A Suttogó (The Whisper Man) a Netflix legújabb próbálkozása arra, hogy presztízs(nek tűnő) köntösben adaptáljon vászonra egy sikeres thriller olvasmányt. Az Adam Scott, Michelle Monaghan és Robert De Niro fémjelezte film jól is indul, aztán feledhető suttogássá halkul. Netflixes thriller adaptációk, veletek amúgy mi van? Két cikkben vesézzük ki, milyen volt a thriller irodalmi adaptáció double feature kvázi-esemény augusztus utolsó hétvégéjén a Netflixen. Elsőnek az amerikai A Suttogót vizsgáljuk meg, enyhén spoileresen.
HIRDETÉS
Mitől jó egy thriller?
Teheti fel magában mindenki a kérdést, aki kicsit is szereti a műfajt. Talán a Netflix is megvitatta a kreatív csapatával ezt, mielőtt úgy döntöttek, hogy tető alá hozzák A Suttogót. Hogy szándékos döntés volt-e, hogy augusztus utolsó hétvégéjén egymást követő napokon került fel a platformra egy amerikai (A Suttogó) és egy skandináv (Kétség) thriller regénynek az adaptációja, az kérdéses. Mindenesetre
a streaming nagyhatalom így lényegében akaratlanul is generált egy érdekes thriller double feature-t, aminek a műfaj rajongói csak örülhettek.
(Spoiler és disclaimer: bár a végső értékelések tükrében furcsának is tűnhet, de még én is. Mert az, hogy szeretünk, és követünk egy műfajt, nem feltétlenül jelenti azt, hogy kritika nélkül el is fogadjuk annak hibáit.) No, de vissza az eredeti kérdésre: mitől lesz jó egy thriller?
Kezdhetjük mondjuk ott az okfejtést, hogy pontosan hogyan is definiáljuk a thrillert? Hiszen a kifejezést gyakran láthatjuk egymástól hangulatban teljesen eltérő művekre is ráhúzva. Abban talán megegyezhetünk, hogy amikor a thrillert emlegetjük, akkor egy hatáscentrikus műfajt értünk alatta. Egy olyan történetről és történetmesélési technikáról beszélünk ilyenkor, amelynek elsődleges célja a néző feszültségben tartása. Ezt a pattanásig húzott hangulatot aztán hullámokban, vagy a végkifejlethez közeledve egyre inkább fokozva több kisebb, vagy egy nagyobb narratív fordulatot felfedve oldja fel. Az már mindegy, hogy egy teljesen valószerű, krimi közeli sorozatgyilkosos, vagy akcióban bővelkedő háborús, kémes sztorit, esetleg személyes drámát, netán természetfeletti erőkkel kacérkodó történetet látunk. A lényeg ugyanaz:
a nézőben olyan hatást kelteni, ami a rejtélynek köszönhetően végig a képernyőre szegezi a tekintetét és motivált marad a sztori követésében.
Az Alex North bestseller regényéből adaptált A Suttogó azonban csak nyomokban felel meg ezeknek a feltételeknek. Előre bocsátom, hogy a regényt nem olvastam, így nincs összehasonlítási alapom, de feltételezésekkel fogok élni a kritikában.
Mert az nem lehet, hogy egy alapvetően izgalmas sztorit, eleve ennyire trehány módon meséljenek el.
Mit suttog a Suttogó?
A Suttogó lényegében több apa-fiú történet összefonódásából áll, ahol a főszerepet a karrierjében megfeneklett író, Tom Kennedy (Adam Scott) és fia, Jake (Acston Luka Porto) kapja. Tom és Jake visszaköltöznek a régebben elhunyt anyuka szülővárosába, Jake-et pedig nyugtalanító látomások gyötrik. Ráadásul a városban tevékenykedett a Suttogó elnevezésű sorozatgyilkos, aki kifejezetten gyerekekre specializálódott.
A hamelni patkányfogóhoz hasonlóan, példátlanul ügyesen vonzotta magához a sebzett kisgyerekeket, hogy aztán elföldelje őket. De az egész rémálom nagyjából harminc éve véget ért, amikor is Tom apja, Peter Willis (Robert De Niro) rács mögé juttatta a gyilkost. Tom és Jake visszaköltözése idején azonban úgy tűnik, hogy a Suttogó legendája új életre kelt.
