Mi történik, ha korunk egyik legizgalmasabb horrorszerzője egybegyúrja a XIX. századi Kárpát-medencei folklórt, a háborús PTSD-t és a finom nyelvi humort? Megszületik az Éjjeli lakmározó, T. Kingfisher Sworn Soldier-szériájának második része. Alex Easton és fura kísérete ezúttal egy elátkozott vadászházban kénytelen szembenézni egy fojtogató lidérccel. Bár a kötet pont olyan bosszantóan vékony, mint az első rész, a Holtak mozgatója volt, hangulatban és karakterdinamikában köröket ver az első rész gombás undorára.
HIRDETÉS
Nem túl vidám hazatérés
A Usher-házban megesett kalandjai után Alex Easton nem vágyik másra, csak nyugalomra és napfényre – ehelyett azonban vissza kell térnie hazája, Gallácia egyik isten háta mögötti zugába, a családi vadászházba, hogy ott vendégül lássa az első kötetben megismert, gombamániás Miss Pottert.
A helyszínen azonban kiderül, hogy a gondnok halott, a helyiek meg gyanúsan hallgatnak arról, mi végezhetett a férfival. A vadászházba aztán új gondnok érkezik, egy özvegy, a kissé lassú gondolkodású, de nagyon szerethető unokájával, Borssal, majd Alex volt tisztiszolgája, Angus is csatlakozik hozzájuk Miss Potterrel, és az elhanyagolt, szűkös épületben összezárva előbb csak a csönd lesz túl nagy, aztán pedig elkezdődik az a lidércnyomás, ami a házban időzők halálát is okozhatja.
Alex kutat, hitetlenkedik, veszélybe kerül – és közben olyan szócsatákba keveredik a háztartást vezető özveggyel, amelyek nagyobb veszélyt jelentenek az életére, mint a galláciai háború csataterei.

Undorító gombák helyett lelki terror
Míg a Holtak mozgatója az Usher-ház gombáktól és bomlástól hemzsegő, kissé gyomorforgató testhorrorjára épített, az Éjjeli lakmározó sokkal közelebb áll a klasszikus, fojtogató kísértethistóriákhoz.
A haragos, temetetlen holtak, akik veszélyt jelentenek szinte a teljes falura, vagy a csönd, amely a megjelenésüket kíséri, és a rémálmok, amelyekből – úgy tűnik – képtelenség segítség nélkül felébredni, sokszor sokkal erősebben hatnak, mint az első részben mindenhol felbukkanó, förtelmes gombák vagy rémnyulak.
Ráadásul Kingfisher oly módon használja fel a fény hatására az otthonokba betévedő molylepkék motívumát, ami után garantáltan megborzongunk, ha éjszaka megpillantunk egyet a lámpa körül.
A moroi pedig – a Kárpát-medencei folklórból átemelt, fojtogató vámpírszerű lény –, amely éjjel jelenik meg, és elszívja az áldozat levegőjét, a leginkább a zsigereinkre hat: a tehetetlenség, az álomban ránk telepedő fulladás és a molyok váratlan felbukkanása együtt sokkal hatásosabban pusztít, mint a gombák félelmetes gusztustalansága.
Nagy a világ. Gondolom, van, amit nem mindig veszünk észre. Isten, ahogy körbejár összesöpörni, néha-néha kihagy egy sarkot.”

A lidércnyomást megtörő szereplőgárda
A sötét és igencsak nyomasztó hangulatot a visszatérő és az új szereplők közötti izgalmas dinamika viszont remekül feloldja.
Alex volt tisztiszolgája, a még a bajusza rezzenésével is kommunikáló, mogorva Angus, vagy a gombák iránt szenvedélyesen – és tudományos elszántsággal – érdeklődő Miss Potter ugyanolyan hatékonyan veszi ki a részét a küzdelemből, mint a Holtak mozgatójában.
