Vannak olyan házak az irodalomban, amelyek nem csupán díszletek, hanem falakkal és tetővel rendelkező ragadozók. Hiába dőlnek össze a történet végén, és hiába temeti el őket a mocsár vagy emészti fel a tűz, ezek az épületek a kollektív rémálmainkban tovább élnek. Ilyen az Edgar Allan Poe által „életre keltett” Usher-ház is, amely T. Kingfisher történetében most nem csak újjáépült, de egy egészen új, biológiai értelemben vett borzalmat is lehelt a rohadó falak közé.
HIRDETÉS
A holtak nem kelnek fel és kezdenek járkálni.
A holtak nem kelnek fel. Kivéve akkor, amikor mégis.”
Az alapsztori
Kingfisher – nagyjából a XI. század végén játszódó – történetében Alex Easton, a visszavonult katona levelet kap gyerekkori barátnőjétől, Maddy Ushertől, aki segítséget kér tőle. Ezért Alex elutazik Ruritániába, ott pedig a mocsaras terület közepén álló Usher-házba.
Itt aztán egy rémálmot talál: förtelmes és bűzös gombák között áll a romos ház, ahol a falak penészednek, az ott élő testvérpár, Maddy és Roderick Usher pedig csonttá soványodva, halálos betegen kóvályog az épületben. És mintha maga a természet is részt venne a totális horrorban: a helyi tó furán csillog – olyankor, amikor pont nem kéne –, és aki iszik a vizéből, az rémisztő átváltozáson megy keresztül. A legrémítőbbek mégis a mindenhol jelen lévő gombák…
A gomba lemezei olyan mélyvörösek voltak, akár az elszakadt izom: az a fajta, már-már ibolyakék árnyalat, amely elborzasztó kontrasztot alkot a zsigerek fakó rózsaszínjével. (…) Talán nem lett volna olyan nyugtalanító az élmény, ha a gomba nem emlékeztetett volna ennyire a húsra.”
Alex próbálja megmenteni a barátait, és ehhez különös segítőtársakat talál. A ház elleni harcban társául szegődik régi barátja és volt tisztiszolgája, a mogorva, de jólelkű Angus. A házban pedig találkozik az amerikai Denton doktorral, akit Roderick hívott segítségül, és a mocsárban az idős tudósnővel, aki a gombák szakértője. Velük összefogva próbálja megtalálni a gyógymódot a testvérek betegségére és megmenteni őket a pusztulástól.
Az Usher-ház
A történetnek van még egy nagyon fontos szereplője, és ez maga a ház.
Az Usher-ház nagyon régi, gótikus épület, amely kívülről nézve, sötét ablakszemeivel úgy néz ki, mint egy hatalmas pók, amely alig várja, hogy elnyelhesse az áldozatait. És amikor Alex bejut az épületbe, megláthatja, hogy a ház belülről sem tűnik kevésbé félelmetesnek.
Kingfisher egyik legnagyobb erőssége, hogy képes régi mítoszoknak és történetszálaknak teljesen új értelmezést adni, és ez alól az Usher-ház sem kivétel.
A rémítő házat Edgar Allan Poe teremtette meg, és a róla szóló történet, a The Fall of the House of Usher (magyarul Babits Mihály fordításában: Az Usher-ház vége, azonban az újabb kiadások miatt Az Usher-ház bukása címmel is elterjedt.) Az elbeszélés 1839-ben jelent meg először, a Burton’s Gentleman’s Magazine-ban. Műfaja szerint nevezhetjük gótikus fikciónak, de pszichológiai horrornak is. Itt egy névtelen elbeszélő meséli el, hogy a gyerekkori barátjához, Roderick Usherhez érkezik látogatóba, hogy segítsen rajta és a nővérén, de végül ő is a ház hatása alá kerül. Az ikertestvér, Maddy rejtélyes katalepsziás betegségben szenved, és ahogyan az emberek, úgy a ház is a végső pusztulás előtt áll – ezt jelzi a házon végigfutó hajszálrepedés is. Poe történetében természetesen semmi jó nem történik, így a megmentési kísérlet totális katasztrófával zárul.
