A Wildwood első hallásra nem több, mint egy mese egy kislányról, aki testvére nyomában betéved egy varázslatos, beszélő állatokkal teli mesevilágba. Ám ennél sokkal több: egy fantasykaland mindenkinek, ami megmutatja, mire is képes az animáció stop-motion szegmense.
HIRDETÉS
A stop-motion animációs technika gyakorlatilag a mozgóképek legősibb, legletisztultabb formája. Ennek a technikának az a lényege, hogy a karaktereket, díszleteket, kellékeket beállítják egy adott pozícióba, azt lefotózzák, majd a következő képkockához újra beállítják egy új helyzetbe. A film ezen kockáról kockára beállított jeleneteksorozatából adódik össze, megállított felvételek szériájával keltve a mozgás illúzióját. Gondoljunk csak arra, amikor füzetlapokra rajzoltunk alakokat, és ha gyorsan végigpörgetjük őket, ezek mozgásba lendülnek. Sőt, a maga módján a filmkészítés is egyfajta illúzió, ugyanis egy képekből álló sorozatot kínál olyan gyorsasággal, hogy azt mozgásnak érzékeli a szemünk. A stop-motion ennek egy közvetett formája, ahol az alanyok nem emberek, hanem élettelen figurák. Ennek a technikának pedig vitathatatlanul az egyik mestere a Laika stúdió, akik olyan szuper alkotásokat készítettek, mint a Coraline és a titkos ajtó, a Doboztrollok vagy a Kubo és a varázshúrok. A stop-motion masszív munkával jár, aprólékos tervezéssel – például pici ruhákkal, épületekkel, cserélhető arcokkal, mozgatható végtagokkal –, ami az idő mellett gigantikus befektetést is jelent. Magyarul nagyon nehezen tudnak jövedelmezők lenni: az említett alkotások közül például a Coraline is csak az évek során, a sokadik moziba küldésével tudta visszahozni és megsokszorozni befektetését. Milyen szerencse tehát, hogy a Laika a Nike társalapítójának, Phil Knightnak a tulajdona, a stúdió elnöke pedig a fia, Travis Knight: a pénz így sosem kérdés, a csapat pedig kizárólag a szakmája tökélyre fejlesztésével tud foglalkozni. Ennek a kulminációja a Wildwood – A tiltott rengeteg,
ami kétségtelenül a Laika magnum opusa és a stop-motion egyik mesterműve lett.
Prue McKeel (Peyton Elizabeth Lee) szüleivel és öccsével, Mackel éldegél az oregoni Portland városban, alapvetően laza, hippihajlamú családja azonban nagyon óvja a srácot. Így amikor elmennek otthonról, Prue lelkére kötik, hogy még véletlenül se menjenek ki. A tinédzser persze tesz erre, és elindulnak barangolni a környéken, ahol összefutnak Prue egyik osztálytársával, Curtisszel (Jacob Tremblay), akit nemigen tud levakarni magáról, miközben a fiú legújabb asztali szerepjátékáról áradozik. A duma közepette viszont egy varjúsereg elrabolja Macet, a magasba repítve, majd elsuhanva vele a város széli, címadó Wildwoodba, a Prue szülei által tiltottként titulált gigantikus erdőbe. A páros a kisfiú nyomába ered, a rengetegbe lépve azonban egy teljesen új világban találják magukat, ahol beszélő állatok és egy régóta húzódó belviszály fogadja őket. Mindennek a középpontjában egy özvegy kormányzónő (Carey Mulligan) áll, aki prérifarkas seregével terrorizálja a helyieket, miközben megoldást keres arra, hogy halott fiát feltámassza, és ebben szerepet szán Macnek. Prue és Curtis így a lány öccsének nyomába eredve megismerik a helyi feleket és a múltbéli eseményeket, miközben egyre inkább részeseivé válnak a történéseknek. Mindezt ezen a különös új mesevilágban, a természet lágy ölén, a beszélő állatok birodalmában.
Ahogyan ez a mesevilág, úgy az egész alkotás elképesztően fest. A tájak fantasztikusak, a lények és karakterek animációi csodálatosak, és elképesztően kifejező minden aprólékosan kidolgozott díszlet, arckifejezés vagy kellék. A Portlandben játszódó jeleneteknél épületek és terek, ivókutak, padok, lámpák, virágok, vagy épp mozgolódó tömeg láthatók, ahogy Prue Mackel végigbiciklizik rajta, mindez pedig aprólékosan van kidolgozva, a tárgyak textúrájától a figurák arckifejezéséig. Átjön az egész város hangulata és stílusa, a készítők által érezhető áhitat pedig nem véletlen:
a Laika maga is Portlandben található.
Az egyébként is meseszerű, életvidám, energiával teli helyszíneket egy másfajta varázslat váltja. Wildwoodban már egyenruhás, szuronyos puskákkal menetelő kojotok járják az erdőket, miközben az újdonsült kormányzó átláthatatlan bürökráciának veti alá az emberek mellett a birkákat, nyulakat, szarvasokat és mindenféle egyéb szerzetet. A csodálatos tájakban egy a birodalmi Oroszországot idéző hierarchikus, militáns szervezeti rendszer uralkodik, ami fokozatosan ér el a kellemes, duzzadó dombokon gazdálkodó, A Gyűrűk Ura Megyéjét idéző idilli vidékekre is. Az ellenállókat banditáknak bélyegzik, és kegyetlen ütközetekben csapnak össze velük.
