David Robert Mitchell a 2014-es Valami követtel a filmes mennybemenetelt, majd a Kaliforniai rémálommal filmes pokolba űzött rendező egy személyes, szégyentelenül nosztalgikus dínós thrillerrel tér vissza felrázni a nyári blockbuster időszakot egy a Jurassic Worldnél látványosabb és minden butaságával együtt is szórakoztató, felnőttekre lőtt családi kalandfilmmel. Az Oak street vége (The End of Oak Street) kritika.
HIRDETÉS
Egy tipikus amerikai kisváros kertvárosi részén kezdődik a régi vágású nyári mozifilmes kaland egy szintén tipikus amerikai családdal, Plattékkal a főszerepben. A köréjük épített analóg idillben egy nem annyira megszokott, családfilmes felállásban ismerjük meg őket: Dennis (Anne Hathaway) és Greg (Ewan McGregor) a válás határán kergetik egymást kommunikációs képtelenségükkel, ami már gyermekeik, Audrey (Maisy Stella) és Brian (Christian Convery) hétköznapjaira is kihat. És mindezt még az is tetézi, hogy az idegesítő szomszéd sem hagyja békén őket kutyájuk, Starbuck miatt. Az egyre feszültebb családi drámának végül nem egy békülés vagy párterápia vet véget, hanem egy megmagyarázhatatlan esemény: az egész Oak street valamilyen megmagyarázhatatlan okból átkerül egy történelem előtti korba, ahol 200 millió éve kihalt növények növik be a gondosan ápolt pázsitokat és dinoszauroszlábak döngése rázza meg a rendezett környéket. Ahogyan az kötelező egy dínós film esetén, a futás és a sikítás sem marad el, hiszen rendre és pontosan megjelennek a húsevő raptorok, t-rexek és házakba bekúszó óriáskígyók elfogyasztani a szomszédokat – Dennis-nek és Gregnek nem marad más választása, mint ellentéteik ellenére is összetartani a családot és visszajutni valahogy a saját idejükbe.
David Robert Mitchell látszólag itt is hozza a már Valami követből megismert kedvenc jegyeit: egy nosztalgikus korban járunk és valami megmagyarázhatatlan ellenséget kergetünk. Az Oak street végénben a nosztalgiát a 80-as évek adja, ám annak neonfényei helyett amblint filterrel burkolt miliőben járunk, ami nem véletlen. Mitchell nagyon is szándékosan idézi meg az ikonikus Amblin Entertainment filmjeire (pl. E. T., Kincsvadászok, Gremlins) jellemző szín és képvilágot, azontúl, hogy a nosztalgiát keblére ölelő J. J. Abrams producerként maximálisan támogatta ebben. A stáblista utáni személyes üzenetek is aláhúzni látszanak azt, hogy Mitchell Abrams ráhatása nélkül is egy hasonlóan nosztalgikus mókát rendezett volna, ahol örömmel használhatja fel gyermekkora kedvenceit. Így nemcsak a látványt, hanem a kor klasszikus – főleg Steven Spielberg által dirigált – filmjeinek témáit, sztorielemeit is újrahasznosítja, épphogy egy picike újdonságokkal fűszerezve azokat.
És mindezt piszok szórakoztatóan teszi.
Az Oak streetet járó dinoszauroszok aprólékosan vászonra álmodott lények, amelyeken a CGI nyoma is alig érződik, kinézetük pedig az őslénytan jelen állását tükrözi (azaz tollasak), miközben a klasszikus, jurassic parki méltóságukat is megőrzik. Az akciók, a 16-os karikát alulról súroló jelenetek is ehhez a spielbergi hagyományhoz hűek, egyszerre látványos, feszült és persze logikai buktatókkal teli pillanatok sorát hozva el.
A nosztalgikus kergetőzés frászfaktorát Mitchell szintén jó érzékkel, a rá jellemző bizarr humorú pillanatokkal billenti helyre, nem félve dínókakival sem összekenni a sztorit.
