A The Social Reckoning – A hálózat áránál még a Facebook pörgetése is izgalmasabb

A Facebook életünk szerves része. A segítségével az emberek közzétehetik életüket, míg. a vállalati szféra próbálja bombázni a potenciális fogyasztókat, ahogy a politikusok is. A Facebook előszeretettel prezentálja magát egy digitális köztérként, ami összeköti a globális világot, hogy mindenkinek hangot adjon, de eznem igaz, mivel lgoritmusa az aktivitást helyezi előtérbe, ami gyakran a megosztó, hamis, botrányos, sértő, káros tartalmakat preferálja. Ha az ember épp nem a végtelenített önigazolásban lubickol a felhasználó, akkor provokatív, épp, hogy nem diszkriminatív kontentet kap az arcába, hogy hergelődve köpjön oda hasonló kaliberű kommenteket. A feszültség, a tévhitek és a gyűlölet termeli a profitot. És még nem is beszéltünk arról, amikor politikai vagy gazdasági szereplők érdekeit szolgálva a Facebook aktívan belenyúl a történésekbeEz persze köztudott, de, mint megannyi esetben, a masszív profitot termelő gigavállalatok és techóriások nemigen ütköznek sem szabályozási problémákba, sem jogi felelősségre vonásba, amíg a hatalmon lévők érdekeit szolgálják. AFacebook gyakorlatilag kikerülhetetlen része a hétköznapoknak, és ha tetszik, ha nem, nagyon nehéz úgy létezni, hogy nem használjuk.

 2010-ben az akkor még 6 éves, elképesztően gyorsan sikeressé váló Facebook létrejöttéről készített filmet David Fincher rendező, aki Aaron Sorkin forgatókönyvét vitte vászonra: ez lett a Social Network – A közösségi háló. Az események hol valós, hol képzelt elemeit feldolgozó alkotás páros lábbal rúgta be az ajtót, és a mai napig a 21. század egyik legmeghatározóbb, ízig-vérig modern műve lett. Fincher a legtöbbet hozta ki Sorkin forgatókönyvéből, a görög tragédiák és a shakespeare-i drámák stílusával közelítve meg a történetet, amit Jesse Eisenberg fenomenális alakítása Zuckerbergként még magasabb szintre emelt. A precízen elrendezett jelenetek egy végtelenül unszimpatikus, csakis önmagáért teperő, már-már szánalmas jellemet szemléltettek, lemodellezve a hatalmi szférák mindenre kiterjedő, egyszerre kicsinyes, de mégis történelemformáló játszmáit. Ehhez adódott hozzá Trent Reznor és Atticus Ross forradalmi, elektronikus muzsikája, ami új dimenziót nyitott a filmezene világában (kaptak is érte Oscar-díjat). Mindez a lehető legjobbkor jött: mindenki kapizsgálta, hogy valami nem stimmel a Facebookkal, miközben mindenki használta is. Egy releváns, velős és ütős remek lett, ami friss témaválasztása miatt valahogy időtlenné vált. A Facebook sztorija persze dübörög azóta is tovább, Aaron Sorkin pedig évek óta fontolgatta, hogy készít egy folytatást, ami egy újabb lenyomata lenne annak, hogy a techóriás hol tart. Fincher a Netflix-béklyók miatt nem tudta elvállalni, így maga Sorkin írta és rendezte ezt az új részt, ami a The Social Reckoning – A hálózat ára címmel került a mozikba. 

A történet a Facebook 2021-es adatszivárgási botrányát dolgozza fel, amikor a whistleblower Frances Haugen (Mikey Madison) a The Wall Street journal újságírójának,  Jeff Horwitznak (Jeremy Allen White)juttatott el információkat arról, hogy a közösségi platform annak ellenére helyezte a profitot előtérbe, hogy nyilvánvaló volt a különböző felmérésekből a szolgáltatás káros, roncsoló hatása. (A whistleblower olyan valaki, aki egy vállalaton belüli visszaélésekre hívja fel nyilvánosan a figyelmet, ezzel gyakran akár jogi szempontból illegális, de morálisan védhető cselekedetet hajtva végre.) Belső tanulmányok alapján egyértelműen tudták, hogy az Instagram a tinédzserekben okozott kárt, míg a Facebook a fejlődő országokban az erőszakot propagálta. A film nagy része a múltbéli nyomozást, a szivárogtató és az oknyomozó riporter közti kapcsolatfelvételt és közös munkát mutatja be, ugrálva az időben. A narratív szál „jelenében” pedig Mark Zuckerberg (Mark Strong) készül az Egyesült Államok szenátusa előtti meghallgatására, és a kríziskommunikációs csapata készíti fel arra, hogy miként válaszoljon majd a kérdésekre a moderáció, a szólás szabadsága, a hirdetések és a választásokra gyakorolt hatás kapcsán. Mindezt úgy, hogy araszolunk a január 6-i, az amerikai Kapitólium ellen indított támadás felé, amikor Donald Trump uszította követőit a vandalizmusra.

Most, hogy a múltjáráson és az alaphelyzet felállításán túl vagyok, kijelenthetem – szomorúan, csalódottan –,

Ennek igen sok oka van, és az egész egyfajta inverze elődjének. Ott minden aspektusa azon szorgoskodott, hogy magasabbra emelje a végeredményt; itt minden azon dolgozik, hogy ártson neki.

