A Pókember: Vadonatúj nap utcaszintre viszi az akciót és a drámát, hogy Peter Parker talán eddigi legérzelmesebb történetét mesélje el amellett, hogy izgalmas új irányokba tágítja a Marvel Filmuniverzumot.
HIRDETÉS
A cikk természetesen spoilereket tartalmaz a korábbi MCU- és Pókember-filmekből!
Az adaptált képregénykarakterekre fokozottan igaz, hogy előbb-utóbb új szereposztásban jelennek meg a képernyőn. Ennek különböző okai lehetnek, a folytatások (vagy akár első epizódok) befuccsolásától a kreatív különbségeken át egészen a színészek kiöregedéséig. Ehhez van, hogy újraindítják a filmek világát, máskor szimplán megoldják ezt a narratíván belül. Nem volt ez máshogy Pókemberrel sem, aki már az 1970-es években megjelent televíziós filmekben, mielőtt a Sony 1999-ben megvásárolta potom 7 millió dollárért a jogokat az akkoriban anyagi gondokkal küzdő Marveltől.A “barátságos szomszéd” valódi mozis sikert Sam Raimi 2002 és 2007 között dübörgő trilógiájával ért el, Tobey Maguire-rel a főszerepben.. Ezenfilmek sikerei rávilágítottak arra, hogy mekkora haszon rejtőzik a képregényadaptációkban, és talán nélkülük nem lett volna Batman: Kezdődik! Christopher Nolantól sem. Hiába vágyott azonban Raimi egy negyedik epizódra,nem sikerült megállapodni a Sonyval, így más irányt vett a figura, akit rá öt évre követett Marc Webb szintén sikeres duológiája Andrew Garfielddal az élen. Ebben az időben kezdte azonban fontolgatni a Marvel, hogy beépítse saját, a Vasemberrel 2008-ban indult filmuniverzumába a hőst, ami egy nagy adag döcögés után 2016-ban meg is valósult: Pókember ruháját így ezúttal Tom Holland öltötte magára 2016-os Amerika Kapitány: Polgárháborúban. Itt még Vasember protezsáltjaként bukkant fel, hogy aztán 2017-ben megkapja saját filmjét, a Pókember: Hazatérést, amit kétévente követett egy-egy folytatás: a Pókember: Idegenben (plusz a figura felbukkant a két utóbbi Bosszúállókban), majd a – szerintem kiváló – Pókember: Nincs hazaút, mindhárom Jon Watts rendezésében. Utóbbi film azért is releváns, mert egyrészt a trilógia befejező epizódja, másrészt beehozta a Pókembert korábban alakító két színészt egy meglepően szép, abszolút meta multiverzumos alkotásra, ami jelentősen átrendezte az univerzum status quoját. Egyrészt kedves, humoros, néhol megható lezárása volt Maguire és Garfield karaktereinek; másrészt egyfajta potenciális fináléja volt Hollandénak.Miután az Idegenben végéna világ megtudta, hogy ki rejlik az álarc mögött, Pókember Doctor Strange segítségét kérte, hogy visszacsinálja ezt. A bűbáj azonban balul sült el, és így jelenhettek meg más Pókemberek, illetve az ő gonoszaik. A történet végére May néni (Marisa Tomei) holtan hevert, a világ pedig szinte a megsemmisülés felé tartott, ami arra késztette hősünket, hogy meghozzon egy hatalmas áldozatot: a varázslat hatástalanításához és az univerzum megmentéséhez mindenkinek el kellett felejtenie, hogy ki ő. Pontosabban Peter Parkert, akiről ugye így már sokan tudtak, beleértve legjobb barátját, Nedet (Jacob Batalon) és szerelmét, MJ-t (Zendaya). Pókember tehát megmaradt a köztudatban, míg a Peterrel közös emlékek mindenki tudatából törlődtek. Itt pedig gyakorlatilag le is lehetett volna zárni a Tom Holland-érát, de szerencsére nem így történt, ugyanis öt évvel később megjelent a Pókember: Vadonatúj nap,
hogy valóban egy friss kezdetként leheljen új életet a pókicába.
