A Netflix Szörnyeteg sorozatának új évada, A Lizzie Borden-sztori sok mindent tanult az előző, Ed Geinnel foglalkozó évadtól. Ez pedig inkább hátrányára, mint előnyére válik. Spoilermentes évadkritika.
HIRDETÉS
Bővült Ryan Murphy bestiáriuma
Immár negyedik hírhedt gyilkosát prezentálja a Netflix Szörnyeteg sorozatában az extravagáns sorozatairól ismert Ryan Murphy. A sok férfi után azonban már ideje volt, hogy a sorozatgyilkosok között alulreprezentált, de azért elő-előforduló nők is terítékre kerüljenek. Az aktuális évada 19. századi Amerika egyik leghíresebb esetét veszi elő, amelyben Lizzie Bordent azzal vádolták, hogy baltával lemészárolta apját és mostohaanyját. Az eset brutalitása okán a legtöbben a korban azt gondolták, hogy azt egy nő nem hajthatta végre. Lizzie tetteit soha nem is sikerült hitelt érdemlően bizonyítani, így valójában máig nem tudni, hogy valóban ő tette-e (de azért erős a gyanú). Ezen kívül pedig még számos, jelentős méretű kérdőjel van az 1892-es esettel kapcsolatban.
A történet pedig már csak azért is szolgáltat remek alapot a Szörnyeteg széria új felvonásához, mert az eseményben tátongó lyukak remek alkalmat szolgáltatnak Ryan Murphynek és Ian Brennannek azok sajátos értelmezésű betöméséhez. Az Ed Gein-sztori feldolgozása valamit beindíthatott az alkotók fantáziájában, mert az új évad kivitelezése nagyon sok elemében hasonlít rá. Ám ezzel együtt kevésbé indokolt az a fajta szürreáliába hajló stílus, mint az előző évadban. Sőt, sok esetben inkább izzadságszagúak fáradozásaik. Kár érte, mert a “miért gyilkolnak a nők?” kérdés, a női düh és az elnyomás elleni küzdelem mélyenszántó feltérképezése nemes célok.
Csak kár, hogy a végeredmény olyan lett, mint Andrew és Abby Borden 1892-ben: baltával faragott.
Legyetek Báthoryk!
Aki a Borden-gyilkosságok tényszerű leírására kíváncsi, az számos weboldalról vagy filmből tájékozódhat az esemény lefolyásáról és annak feltételezett okairól. Valójában Murphy és Brennan sem igazán akarja untatni a nézőit holmi tárgyilagos maszatolással. Helyette inkább sajátos elképzelésekkel, fantáziálásokkal tömik ki nemcsak az ismeretlen hézagokat, de az ismert tények valódiságát is felülírják. Aligha beszélhetünk tehát hiteles, “true crime” igényességű feldolgozásról, akik tehát ezt a fajta beszámolószerű objektivitást keresik, azok jobb, ha távol maradnak A Lizzie Borden-sztoritól. Mondjuk ilyen formán akkor kár is “A” Lizzie Borden-sztorinak nevezni, lehetne inkább “EGY” Lizzie Borden-sztori.
A Szörnyeteg új évadának egyik nagy erénye lenne, ha eredményesen be tudná mutatni azt a fajta elfojtott dühöt, ami végül nemcsak lázadásba, de erőszakos tettlegességbe hajszolja a bántalmazást elszenvedett nőket. Ehhez pedig nem csak Lizzie, de az évszázadokkal korábban élt Báthory Erzsébet szimbolikus történetét, valamint Aileen Wuornos (akinek a megformálásáért ugye Charlize Theron Oscar-díjat is kapott 2003-ban) alakját is segítségül hívja.
Mindhárom idősíkon megalázott, kihasznált, elnyomott nőalakokkal találkozunk,
akik így vagy úgy, de végül elégtételt vesznek a sérelmeikért. Báthory a legenda szerint a szó szoros értelmében vett vérfürdővel, Lizzie egy baltával, Wuornos pedig hét férfi megölésével. Érthető, és valahol logikus kapocs is születhetne az üzenet érdekében. De végül nem születik.
Báthory mint egy szimbolikus mese lóg a levegőben, de valójában a sorozat maga sem igazán veszi számításba, hogy Lizzie példaképként tekintene rá. Mint ahogy valószínűleg nem is volt így, semmi alapunk feltételezni, hogy a Borden-lány tudott volna Báthoryról – de ez megint inkább csak a történészeket zavarhatja igazán. Továbbá az is egy légből kapott ötlet, hogy Wuornos ekkora Borden-rajongó lett volna (szintén max a törifanokat zavarhatja). Ami a nagyobb probléma viszont, hogy
sem a narratíva, sem a dramaturgia nem képes igazolni ennek a háromosztatú idővonalnak a jogosságát.
Hiába tehát a jól kitalált üzenet, ha az átadás módja gyengécske lábakon áll.
Elbaltázott tudatosság
Az előbbiekből kifolyólag akár már érezhető, hogy a Szörnyeteg: A Lizzie Borden-sztori egyik nagy problémája, hogy leginkább egy repedésig fújt, túlfeszített lufira hasonlít. Egyszerűen az alap Borden-sztoriban valóban nincs annyi, hogy kitegyen egy nyolcszor cirka ötvenperces évadot. Még úgy sem, hogy az esettel kapcsolatos valóban létező pletykákat és feltételezéseket (a cseléd szerepe, az eltitkolt gyerek, rokon esete, leszbikus románc) tényként emelik be, ezzel is duzzasztva a cselekményt. Úgy túlburjánzó, hogy közben mégsem megy igazán mélyre Lizzie hatásainak feltérképezésében. Igen, látjuk, hogy milyen tortúrának van kitéve nap mint nap, de mégsem tűnik úgy, mintha ez valóban megérintené. Igen, látjuk a pszichés töréspontjait, és a gyilkosságok eltervezését, de mégsem érződik megalapozottnak. Mint ahogy azok a tudatfilmes megoldások sem megalapozottnak, amelyek Ed Gein esetében működtek.