Eugenia Potter pontosan úgy festett, mint amikor a legutóbb találkoztunk: határozott és ősz hajú angol nő, praktikus viseletben és vízálló csizmában. Biccentett, és apró mosolyt villantott rám, ami az angol arisztokraták soraiban megfelelt annak, mintha a nyakamba borult és jól meglapogatta volna a hátamat.”
Az új szereplők közül pedig egyértelműen kiemelkedik az özvegy és az unokája, akik a vadászház új gondnokai lesznek, és ezzel ugyanúgy veszélybe kerülnek, mint Alex és régi társai.
És bár az özvegy nem egy könnyen kedvelhető figura, mégis nagyon szimpatikussá teszi az unokája iránt érzett szeretete. Az Alexszel vívott (szó)csatái pedig a regény humoros csúcspontjairól gondoskodnak a sötét rettegés szüneteiben.
Sarkon fordult, és felkapva egy kést, kisietett a konyhából. Gyanakodva eredtem a nyomába, és azon töprengtem, vajon azért akar-e kicsalogatni, hogy leszúrjon, és mégis mit kellene csinálnom, ha valóban ez fog történni. (…)
Kissé tétováztam az ajtóban, de az asszony hátrafordulva olyan pillantást vetett rám, amelyben a kimerült bosszúság csalódottságnak kezdte átadni a helyét. Úgy döntöttem, inkább szúrjanak le, mint hogy ezt el kelljen viselnem, szóval utánamentem.”
A szarkasztikus humor amúgy is Kingfisher nagy erőssége, amivel ugyanúgy képes enyhíteni akár Alex háborús élményeinek sötétségét, akár Gallácia totálisan elmaradt állapotát.
A fővárostól ilyen messzire nem akad sok rabló. Senkinek sincs annyija, hogy érdemes lenne kirabolni, ráadásul mindenki ismer mindenkit, úgyhogy ha valaki kilovagol, pisztolyt húz, és elkiáltja magát, hogy „Pénzt vagy életet!”, akkor nagy valószínűséggel fültövön vágják, és erősen megfenyegetik, hogy szólnak az édesanyjának. Számos reménybeli útonálló pályafutását törte derékba egy ilyen erősen kínos helyzet.”
Az Angus és Miss Potter között kibontakozó finom és imádnivaló kapcsolat pedig ugyanúgy ellensúlyozza az éjjeli pusztítást, ahogyan a gombaszakértő hölgy elkeseredett (és vicces) küzdelme a galláciai társalgási zsebkönyvvel és a nyelvvel.
PTSD, folklór…és paprikás kolbász
Ha Kingfisher „csak” egy olyan történetet akart volna írni, amelyben az ősi hitvilág pusztító elemeivel veszi fel a harcot néhány elszánt ember, már az is egy nagyon izgalmas történet lett volna.
Azonban azzal, hogy a szerző a frontot többször megjárt volt katonákat tesz meg főhősökké, akik elméjében és lelkében a moroi nevű rém támadásai felidézik a saját háborús traumáikat, ennél sokkal többet tett.
Még ha a történetben másképp is nevezi a PTSD-t („katonszív”), Kingfisher nagyon részletesen képes bemutatni, milyen pusztítóan hathatnak a háborús élmények a túlélők lelkére és idegrendszerére. Ahogyan azt is, hogy hasonlóan pusztító lehet az értetlensége vagy biztató – és a valódi problémát félresöprő – tanácsai azoknak embereknek, akik sosem voltak ilyen helyzetben, és nem tudják, hogy az ilyen traumákat örökké magában hordja az ember. Sőt, ahogyan Alex fogalmaz: ezek a traumák olyanok, mintha egy-egy valódi ország lennének, amelyeket a túlélők sosem hagyhatnak el.
Kingfisher másik erőssége pedig az, ahogyan a sokféle mítoszt és számtalan nép folklórjának elemeit összefűzi, és egy teljesen új dolgot hoz létre belőle.
