Az utolsó ház (The Last House) folytatja az intim világvége filmes trendet, miközben sok újdonságot, vagy izgalmat nem hoz a képletbe. A meglepő pozitivitása és a színészi játékok azonban még így is képesek élvezhető élménnyé faragni – persze csak akkor, ha valaki nem unja el a felénél. Enyhén spoileres kritika.
HIRDETÉS
A Netflix későnyári üdvöskéje, Az utolsó ház (The Last House) tipikusan a “mi lenne, ha…?” filmek sorát gyarapítja. Mi lenne, ha egy kiadós esőzés hatására az egész szomszédságodhoz hasonlóan bentragadnál a házadban, miközben kiút vagy segítség pedig messziről sem látszódik? Éppen ez történik a Delgado családdal is, akik egy nap még kint dolgoznak és játszanak, majd hopp, már másnap mozdulni sem tudnak a házból. Hová fog kakilni a kutya? Hogyan viszik ki a szemetet? Hogyan fognak élelemhez jutni? Szerencsére az éppen munkanélküli mérnök apuka, Jason (Wagner Moura) jó prepper módjára valamelyest felkészült a legrosszabbra. Akár hónapokig is bírhatják az elraktározott konzerveken, sőt, halászként szerzett skilljei sokat segíthetnek a túlélésben, mint ahogy az anyuka, Ann (Greta Lee) háztartásbeli tudása is sokkal fontossabbá válik, mint eddig.
A bezárt gyerekek szabadságvágya és fantáziája azonban szabotálhatja a túlélési sikert. Amikor a kislány, Ruth (Riley Chung) elkezd furcsa, esőszörnyszerű alakokat rajzolni, megkérdőjeleződik a józan észbe vetett hitük. De akkor mi okozta eddig a soha nem látott esőzést? Hogy lehet, hogy semmilyen ajtó, ablak nem nyílik? Ki, miért, és főleg hogyan tartja fogva őket? Az utolsó ház pedig erre a kérdésre egy viszonylag ökotudatos, inverz Jelekként működő választ ad.
A film már eleve egy olyan Arthur C. Clarke idézettel kezd, amely hibának tartja a Földet földnek nevezni, miközben a bolygónk valójában egy óceán. Az ezután következő narrációból azonban már sokkal egyértelműbbé válik, hogy idegenek lehetnek a dolog mögött. Nem is lenne baj az, hogy Az utolsó ház már a nyitányában utal a fordulataira, vagy a végkifejletre.
De amikor egy film ennyire korán ennyire egyértelművé teszi a tétjeit, akkor onnantól milyen izgalomra lehet számítani?
Nos, a válasz az, hogy jóformán semmilyenre. A film időzítése és tempója fárasztó módon tudja agyonverni a teljes filmélményt. Hiába korunk legtehetségesebb nem hollywoodi színésze és színésznője a főszereplők, ha nem adnak nekik fogódzót a játékhoz. Amennyire laposan és unalmasan indul Moura és Lee játéka, annyira felüdülés látni, hogy milyen mélységeket képesek hozni ezekbe a felszínesen megírt karakterekbe is. Ha másért nem feltétlenül, miattuk mindenképpen érdemes időt szakítani Az utolsó házra.
Louis Leterrier (A szállító, Szemfényvesztők) viszont lehet, hogy nem a legtökéletesebb választás volt a film megrendezésére. Ami egy csendesebb, családcentrikus drámában tobzódó intim világvégének indul, az később egy faltól falig akciófilmmé fajul. És amint látható, Leterrier ebben a legjobb, nem a drámában.
Ahogy Az utolsó ház átvált akciófilmbe, az lényegében tanítanivaló zsánerváltás.
A francia direktor látványosan jobban érzi magát, ha pörgős cselekményt kell dirigálnia, és filmográfiáját tekintve, ebben talán nincs is semmi meglepetés.
Az már más kérdés, hogy az idáig vezető út az hogyan festett.
Az utolsó ház eleje és vége példaértékű streaminges/tévéfilmes építkezést mutat.
A középső nagyjából egy óra azonban leginkább egy rosszul ütemezett életkép halmaz, amiben csak imitt-amott mutatkozik valami érdekes. Sem a családi kapcsolatok erodálódása, sem a belső vívódások nincsenek hatékonyan bemutatva, és az infomációadagolás is esetleges. Értjük ugyan az apuka magára találását a krízishelyzet közepén, mint ahogy értjük a kezdeti összecsiszolódást, majd a viták forrását is. Meg persze értjük azt is, hogy az ötödik évet kezdő bezártság alatt miért mennek már egymás idegeire.
Mégis, amikor törésponthoz érkeznek, az szinte váratlanul, előzmények nélkül, a néző fantáziájára bízva történik meg. Ha sorozatként, vagy akár miniszériaként készül el Az utolsó ház, valószínűleg nem lennének ilyen problémái a bővebb játékidő miatt. Nem egész két órában viszont nem sikerült mindig eredményesen kihasználni a játékidőt, a cselekmény tehát úgy képes leülni, hogy a csöndesebb részek sem igazán előremutatóak.
Az utolsó ház sokkal jobb sci-fi/thriller is lehetne, mint amennyire jó családdinamikai dráma, vagy mint amennyire jó posztapokaliptikus film. Hemzseg az égbekiáltó logikai bakiktól, kínzó hiányosságoktól, és a néző fejében csak néhány kérdés visszhangzik ezután. Hogy? Miért? Miért nem úgy, hogy…?
Mi az értelme ennek az egésznek?
A teljes elemzésre azonban sem ideje, sem energiája nincs egy átlagos nézőnek. Éppen ezért könnyű azonosulni csak a családi drámával, amiben hiába látunk jó alakításokat, a helyzet súlyát valahogy nem képes átadni. Ettől pedig indokolatlanul hosszúnak is hat.
Az utolsó háznak vannak igazán hangulatos, emlékezetes elemei, ami miatt nem teljesen elfecsérelt időkidobás.
Aki viszont szereti, ha egy film intellektuálisan is jobban megdolgoztatja, netán belső logikájában is jobban összeáll, az már bajban lehet.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