Peter Parker tehát még él és virul, de a világ számára gyakorlatilag halott. Sőt, még rosszabb: láthatatlan, ugyanis senkinek sem él az emlékeiben. Ez egy hatalmas trauma a számára, miközben egyedül gyászolja May nénit is. Problémái feldolgozására nincs sok lehetősége, így, mint megannyian a világban, munkájába menekül, ami számára a pókemberkedést jelenti. Éjt nappallá téve küzd a rosszfiúkkal, felszámol több bűnszervezetet, börtönbe juttat szupergonoszokat, mindezt szinte egyedül, bárminemű lelki támogatás nélkül. Persze, dumálgat Jean DeWolff (Liza Colón-Zayas) nyomozóval, de szinte kizárólag az ügyekről. Hiába barátságos, nincsenek barátai. Hiába ismeri mindenki New Yorkban, valójában senki sem tudja, ki ő. Hiába szereti régi barátait, ők a létezéséről sem tudnak. Ennek a közepén bukkan fel egy rejtélyes új ellenfél, aki képes belebújni másokba, mélyen megismerve őket, miközben átveszi az irányítást felettük. Ez önmagában is nagyon veszélyes, de a támadó valami konkrétat keres. Ha ez nem lenne elég, Pókember elkezd furcsa változásokon keresztülmenni, ugyanis képességei új alakot öltenek.
A film legnagyobb erőssége intimitása és közelsége, több értelemben is. Maga a cselekmény egy sokkal emberközelibb narratíva: nem az univerzumot kell megmenteni intergalaktikus veszélyektől; nem a valóságot kell megóvni megalomán lényektől; nem a téridőkontinuum van veszélyben egy balul elsült bűbáj miatt. Önmagában a sima bűnözők elleni küzdelem is sokkal plasztikusabbá teszi az élményt, és a sztori is erre épít. Persze, már megint New York van veszélyben, és ugyanúgy nagyok a tétek. Azonban azért nagyok, mert Pókember szerettei érintettek, és nem azért, mert az elbukás totális megsemmisüléshez vezet.
Az utcaszintű megközelítés előnye az is, hogy – a számos képregényes utalás mellett – sokkal fizikálisabbak az összecsapások. Pókember emberi harcosokkal bunyózik közelről, autókon ugrabugrál, épületeken száguldozik, az egésznek pedig van egyfajta „megfoghatósága”, ami sokkal izgalmasabbá teszi ezeket a koreográfiákat. Ez a fajta látványosság persze nem véletlen, elvégre a film bevallottan az Insomniac príma Marvel’s Spider-Man játékaiból merít,
ami igen bajnok harcokat eredményezett.
Itt jön be a képbe Frank Castle/Punisher/Megtorló (Jon Bernthal) karaktere, aki az eredetileg Netflixen startoló Daredevil sorozat egyik meghatározó szereplője lett, majd kapott egy saját spin-offot is. Előbbi – a vak jogász – már az előző Pókember-filmben is felbukkant, azóta pedig a Daredevil: Újjászületésben újra a képernyőkön látható. Sőt, maga Castle a Punisher: Az utolsó célpontban szerepelt nemrég, ezzel pedig gyakorlatilag összefonódott a Netflixes kánon a Marvel Filmuniverzummal. Tény azonban, hogy Punisher erősen 18+-os stílusa helyett itt egy amolyan nagyon amerikai, fegyverimádó, hóbortos, de azért jófej nagybácsinak hat.
