Guillermo del Toro Pinokkiót a való világba helyezi el ebben az eredeti könyvhöz hűbb adaptációban, ami sötétséggel, humorral és rengeteg élettel meséli el az ikonikus fabábu történetét.
Az alkotás egyik legjobb döntése, hogy Carlo Collodi eredeti, 1883-as alkotását (a 2002-es újrakiadásban látható, Gus Grimly-féle dizájn felhasználásával) a második világháború idejére helyezte. A mesébe így – del Toro A faun labirintusához hasonlóan – átszivárognak a kor jellegzetességei, ezzel részben sötétebbé, részben hatékonyabbá téve a narratívát. Gepetto mester (David Bradley) egy olasz falucskában készít fából figurákat, köztük a helyi templom Krisztusát is: épp szeretett fiával végzik az utolsó simításokat, amikor egy légibombázás végez a fiúval. Gepetto a fiú sírjánál ültet egy fenyőt, az évek alatt azonban nem tud megbékélni értelmetlen halálával, és alkoholizmusba süllyed. Egy ittas, Istenhez fohászkodó pillanatában méregből kivágja a fát – amelybe épp beköltözött egy vándor írnok tücsök (Ewan McGregor) –, majd bódult állapotban elkészít egy fabábut, egyfajta torz lázadásként egyszerre a magányos élet és a kíméletlen halál ellen. Fájdalmára azonban felfigyel az erdő lelke (Tilda Swinton) is, és életre kelti a figurát:
így, igazán keserű és nyomasztó prológus után „születik meg” Pinokkió.
A film pedig kiválóan egyensúlyozik a valódi történések, a meseszerű elemek és az animáció nyújtotta sajátos lehetőségek között.
Del Toro és Patrick McHale forgatókönyve fekete humorral, de rengeteg lélekkel, odaadással és törődéssel építi fel tanulságos, keserédes történetét. Pinokkió mindenféle szituációba kerül egy olyan valóságban, ahol a gonoszság egy elképesztően kegyetlen formája, a fasizmus üti fel a fejét. Ezen kívül a történet „hagyományos” elemei is visszaköszönnek, de ezek hűek az eredeti műhöz, és nem a Disney szigorúan családbarát, szacharinos formáját tárják elénk. Az élményhez pedig jelentősen hozzájárulnak a príma szinkronok is: Ron Perlman például a helyi Podestà, a fasiszta rezsim legnagyobb tisztviselője, aki a fabábuban a tökéletes katonát és Itália győzelmének egyik kulcsát látja; szeretetéhes, apja figyelme után epekedő fiát Finn Wolfhard kelti életre; míg Christoph Waltz Volpe gróf, a báb- és karneválmester, aki anyagi hasznot lát hősünkben. A dalok nem túl emlékezetesek, és meglett volna nélkülük a film, de egész jól belepasszolnak a teljes műbe.
A fenomenális hangok, a bravúros animáció és a remek írás pedig ütőssé teszik összes mozzanatát. Akár nevettetni, akár ríkatni akar az alkotás: sikerül neki. Külön hódolat jár az animációért felelős csapatoknak, ugyanis a stop-motion egy elképesztően időigényes, precíz formanyelv, mivel minden egyes jelenetet fizikai bábukkal kell beállítani, majd fényképezni a végleges film elkészítéséhez. Ez a megközelítés azonban kiválóan passzol a központi tematikához, és ahhoz, hogy
nem attól lesz valami emberi, és nem attól lesz lelke, mert hús-vér teste van.
Guillermo del Toro és Mark Gustafson egy fantasztikusan animált, érzelemteli, egyszerre sötét és könnyed, de elgondolkodtató és logikusan összerakott mesét kínál kicsiknek, de talán főleg nagyoknak. Szép történet a halandóságról és a moralitásról, és arról, hogy mindennél fontosabb önmagunknak lenni. Sokkal csiszoltabb, kerekebb és hatékonyabb, mint a Disney szintén idei próbálkozása, de összevetés nélkül, önmagában is egy fenomenális film, ami rengeteget hozott ki több mint 200 éves forrásából.