Valaki a bűnözőt másolva ismét gyerekeket rabol el,
és persze, hogy Jake is az áldozatok között találja majd magát.
A Suttogó a korai halloween, avagy summerween hangulatot megidézve valóban remek miliővel építi fel a sorozatgyilkosos, baljós thriller hangulatot. A Tom és Jake új otthonául szolgáló sötét, enyhén gótikus hatást keltő kertvárosi kúria az esőáztatta időszakban erős atmoszférateremtő hatással bír. Mint ahogy az is, ahogy felvezetik a várható bűntény jellegét. A film első harmada a szokásos thriller klisék ellenére is képes beszippantani, és megtartani a figyelmet.
Pláne úgy, hogy már viszonylag korán kiderül, hogy sem Tom, sem Jake nem viszonyul igazán jól a saját apjához. Ebbe a hangvételbe érkezik meg a gyerekeket elraboló, újjáéledő Suttogó legendája,
akit egy levélbedobón keresztül manifesztálódó kék gumikesztyű szimbolizál legjobban.
A film kevés igazán hatásos jeleneteinek egyike ez. Innentől pedig csak rosszabb lesz az összkép.
Nekem suttogsz, kicsi rigó?
A Suttogó ott véti a legnagyobb hibát, hogy megalapozás nélkül
olyan kérdések maradnak nyitva, amelyeknek nem kellene.
Már ha azt szerették volna az alkotók is, hogy a film működjön a saját narratív univerzumán belül. A regény olvasása nélkül, akár látatlanban is rá lehet mutatni azokra a jelenetekre, karakterekre és azokra a cselekménypontokra, melyeknél szinte biztos, hogy az írott mű több kapaszkodót és magyarázatot kínál a kontextus jobb átlátása érdekében. Ilyen például Michael Keaton karaktere, vagy a gyilkos kiléte, esetleg a Tom és Peter, vagy a Tom és Jake apa-fia kapcsolatának jobb megértése. Esetleg a nyomozónő, Amanda (Michelle Monaghan) jelenléte, aki szinte el is tűnik az egész filmben.
És ha már eltűnő színészek: De Niro lényegében alig valamit tesz hozzá a filmhez a nevén kívül. Egy ponton már azt hittem meg sem akar szólalni, majd csak elmorog ott magának a háttérben. Mintha csak valakinek a nyomására, alvajárás közben csinált volna végig egy jól fizető melót. De valójában Adam Scott, és Monaghan sem hozza azt a szintet amit megszoktunk tőlük. Pedig ha csak ez a színészgárda odatette volna magát, a forgatókönyvírókkal együtt, máris egy fokkal jobb eredmény született volna.
Van azonban A Suttogónak egy morálisan is igencsak megkérdőjelezhető része,
ami szorosan összefügg Keaton karakterével és a történetmesélés egészével is. Nem elég ugyanis, hogy a büntetésvégrehajtás korrupcióját nem mutatja be elégségesen a film (tippre ez is bővebb a regényben), de még magasztalja is a bűnelkövetői oldalt. Úgy, hogy alapot nem szolgáltat a morális fölény érzékeltetéséhez, amitől a karakter feltételezett katarzisa sem megérdemelt. Sőt, inkább káros üzenetet közvetít. De hátha a regényben a történetnek ennek az aspektusa is érthetőbb és kiérdemeltebb. Mert a filmből abszolút kilóg, és visszás.
Suttogó verdikt
És hogy milyen még A Suttogó? A kezdeti remek hangulatot elhagyja, és egy kiszámítható, sablonos, minden fordulatát felfedő (párbeszédekben a kulcs) thrillerré változik, ami így már nem is számít igazi thrillernek.
Mert hol marad a narratív izgalom, ha a film a közepe előtt minden fordulatát egyértelművé teszi?
És hol marad a pszichológiai feszültség, ha a film egysíkú karakterekkel és unalmas karakterközi kapcsolatokkal operál? Aki viszont feltétel nélkül szereti az olyan filmeket, mint a Bárányok hallgatnak, a Bújócska vagy a Hetedik, és úgy általában kedveli a DVD-korszak straight-to-video B-thrillereit, az megtalálhatja benne a szórakozását. De szigorúan csak ők (hozzám hasonlóan). Lehetett volna ez ennél sokkal jobb is, kis odafigyeléssel. Vajon a dán filmmel tudtak valami jobbat mutatni? Következő cikkünkből kiderül.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