Ez egy picit idegen lehet, ha ismerjük akár úgy általában, akár ennek a Punisherneka háttértörténetét. Korrupt rendőrök és bűnözők százát gyilkolta már le, végtagokat tört össze, szemgolyókat nyomott ki, miközben kegyetlen poszttraumás stressztől szenvedett. Erre itt bohókásan csipkelődnek Pókemberrel, mint egy öreg házaspár. A film kontextusában azonban mindez működik, Bernthal pedig itt is kiválóan alakít, még ha drámai oldala helyett komikus sajátosságaival tud brillírozni. A két karakter közötti dinamika azonban szerethető és bájos a maga módján, és remek a kémia a színészek között. Bernthal még így is azért egyfajta mániákus indulattal ruházza fel a figurát, még akkor is, ha merőben eltér az idei saját epizódjában látottaktól. Plusz, kifejezetten jó humorforrás az is, hogy míg ő szitává lőne mindenkit, Pókember életben hagyná ellenfeleit – így gyakori, hogy egyszerre kell figyelnie a rosszfiúk elverésére és arra, hogy cimborája ne öljön meg senkit. Érdekesség egyébként, hogy Bernthal az Odüsszeiában Menelaoszként szerepelt szintén Tom Hollanddal és Zendayával, akik Telemakhoszt és Athénét alakították.
Szintén remek Zendaya alakítása is, aki belekeveredik ebbe az egész helyzetbe. Kifejezetten szívszorító látni, hogy az egykor boldog párban az érzések egyoldalúak: Peter Parker még mindig szerelmes MJ-be, aki viszont azt sem tudja, hogy ki ő. Ez elképesztően erős, megható, néhol már-már kegyetlen pillanatokat tud eredményezni, ami a jól megírt és jól megrendezett jelenetek mellett a két színész kiváló alakításának is köszönhető (akik egyébként az életben egy házaspár). Tom Holland eddigi legjobb Pókember-alakítása ez (pedig a többi is jó), ami érzelmi skálájának számos részét mutatja meg, a tehetetlen dühtől a mély, szívszorító szomorúságig. Én a Pókember: Vadonatúj nap után ki merem jelenteni, hogy ez az amerikait játszó brit Holland a kedvenc Pókemberem! Úgy ruházza fel emberséggel és érzékenységgel a hőst, hogy közben annak humoros, állandóan pofázós,
de közben vagány és elképesztően erős, leleményes és ügyes aspektusai egyáltalán nem csorbulnak. Sőt!
A közelség ellenére azonban rengeteg koncepció van beleépítve, amik implikációit nem szeretném lelőni. Pókember személyes drámája, újraalakuló kapcsolata barátaival, friss képességei, Punisher és Bruce Banner/Hulk (Mark Ruffalo) beemelése a történetbeés a hozzájuk kapcsolódó narratív szálak, a főgonosz kiléte és egyéb, a folytatásokra és új Marvel-filmekre kiterjedő elemek mind-mind akár túlzsúfoltságot is eredményezhettek volna, azonban mégsem érezni annak. Inkább utólag, a filmről beszélgetve kapcsoltam, hogy mennyi minden került bele.
Ebben hatalmas szerepe van Destin Daniel Cretton rendezőnek, aki képest mindezt összefűzni. Cretton a Shang-Chi és a tíz gyűrű legendájával szállt be az MCU-ba, ami inkább a látványt és a pörgős harcművészeteket helyezte előtérbe. A januári Wonder Man azonban már sokkal karakterfókuszúbb volt, az új Pókember-filmjében pedig azt éreztem, hogy mesterien tudta a kettőt ötvözni. Sikerült dinamizmust, lendületet és remekül összerakott, látványos jeleneteket úgy összehoznia, hogy közben egy meglepően érett érzelmi túrára is invitál, ahol a dráma és a humor kellő mértékben keveredik. Igen, persze, itt is van bőven a kissé fárasztó és erőltetett, izzadságszagú humorból, illetve egy-két jelenet teljesen felesleges,
de még így is egy pazar koktélról van szó.