Talán a legnagyobb probléma a The Social Reckoning – A hálózat ára esszenciájában keresendő. Az alkotás egyszerűen nem releváns. Ez azért szomorú, mert alapvetően egy nagyon fontos és aktuális témáról van szó. Viszont egyáltalán nem ás mélyre, szimplán egy már-már tévére készített jogi drámát tálal a nézőnek olyan dolgokról, amiket nagy eséllyel már tud. Az egész tragédiája, hogy a film valahogyan egyfajta sikertörténetként van pozícionálva, ahol a tech-hez nem értő, politikai oknyomozó riporter és az antiszociális, kezdetben a közösségi média iránt elkötelezett, bátor szivárogtató együtt létrehozzák az ominózus cikket. Lerántják a leplet a Facebookról és fény derül a sötét titkokra. Csakhogy a valóság folytatódott tovább: a Facebook nagyobb mint valaha; az eset következményei nemigen hoztak forradalmat; és még mindig arról beszélünk, hogy miként dolgozik a demokrácia és a sajtószabadság ellen a Meta, építve azt a disztopikus kapitalista végjátékot, amit Zuckerberg és társai vizionáltak. Muszáj lesz egyet spoilereznem, de a film konkrétan egy fist pump örömujjongással ér véget, ami kicsit arra enged következtetni, hogy maga Sorkin sem értette, hogy mi a jó istenről írt forgatókönyvet. 

Az egész fájdalmasan átlagos. A nem lineáris történetmesélés is szimplán azt a célt szolgálja, hogy feldobja valamennyire az egyébként fájóan papírforma jeleneteket. Alig van mélysége az egésznek, és minden nagyon átlátszó. Pontosabban: látni, hogy egy-egy jelenet, mondat, gesztus, reakció azért került be, hogy bizonyos reakciót váltson ki a nézőből. Egyértelmű, hogy Sorkin – veterán forgatókönyvíróként – próbálja ilyen apróságokkal felépíteni karaktereit, de az egész béna. Legalább Maga Sorkin is belátta ezt, úgy fogalmazva, hogy nincs „vizuális érzékenysége”, amivel a filmet látva maximálisan egyetértek. 

Ráadásul hiába vannak príma színészek a filmben, egyszerűen nem tudnak mit kezdeni ezzel az egésszel. Jeremy Allen White és Mikey Madison remekek, szimplán csak a forgatókönyv nem ad nekik mozgásteret. Előbbi kiválóan hozza azt a kitartó, semmitől sem visszatántoródó veteránt, aki fel akarja tárni ezt az egészet, mert érzi, hogy valami bűzlik. Jeremy Allen White teljes kiállása pazar, főleg, ahogy a technológiai tudatlanságára tett megjegyzéseket tűri, mert tudja, hogy a cél fontosabb az ilyen piti vitáknál. Mikey Madison pedig nagyon jól alakít egy olyan embert, aki teljes mértékben hitt a munkahelyében, és fokozatosan jött rá arra, hogy nem csupán a közvetlen környezetére, de a teljes világra káros az, ami ott történik.

Ezzel szemben Jeremy Strong nagyon rossz választás volt szerintem Zuckerbergnek. Egyáltalán nem adja át a karaktert, ráadásul nem is tud vele mit kezdeni. Nincs is nagyon mit, mert az ő jelenetei szinte teljesen függetlenek a film fő szálától. Lelki világa, motivációi, jelleme szinte egyáltalán nem jelennek meg, miközben azt nézzük, hogy a szólás szabadságának bajnokaként prezentálja önmagát. Strong jó színész, de ez nem jó casting: merevsége más, mint Zuckerberggé, ahogy stílusa is. Nem bújik bele alanyába, aki viszont sokkal láthatóbb, és többen tudják, hogy milyen, amikor megjelenik valahol. Az egész nagyon idegennek hatott, és mintha egy teljesen más figurát hozott volna. Ami kár, mert Strong egyébként egy jó színész! Lehet, hogy Zuckerberg sem egy izgalmas alany, elvégre túl sok emberi funkciót nem mutat megnyilvánulásai során, de bárhogy nézzük: a filmes alakítás nem javít az élményen.

Itt szeretném leszögezni, hogy alapvetően nem, mint a 2010-es klasszikus folytatásaként, hanem mint egy új, a témát feldolgozó filmként írtam az előző bekezdéseket. Még ha egy vákuumban létezne, akkor sem lenne jó. Viszont a Social Network „új” részeként siralmas. Hiányzik belőle az a dinamizmus, az a cinikus keserűség, az a mély megvetés fő alanya iránt, ami azt a magasba emelte, ahogy az aprólékos nüansz, és az átgondolt forgatókönyv megfelelő megvalósítása is. A zenéje is teljesen középszerű, és nemhogy nem forradalmi, de bármilyen hasonló kaliberű jogi drámás alkotásban elférne. Alexandre Desplat számos remekhez írt muzsikát, de mostani zenéje

Mert nem üt, nem hagy maradandó nyomot és nem is tör új utat, miközben elpazarolja tehetségeit. Az egész csak névben és Alan Sorkin személyében viszi tovább az eredetit, minden másban még csak gyenge utánzatnak se lehetne nevezni, annyira más jellegű. Egy dinamikus, nyomasztó karakterportré helyett egykaptafa jogi dráma. Hiába dolgoz fel fontos témát, nem jól teszi, amitől lagymatagnak hat az egész. Ezt a helyedben, kedves olvasó, kihagynám, de hátha majd az Artificial valódi szellemi utód lehet…

Hadd legyünk a hírforrásod!

hogy mindig képben légy a geekoszférával.