A gótikus történet azonban nem csak egy szimpla horrorsztori, mivel Poe olyan kérdéseket is felvet az elbeszélésével, hogy hogyan hat a magány és a sötét környezet az emberi elmére, vagy azt, hogy az Usher-család belterjessége és örökölt betegségei lehetnek-e a pusztulásuk közvetlen okai.
A rémítő ház pedig Poe halála után – mondhatni – új életre kelt, és toposzként vándorolt tovább az irodalomban.
Az 1938-ban megjelent Receccában, Daphne du Maurier regényében (magyarul: A Manderley-ház asszonya) a ház és a fojtogató múlt összekapcsolódik, és csak az épület pusztulásával szabadulhatnak meg az ott élők, élükön a második feleséggel. Itt a házat a halott asszony, Rebecca nyomasztó emléke és a házvezetőnő, Mrs. Danvers megszállottsága teszi élhetetlenné. Manderley egy börtön, ahol a múlt megfojtja a jelent. Shirley Jackson könyvében, a The Haunting of Hill House-ban (1959), (magyarul: Hill House szelleme, 2018) viszont a ház szinte élőlényként/ragadozóként jelenik meg, amely elragadhatja azt a négy embert, aki bemerészkedett az épületbe. A regény a gótikus irodalom modern klasszikusának számít.
Edgar Allan Poe rémítő házának hatása azonban sokkal messzebbre vezet a gótikus irodalomnál, így arról külön összefoglaló készült.
Kingfisher pedig fogta a rengeteg irodalmi szálat, és létrehozta belőle a saját rémítő házát, ahol nem családi átok, de nem is vámpírok pusztítják el az épületet és az oda bemerészkedőket, hanem egy teljesen más, és igen szokatlan dolog – szokatlan, mert élő és természetes (és amit nem érdemes elspoilerezni).
A névtelen főhős újrafazonírozása
Kingfisher nemcsak a házat, hanem a szereplőket is modernizálta, méghozzá úgy, hogy múltat és karaktert adott nekik – de XXI. századi megfelelésekkel.
Alex Easton egyáltalán nem tipikus viktoriánus karakter. Sajátos országból (Galláciából) érkezik, ahol a társadalmi szerepek és a nyelvtan teljesen máshogy működik, mint amit megszoktunk. Ráadásul egy katonásan fegyelmezett, józan megfigyelő, akinek a személye köré Kingfisher egy olyan rejtélyt szőtt, amit csak a könyv felénél kezdünk igazán kapizsgálni. A szerző nem tucat-nyomozót alkotott meg a karakterével, mert a bátorsága és a józan paraszti esze mellett van még egy nagyon fontos jellemzője, és ez a lojalitása. Nem azért marad az Usher-házban, mert vakmerő horrorhős, hanem mert a bajtársiasság és a régi barátság kötelezi – és ez ad neki egy nagyon emberi, stabil morális iránytűt a totális téboly közepén, mindezt tetézve a nagyon szórakoztató, de kissé morbid humorral.
Egy francia nő egyszer azt mondta, nincs a lelkemben költészet. Erre elszavaltam egy trágár limericket, mire a fejemhez vágott egy citromot. Párizs csodálatos város.”
A Holtak mozgatójában a Roderick-Maddy-ikerpár is több, és sokkal inkább kedvelhető, mint a Poe által megírt történetben – és igaz ez a mellékszereplőkre is. Míg az eredeti elbeszélésben az inas csak egy vértelen és karakter nélküli „inas” volt, addig Kingfisher itt Angus személyével hozza be a történetbe a hűséges, de sokat tudó szolga alakját, aki nyers, őszinte, darabos, mégis nagyon humoros figura.
A gombákkal foglalkozó tudósnő alakja meg annyiféle spoilerezési lehetőséget rejt magában, hogy egyszerűen vétek lenne róla bővebben írni. Sokkal nagyobb élvezetet nyújthat, ha az olvasó maga fedezi fel a nevével, valamint a gombákkal és a nyulakkal kapcsolatos összefüggéseket.
Régimódi, megrögzött angol nőszemély. Az ilyenek a hegyekre is felmásznak, és ha kell, a csúcson készítenek teát. Jóval többet érhettünk volna el a háborúban, ha a katonák helyett őket küldjük a csatába.”