De miért működtek ott, és itt miért nem? Azon egyszerű oknál fogva, hogy Az Ed Gein-sztori esetében Gein betegsége jogos alapot szolgáltatott a valós és képzelt elmosására, keverésére. Ezzel szemben a Lizzie Borden sztoriban, a megérthető tematikai kapcsolatokon túl,
inkább széttartóak ezek a harsány, anakronisztikus elemek, mert a forgatókönyvben semmi nem indokolja a használatukat.
Itt elsősorban a Wuornos szál megjelenítésére kell gondolni.
Sarah Paulson remekül, kísérteties hasonlósággal adja vissza Wuornos manírjait, ugyanakkor esetenként annyira eltúlzott, hogy már a komikum határát is átlépi (erről még bővebben később). Amikor azonban két dallal is megpróbálják összekötni Lizzie és Aileen idősíkját, azok a sorozat mélypontjai. Persze lehet azon nevetgélni, hogy Paulson hogyan táncol a Small Town Boyra, de a jelenet önmagában is kínos, hát még a széria kontextusában. Röviden összefoglalva, a Murphy/Brennan páros eleve hiperstilizált kifejezésmódja akár még kedvezhetne is Lizzie történetének, csak éppen már átlépi azt a határt, ami a megjeleníteni kívánt témát és a valódi gyilkosságot szolgálja, és inkább lesz öncélú extravagancia.
Borden-lány szindróma
A Szörnyeteg: A Lizzie Borden-sztori nem csak stilárisan hullámzó, de történetvezetésében, hangulatában és tonalitásában is. Mintha a készítők maguk is érezték volna, hogy ebben a történetben nincs hét órányi mozgóképes anyag, és amolyan kísérletszerűen egymásra engedtek volna mindent. A korábban említett indokolatlan tudatfilmes eszközök használata csak egy ezek közül. De számos más olyan suta megoldással is találkozhatunk, amelyek nem kontrasztban állnak egymással, hogy erősítsék az összhatást – hanem szabályosan agyütik egymást.
A bazári gótika giccse gyakran inkább olcsó hatást kelt, mintsem előkelő magasztosságot. Miközben sokszor viszont éppen a díszletek és jelmezek viszik a prímet. A fényképezés és vágás van, hogy kifejezetten szép és kompetens, máskor azonban kapkodó, szintén az olcsó hatást erősítő megoldásokat használ. A színészi alakítások időnként kifejezetten erősek (Lizzie és mostohaanyja feszült vitája), de van, hogy ripacskodásnak hatnak. Bár nyilván a karakter sajátossága ez, de a Lizzie által bálványozott színésznő Nance O’Neill (Jessica Barden) kb. minden megjelenésére igaz ez. De itt álljunk meg egy pillanatra, és emeljük ki, hogy a hullámzások ellenére a színészi alakítások és a casting alapvetően rendben vannak. Ella Beatty remek Lizzie (még ha a hollywoodi beauty washing ezúttal is működött), mint ahogy Vicky Krieps is jól hozzá a rá rótt szerepeket (Báthory és Maggie, a cseléd). Rebecca Hall és Charlie Hunnam is elemükben vannak Lizzie szüleiként, bár náluk érezhetők gyengébb pillanatok.
Ami viszont a legszembetűnőbb, hogy A Lizzie Borden-sztori nem igazán tudja magát elkötelezni egy hangulat és tónus mellett. Ami biztos, hogy a Szörnyeteg negyedik évada a legkevésbé horror. Horror-vígjáték már talán lehetne, de a vígjátéki elemei nem kifejezetten erősek vagy jelentősek. Emlékezetes azonban a második epizód hányásjelenete, amely láthatóan szándékosan eltúlzott és paródiaszerű. Hasonló parodisztikus momentumokból akadnak még kisebbek, és felvetül velük kapcsolatban egy problematikus kérdés.
Komolyan lehet-e venni Lizzie történetének komoly epizódjait a nőket érő bántalmazásról, erőszakról kihasználásról ezen túlzó, karikatúraszerű jelenetek jelenlétében?
Verdikt
A rövid válasz az, hogy nem. Nem egyszerűen felülírja a sorozat halványan belengetett komolyabb oldalát, de az üzenet ellen dolgozva bagatellizálja azt. Időszakos elemeltsége, a szürreális betétek és az időzítési problémák nem segítik az üzenetátadást.
A Lizzie Borden-sztori nem két szék között esik a padlóra, de olyan, mintha igazából le sem akarna ülni.
Nem baj az, ha kevésbé akarna megrémíteni, hogy erősítse a melodrámát, de akkor legalább azt eredményesen csinálná. Aki viszont az explicit erőszakot keresi, az persze itt is megtalálhatja: az új Szörnyeteg évad sem spórol a vérrel, amelyet nem ódzkodik némi fekete humorba is mártani (a részeg Andrew Borden esete a bárddal).
A széria jó momentumait látva fáj igazán, hogy a Lizzie Borden évad lehetett volna akár egységesebb, feszesebb, csattanósabb is. Örömteli az is, hogy a Murphy/Brennan páros univerzális sztorikat akar mesélni a sorozatgyilkosok stilizált, fikcionalizált történeten keresztül. De ezen a ponton úgy tűnik, hogy a folyamatos kiegyensúlyozatlanságok és a tartalom kárára menő terjengősség is inkább már szerzői kézjegy és feature, nem pedig bug.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