Ami mindebben viszont egy nagy dinoszaurusz piszok, hogy Mitchell nemigen foglalkozik a nagy rejtéllyel – sem sci-fi, sem pedig metaforikus oldalról. Hellyel-közzel kínál csak rá megoldást, de az is inkább hirtelen feloldásnak hat, semmint kielégítő válasznak, így a high concept sci-fik rajongói könnyen csalódhatnak. Minden rejtélyeskedő felvezetés ellenére Az Oak Street vége nem egy ilyen alkotás, hanem egy hamisítatlan nyári blockbuster, amire azért titkon régóta vágytunk.
A családfilmes Jurassic Park meglepő húzása így nem is a vágyott rejtély vagy a tökéletes nosztalgiatrip levezénylése, hanem az a jó érzék, amivel Mitchell mindebbe képes még a két szülő drámáját is átélhetően befűzni. Bár azt várnánk egy Az Oak Street vége-szerű filmtől, hogy a McGregor által alakított apa lesz a főhős, itt sokkal inkább az anya szerepét alakító Anne Hathaway válik az egész családi horrorkaland főszereplőjévé. Az ígéretes high concept alap, a dimenzióugrás megfejtése nem is annyira lényeges amellett, hogy Dennis hogyan tudja a film eleji elvágyódását és titokban ringatott írói ambícióit megdolgozni az abszurd kaland alatt. Főszereplővé avanzsálását már a történet elejei konfliktusok is előre bocsátják: Greg mint apa és családfenntartó igyekszik megtartani a családfő látszatot, amin Dennis természetesen átlát és frusztrálja, hogy férje a beismerés helyett tereli a témát. Így a családi konfliktusok, legyen szó a szomszédról vagy a gyerekekről mind Dennis-t feszítik, Greg pedig klasszik konfliktuskerelőként ezekről az érzésekről másra tereli a figyelmét.
És hiába üt be a dinoszaurusz-krakk, a férj és feleség közti feszültség logikusan nem szűnik meg, csak nehezítik az amúgy sem felfogható szituáció túlélését.
Szintén Mitchell drámai érzékét dicséri, hogy bár a feleséget teszi kiemeltebb szerepbe, a folyamatban nem férfitlanítlja Greget, csak annyira teszi sérülékennyé, amennyire egy válságos helyzetben egy férfi viselkedne: érzi és szenved érzéseitől, de igyekszik azt maszkolni és elterelni róluk a figyelmet maga és környezete előtt is. És pont ettől lesz Greg földön járó, azonosulható férfi karakter.
Az amúgy izgalmas ötleteket némileg agyoncsapja az a rendezői koncepció, hogy szabályszerűen ragaszkodjon a kiválasztott korszak és filmek mondanivalójához.
És ebbe sajnos az is beletartozik, hogy Az Oak Street végéhez hasonló kalandfilmek logikai bakijait és következetlenségeit is hozza.
Dennis és Greg válsága például az amúgy bátor írói húzások ellenére is kiszámítható végre fut ki, ami talán az elmúlt évtized nihil és “bevállalósan negatív” történeteinek tükrében tud csak meglepő lenni. A szülők mellett Mitchell megpróbál a gyerekekre is kitérni, érzékeltetve, hogy egy konfliktusos házasság hogyan hat rájuk, ám erre nem marad elég játékidő a film eleji hosszabb alapozás ellenére se. De Dennis korábban már említett karakterfejlődésének vége sem jár másként, inkább egy hirtelen ötlettől vezérelt meglepő fordulatnak tűnik, mint karakterének logikus és teljesen kielégítő lezárásának. A dinómániások pedig joggal tudnak belekötni az Oak Streetet ostromló őslények természetébe, hiszen inkább viselkednek sztereotípikus filmes szörnyekként, mint jelen ismereteink szerint felépített biológiai lényekként.
De hát minek ezeken gondolkozni, ha hosszú évek után itt egy őszintén és nosztalgikusan felvállalt nyári mókázás, ami komolyabban vehető, mint bármelyik Jurassic World-film?
Ha csak így tekintünk Az Oak Street végére, 2026-ban egy újabb élvezetes moziélménnyel gazdakodgatunk az Odüsszeia és a Pókember 4. után.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