Ugyanis Cretton és a csapata szimplán megértették a karaktert, és megértették a nézői igényeket. Megragadták Pókember humorát, de drámáját is: azt, ahogy őrlődik a szuperhőslét és a magányos emberi valóság között. A történetet megtöltötték szuper karakterekkel és kiváló jelenetekkel. Brett Pawlak operatőr úgy tudta a képregények oldalait vászonra vinni, hogy ne tűnjenek idegennek. Ezzel párhuzamosan nyers, emberi mivoltukban is megragadja a figurákat, így tud egyszerre egy színekben gazdag, vibráló, életteli mesefilm és egy mélyebb, sötétebb, meghatóbb karakterdráma is lenni – ami nem kis teljesítmény. A tavalyi Supermanhez hasonlóan ez a film is bebizonyítja, hogy ezek nem egymást kizáró, hanem pont, hogy egymást erősítő tényezők.
A film egyébként már most gigantikus siker, ami több tényező együttes eredménye. Nem kis szerepe van annak, hogy egyszerűen jó a film, és erről beszél mindenki: szemben azonban a Megszállottság sikerével, ahol szájról szájra terjedt, hogy milyen kiváló, itt hatalmas szerepet játszik a Marvel, és talán még inkább maga Pókember, mint brand. Hosszú volt ez az öt év várakozási idő, Tom Holland és Zendaya elképesztően népszerűek önmagukban is, és szuperhősfilm-fáradtság ide vagy oda, tele vannak a mozik. Ezt amúgy kifejezetten jó látni 2026-ban, amikor az évben már a hatodik milliárd dolláros bevételű mozifilmről beszélünk, és a koronavírus-járvány óta nem volt ilyen erős éve a filmiparnak. A sikernek persze „ára” van: nem sokkal ezután jelentette be a Marvel, hogy végül nem készül el a Wonder Man már bejelentett második évada, feltételezhetően azért, mert Cretton, a rendező Pókember további kalandjain szorgoskodik. A most 30 éves Tom Holland is újragondolta egykori kijelentését, miszerint ennyi idősen már nem szeretne a pókjelmezbe bújni, helyette „marad amíg örülnek neki”. Ez persze aggodalomra is okot adhatna, elvégre a hollywoodi bányák erőltetett munkája ritkán hoz pozitív eredményt, de Pókember valahogy ennek az antitézisének bizonyult. Zsinórban a negyedik kiváló filmről beszélünk úgy, hogy
ez egyfajta soft rebootként is funkcionál.
Gondolok ezalatt arra, hogy a Pókember: Nincs hazaút ha nem is indította újra a Marvel filmuniverzumot, Pókember szerepét benne mindenféleképp. A különleges benne, hogy ezt a meglévő szereplőkkel és az alkotócsapat egy részével tette. Hősünk megmentette már a világot, most valahogy mégis nagyobb tétnek tűnik, hogy összeszedje magát és rendbe rakja lelki világát. Az utcaszintre való közelítéssel hozzánk is közelebb került, a memóriatörléssel pedig sikerült úgy irányba terelni és úgy behozni új elemeket , hogy megmaradjon önmaga. A szép az egészben pedig – ami üzletileg is egy bravúr –, hogy valóban rengeteg implikációja van a jövő filmjeire, ami miatt nemcsak a következő Pókember mozi, hanem a következő Marvel filmek is kifejezetten izgalmasnak tűnhetnek. A helyzet iróniája pedig,
hogy a Marvel ezt egy kölcsönkapott karakterrel érte el.
A Pókember: Vadonatúj nap tehát egy minden szempontból príma folytatás, ami közben egy új kezdet is. Zsúfoltsága lehetne hátrány, de a remek rendezés és a kiváló ütemezés miatt csak néha érezni kicsit elnyújtottnak, hiába a két és fél órás játékidő. Eltalálja mind a karaktert, mind azt, hogy miért szerettek bele az emberek a képregényes filmekbe. A látványvilág kiszolgálja a szereplőket, és nem alárendeli őket, az eredmény pedig egy élet- és lélekteli alkotás, ami után remélhetőleg
még több ilyen “nap” érkezik.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
