezett „americana” dominál, kihangsúlyozva a folk, a blues, a bluegrass és a soul amolyan délamerikai (úgy, mint az USA déli államainak) hihetetlenül magával ragadó együttesét. Ezek olyan dalok, amiktől dolgokat érzel, függetlenül attól, hogy érted-e a szöveget. Megmozgatnak benned valamit, beletaszítanak (vagy dédelgetnek?) állapotokba és atmoszférát teremtenek. Ilyen vonatkozásban Amziah történetének jelentős része a sikeres hangulatteremtésről szól. Amolyan vibe film (is), ahol nem feltétlenül a történéseken van a hangsúly, hanem az érzéseken, amiket kiváltanak belőled. Voltak csodálatos jelenetek, amiknek nem láttam kezdetben sok értelmét, a végére viszont beértek, és rájöttem, hogy az atmoszférateremtéshez elengedhetetlenek voltak. Ilyen például egy tragikomikus szakasz, ahol a csapat egy méhinfesztáció által gyötört iskolába megy segíteni, amely kisebb káoszba torkollik.
Ebből persze valamennyi elveszik, amikor strukturáltabbá és ilyen szempontból lineárisabbá válik a mű. Ez egy tudatos döntés, ami miatt akarva-akaratlanul is egy picit veszít a lendületéből, legalábbis addig, amíg a rendező-író Andrew Patterson babrál egy kicsit a sebváltójával, hogy utána ismét felpörögjenek az események. A film első fele akár egy rövidfilmnek is elmenne, a második rész azonban szükséges azért, hogy a mondanivaló ütősebb legyen. Itt egyszerre merülnek fel neo-western elemek, bosszúsztori és a bankrablós, úgynevezett „heist” filmek sajátosságai, a banda összeszedésétől kezdve a meló megtervezésén át a balhé kivitelezéséig. A mézkirály azért (is) csodálatos, mert mindez szépen illeszkedik mindahhoz, amit előtte láttunk. Az édes hangulatot a feszültség és feszesség váltja. Mindent ugyanúgy áthat a humor és a lélek, viszont bekerül egy kis keserűség is, amitől még izgalmasabbá válik az egész. A korábban tündöklő nap egyfajta fordított noir elemmé válik, ahol a szürkeséget és sötétséget a perzselés váltja,
ami a legeldugottabb titkokat is a felszínre hozza.
Angelina LookingGlass gyakorlatilag karrierindító szerepében először a félénk lány, aki nehezen veszi rá magát, hogy Amziah unszolására énekeljen pár szólamot. Az élet érezhetően neki is osztott tragédiából, őslakosként ráadásul sajnos ez nem meglepő. A közösség azonban elkezdi lágyítani, a körülmények pedig keményíteni, de ezúttal más módon: ezúttal azért, hogy másokon segíthessen. LookingGlass szuper a szerepre, és kiválóan igazodik karakteréhez, legyen szó a szendeségről vagy az enyhén csípős humorról. Az egyik legjobb beszélgetés a filmben, amikor az egyik karakter megkérdezi, hogy tud-e úszni, mire azt feleli: „Szerinted? Őslakos vagyok.” A másik pedig azt feleli: „Úgy érzem, hogy bármit is mondok erre, rasszistának fog tűnni.” Ez a fajta kedves csipkelődés, éllel felszerelt humor nagyon jól áll LookingGlassnek, főleg a film második felétől kezdve. Mellette pedig mindenki szükséges ahhoz, hogy a tágabb mondanivalót és üzenetet is hatékonyan átadja a film. Jake Horowitz, Scott Shepherd, Rob Morgan, Cole Sprouse, Tony Revolori, Owen Teague és persze Kurt Russel csak pár név azok közül a kisebb-nagyobb szerepekből, akik príma alakításukkal hozzájárulnak ahhoz, hogy működjön ez a film.
Mert A mézkirály egyfajta modern népmese. Egy folk sztori arról, hogy egy közösség mennyire össze tud tartani, és felvenni a küzdelmet a külső veszélyekkel: mindez pedig nem faji vagy vallási alapon történik. Amziah és csapata nem azért alkot egy kis csoportot, mert kirekesztő lenne. Sőt! Nyitott és bárkit befogad. Szimplán arról van szó, hogy a vidéki délen járunk, csodálatos nagy puszták és erdők vidékén, ahol a széles, poros utak mentén nagy tanyasi otthonok állnak. Az elterülő természet közepette emberek szűk csoportja él, amely bárkire nyitott. Azok, akik valami miatt kikerültek, olyanok, mintha otthontalanná váltak volna. Csoportosulásuk egyfajta anyaméhként óvja őket és gondoskodik róluk, és bármikor visszatérhetnek hozzá. Amziah azonban bármennyire igyekszik megteremteni és fenntartani az idillt, a külvilág kíméletlensége és valósága páros lábbal rúgja be az ajtót.
Ehhez pedig tökéletes hasonlat a méhkas, amely egyfajta idealizált, követendő modellként szolgál.
A méhek ugyanis védekeznek, ha bántják otthonunkat, és ami talán még fontosabb, a királynőjüket (akit mellesleg ők választanak és gyakorlatilag teremtenek meg). Itt pedig még tágabb értelemben vizsgálja a film a kapitalizmus szerepét, miközben hódol a kétkezi munka előtt is. Amziah hosszú évek alatt építette fel azt, amije van, és egyáltalán nem a nagyzolásról, fényűzésről, rongyrázásról szól az élete. Nyilvánvalóan szereti azt, amit csinál és lenyűgözi a méhek működése és a méz szerepe. Viszont munkahelyet és lehetőséget is teremt azoknak, akiket befogad. Azonban mindig lesznek olyanok, akik ezt el akarják venni, főleg egy olyan profit- és növekedésorientált világban, mint amiben létezünk.
Az idei IgNobel gazdasági kategóriájának díjazottjai arra kapták az elismerést, hogy bebizonyították: minél gazdagabb vagy, annál nagyobb eséllyel leszel rohadék. Ezt talán nem is kellett bizonyítani, de mindig jó, ha van adat, ami alátámasztja azt, amit sokan nap mint nap megtapasztalnak. A mézkirály pedig erre is reflektál, ahogy Amziah „méhkasa” szembekerül azokkal, akik pályáznak a javaira. A film eredeti címe The Rivals of Amziah King, azaz „Amziah King riválisai/versenytársai”, ami kihangsúlyozza ezt az aspektusát a történetnek. A mű hatékonyan mutatja be, hogy mihez vezet ez a végtelen profitéhség, hogy milyen károkat tud okozni, és hogy egy nagyvállalat egyetlen tollvonása egy kiskereskedő megsemmisülését jelentheti. A film ráadásul úgy összetett, hogy közben végig élvezetes, izgalmas, érdekes és szerethető tud maradni. Ebben óriási szerepe van Patrick J. Smith vágónak, aki
kiválóan forrasztotta össze ezt a rengeteg, hangulatközpontú elemet egy koherens egésszé.
A mézkirály sok mindenről szól, de sosem érezni túlzsúfoltnak. Alakításai lélekteliek és őszinték, mondanivalója pedig fontos és szép. Mindent átható zenéje csodálatos, a műfajok vegyülése jól áll és jól is van megvalósítva, képi világa pedig tökéletesen illeszkedik ahhoz a folkos hangulathoz, amit közvetíteni szeretne. Egyszerre egy meseszerű példázat és egy elnagyolt szelet a valóság gondjaiból, ami pont olyan, mint a címe: édes és király.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