A Gyűrűk Ura hasonlat egyébként több esetben is visszatér. Az egész elképesztően grandiózus, és – főleg stop-motionhöz mérve – gigantikus háborút is láthatunk rengeteg figurával, káosszal, vehemens harcokkal. Máskor pörgős üldözési jelenetek, légi küzdelmek vagy sötét visszaemlékezések teszik még tágabbá ezt a világot, amibe hőseinkkel együtt csöppentünk. Az egész ráadásul a legapróbb részletekig kidolgozott elemek miatt nagyon közelinek, fizikainak, kézzelfoghatónak hat. A masírozó kojotalakulatok bundái és egyenruhái, a szuronyokkal felszerelt puskák, a madarak tollai, a ruhaszövetek, az arckifejezések mind-mind hozzájárulnak ehhez. Lenyűgöző és lélegzetelállító látni, hogy mennyire élő, vibráló helyszíneket építettek fel, tele karakterekkel és egyediséggel. Ismerve a stop-motionnel járó munkát, jelenetről jelenetre az jutott eszembe, hogy milyen kitartás, odaadás és szenvedély kellhetett ahhoz, hogy ez összeálljon.
Főleg, ahogy koherens egészt ad ki a két világ összekapcsolása és a karakterek szerepe.
Prue és Curtis kívülállóként kerülnek Wildwoodba, és próbálják megérteni az itteni dinamikákat. Ahogy az ő sorsuk mások döntései miatt pecsételődött meg, rájönnek arra, hogy az ő cselekedeteik is meghatározhatják mások világának alakulását. Ez a fajta felnőtté válás is ismerős, de talán számomra Curtis volt az érdekesebb, ugyanis ő neki tényleg semmi köze az egészhez, viszont itt – asztali játékaiból merítve – akár tényleg hős lehet, hiába ódzkodik az erőszaktól. Erőszak pedig akad bőven. Talán már túl vagyunk azon, hogy az animáció és a gyerekmese közé egyenlőségjelet tegyünk, de fontos azért kiemelni, hogy itt a látszat ellenére elég sötét mederben csordogál a sztori. Borzalmas pusztítás zajlik, vér folyik és karakterek vesznek oda. Persze nem annyira brutális, mint egy Trónok harca, de nem véletlen a 16-os karika.
A történet egyébként igen erősen merít a fantasyk stílusából, és talán azért derivatív is. Ha nem lenne egy stop-motion mestermű, akkor egy igen átlagos sztorival lenne dolgunk. Az egész előadásmódja azonban sokkal varázslatosabbá és érdekesebbé teszi, amivel át tudunk lendülni az ilyen jellegű hiányosságain. Számos karakter igen kidolgozatlan, és a film elvárja tőlünk, hogy azt érezzük, fontos figurák, de ez nem mindig jön át. Ennek egyébként köze lehet ahhoz, hogy a film alapjául szolgáló regény egy igen vaskos, több mint 500 oldalas írás, ami talán több teret hagy az ilyen jellegű jellemfejlődésnek. A film inkább a szűkebb szereplőgárda személyes tragédiájára összpontosít, és arra, hogy ők miként látják a világot.
Érdekes egyébként, hogy a könyvet a szintén portlandi indie rockzenekar, a The Decemberists frontembere, Colin Meloy írta, míg felesége, Carson Ellis illusztrálta, a Laika pedig készített egy előzetest hozzá. Ahogy a The Decemberists zenéje, úgy a könyv és a hozzá készült rajzok is igen folklorisztikusak, és nagyon szépen hozzák össze a modernitást a vadon mesebeliségének egyszerű szépségével.
A szinkronmunka ehhez igazodva pazar, és ahogy maga a Wildwood is, remekül egyensúlyoz a humor és kaland, valamint a dráma és tragédia között. Carey Mulligan kiváló a bárónő szerepében, és a két fiatal főhős is széles érzelmi skálával rendelkezik, ami még emberibbé teszi az egészet. Az állatok esetében viszont inkább komikusak a hangok, ahogyan az ábrázolásuk is, és ez néhol érdekes disszonanciát okoz: például egy a farkát kergető, egyébként őrként funkcionáló kutya picit lekicsinylőnek tűnik úgy, hogy „papíron” az állatok egyenjogúak az emberekkel (akik mondjuk nagyrészt „uralják” őket). Ezeket kevésbé járja körbe a film, és inkább csak a jelenetek előrelendítésére szolgálnak. Az a stop-motion szakmai bravúr, amit látunk, kárpótol minden hiányosságáért, emellett áthat mindent egyfajta népies történetmesélési egyszerűség, ami kifejezetten jól áll neki.
Azt érzem, hogy jelenleg tényleg a stop-motion technika csúcsa, amit a Wildwood elért, bebizonyítva, hogy grandiózus, epikus, de mégis érzelmes és szép történetek elmesélésére ugyanúgy tökéletes eszköz, ami ráadásul egy sokkal egyedibb ízt kölcsönöz az egésznek. Le a kalappal a Laika előtt, ami egy olyan filmet alkotott, ami beszippant és leköt több mint két órán keresztül. Az elkészítéshez használt méretekkel szemben egy monumentális teljesítménye a filmszakma ezen, méltatlanul alulreprezentált szegmensének.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