Míg a Holtak mozgatójában E. A. Poe rémes házának motívumait keverte a gombák mibenlétét vizsgáló tudományos elemekkel, addig itt a megszenteletlen földbe temetett, erőszakos halált halt emberekkel kapcsolatos hiedelmeket kapcsolta össze egy olyan folklórelemmel, amely a magyar néphit szerves részét is képezte: a mellre ülő, és az ember erejét, lelkét vagy lélegzetét elszívó lidércét.
A szerző azonban abban is újít – és ettől is olyan erősek a történetei -, hogy még ezt az elemet is meg tudja bonyolítani. Alex karakterén keresztül felveti a kérdést: valóban gonosz az a halott, aki ilyen véget ért, és nem tud nyugodni, és a pusztítása ellenére nem érdemel végre egy kis együttérzést is?
És Kingfisher nemcsak a folklór terén használ fel és sző össze különböző népek hitvilágából származó elemeket, de még Galláciát is így építette fel.
Ez az elmaradott, folyton háborúzó – és a kedvelt alkoholos italával a háborúnál is jobban pusztító – ország olyan, mintha a szerző fogta volna a XIX. századi Osztrák-Magyar Monarchia számára felhasználható elemeit, és addig gyúrta volna őket, míg létrejött az ország, ami kicsit magyar, kicsit román, kicsit bolgár, de még észak-európai elemek is keverednek benne. Sőt, valahol mindezeknek a paródiája is.
És – ahogyan azt Alex is többször kifejti a történet során – mivel Gallácia a leginkább azért háborúzik, hogy a csaták szüneteiben összelopkodjon minden érdekes és izgalmas dolgot a megtámadott országoktól, legyen szó akár hagyományokról, akár ételekről, talán nem meglepő – bár egy kicsit mégis -, ahogy a megrázó események elmesélése közben egyszer csak váratlanul felbukkan a paprikás kolbász.
Most már csak minden harmadik étkezésre ettünk paprikás kolbászt. (Ezt a fogást a magyaroktól loptuk, még amikor összemértük velük az erőnket, ők meg alaposan ellátták a bajunkat. Jobbára így alakult a galláciai konyha. Az özvegy kitűnő paprikás kolbászt készített, de az ember emésztőszerveinek időről időre szüksége volt néhány órányi pihenőre.)”
Kingfishert olyan hétköznapi dolgok teszik helyre egy-egy horrorsztori megírása után, mint a természetben bóklászás, különböző ételek kipróbálása és/vagy megfőzése, sőt, egész podcast sorozatot épített fel a férjével számtalan étel megkóstolásáról. Szó esik köztük a különösen kedvelt füstölt fogásokról is, így nem lehet véletlen, hogy még a magyar kolbász is felbukkan a történetében.
Alex Easton kalandjaiból sosem elég
Ha van hibája a könyvnek, az az, hogy túl rövid (224 oldal). Kingfisher úgy tud írni, és olyan világokat és karaktereket teremt, ami miatt úgy érezheti az olvasó, hogy a regényei bosszantóan gyorsan érnek véget.
Emiatt örvendetes hír, hogy a volt katona, a tisztiszolgája – és talán Miss Potter – közös kalandja még nem ért véget, mert külföldön már megjelent a harmadik rész, What Stalks the Deep címmel, amelyben hőseink Amerikába utaznak, ahol lemerészkednek egy kísértetjárta szénbányába – ahol valószínűleg a szellemeket is Gallácia borzasztó nemzeti alkoholjának felhasználásával fogják elpusztítani.
Lehajolt, és kivett a csomagjából egy kis, borostyánsárga palackot. Ki sem kellett nyitnia, máris felismertem a livrit, szeretett nemzeti festékhígitónk illatát, amely zuzmóból, törpemálnából és rosszindulatból készül. Egyetlen galláciai katona sem indulhat útnak nélküle, hogy mindig legyen nála valami, ami emlékezteti, miért is harcolunk. (Jobbára azért, mert így lehetőségünk nyílik olyan helyen lenni, ahol jobb szeszt főznek.)”
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.