A jól megtalált egyensúly
Kingfisher történetei mindig a borzasztó, a gusztustalan és a kifinomult (olykor elvetemült) humor határán egyensúlyoznak, de egyik sztorija sem billen át. Legyen szó a várost védő, óriási kenyértészta-gólemekről, esetleg az önálló életre kelt, és patkányokat – és egyebeket – fogyasztó kovászról (Varázslókalauz önvédelmi sütéshez), vagy tyúkba költözött démonról és csontkutyáról (Csalán és csont), az undorító részeket mindig tompítani tudja a finoman adagolt humorral. És mindezt a történetben, de akár egy karakteren belül is meg tudja oldani.
Kingfishernél a humor amúgy sem öncélú: mindig segít túllendülni a legijesztőbb vagy leggusztustalanabb eseményeken és leírásokon. Szinte abszurd az a kontraszt, ami a józan ész és az őrület találkozásánál megjelenik, és erre jó példa az, amikor Alex katonás precizitással próbál lereagálni, pláne megmagyarázni valami totálisan természetellenes dolgot.
Az író egyik legnagyobb erőssége, hogy képes a legmélyebb iszonyat közepén is olyan fanyar, száraz angol humort az olvasó arcába tolni, hogy az ember két öklendezés között hangosan felnevet. Ez a humor nem elvesz a horror éléből, hanem épp ellenkezőleg: emberivé és elviselhetővé teszi azt a kilátástalanságot, amit Poe elindított, és aztán Kingfisher még alaposabban kidolgozott.
A gótikus sztorik modernizálásában fontos szerepet játszik a tudomány is. Míg a Varázslókalauzban a kovász készítéséről kaptunk szinte tudományos igényű leírást, addig a Holtak mozgatójában fontos szerephez jut az algákhoz köthető biolumineszcencia, amely a tavon látható, kísérteties fényeket vagy a gombák időközönkénti felvillanását magyarázza.
Ugyanez a hihetetlen aprólékosság és tudományos igény érhető tetten abban, ahogyan az Európa eldugott részén rejtőző, fura és kitalált országban, Galláciában használt nyelvet és a személyes névmások igen bonyolult – és Alex szempontjából nagyon fontos – rendszerét kidolgozta.
Nála az állatok is szinte egyenrangú partnerei az emberi szereplőknek, legyen szó akár Alex nagyon kedvelhető lováról, vagy az emberre a frászt hozó, különös nyulakról. Kópé és Alex kapcsolata pedig egyfajta földhözragadt, bajtársi humort is ad a sztorinak, amire pont akkor van a leginkább szükség, amikor a horrorisztikus elemek már túl nyomasztóak lennének.
A Holtak mozgatója nem hosszú, az utószóval együtt nagyjából egy éjszaka alatt elolvasható történet, mégsem marad az emberben hiányérzet, mert Kingfisher Usher-házát is eléri a megérdemelt végzete (ahogyan azt már az elején is lehetett sejteni). Ha valami miatt felháborító, hogy csak nagyjából 210 oldal az egész, az az, hogy az olvasó valószínűleg többet időt akarna tölteni Alexszel és Angusszal, de még Alex lovával, Pejkóval is.
És ez szerencsére meg is valósulhat, mivel a Holtak mozgatója a Sworn Soldier-sorozat első kötete, és angolul már a második kötet is megjelent, What Feasts at Night címmel. Ebben ismét Alex nyomoz, méghozzá egy kísértetjárta kúriában Bretagne-ban. Akinek pedig nem lenne elég Kingfisher elvetemült fantáziájából és humorából, az olvassa el az eredeti neve (Ursula Vernon) alatt megjelent gyerek- és ifjúsági könyveit, amelyekben például egy olyan sárkányról mesél, aki nem tud tüzet okádni (Dragonbreath-sorozat), vagy amelyekben a klasszikus tündérmeséket meséli újra, csak épp a főhős egy harcias hörcsöghercegnő (Hamster Princess). Bár sajnos ezek sem érhetőek el magyar nyelven, holott nagyon is érdemes lenne minél több Kingfishert/Vernont elhozni a magyar olvasóknak.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
