A The Boroughs idősotthonában tényleg a nyugdíjaskorral kezdődnek a nagy kalandok – kritika

Sam Coopert, az idős mérnököt idősotthonba küldi a lánya, Claire. A helyszín az arizoniai pusztaságban található The Boroughs, egy idillinek tűnő, csilivili, mindennel felszerelt kis mesterséges városka, tele negédes és mosolygó alkalmazottakkal, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. A zsémbes, magának való Sam nincs elragadtatva az ötlettől, mert annyira még nem érzi magát benne a korban és nem szenvedheti, hogy mások gondoskodására legyen ráutalva. A helyzetet nem könnyíti, hogy az idősotthonban Sam előtt időnként rövid látomások formájában megjelenik halott felesége és segítségért könyörög.

Mindenesetre Sam akklimatizálódik a helyzethez, amennyire lehetőségei és magának való természete engedik. Ebben segítségére van újdonsült baráti köre: a rendkívül szociábilis Jack, az állandóan füvező, szabadszellemű Art, felesége, az ex-újságíró Judy, a negyedik stádiumú prosztatarákkal sújtott Wally, illetve a női bentlakóknak tornafoglalkozásokat tartó cougar, Renee.

A The Boroughs több mint idilli képet igyekszik sugallni magáról, amit vizuális szempontból elsősorban Blaine tőrőlmetszett cápavigyora igyekszik hitelesíteni a vendégek és a külvilág előtt. A valóság azonban természetesen sötétebb képet mutat.

Edwardöt végül lekapcsolják és a demenciával küzdők részlegébe helyezik. Aztán Sam a félhomályban szemtanúja lesz annak, ahogy egy félig-meddig emberszerű, de nem emberi lény végez Jackkel. A férfi ekkor nyomozásba kezd, és vele együtt fokozatosan felfedezzük a The Boroughs sötét titkát.

Ez nem akadályozta meg a sorozat rendezőit, Augustine Frizzellt és Ben Taylort abban, hogy a vállas alkatú Sam időnként idős, de még nem erejét vesztett bölény módjára ökleljen fel embereket, és a cselekmény feszültségét olyan bájos jelenetek oldják, mint amikor Renee és Judy egymást tolószékben tolva sietnek az időzített ajtóhoz, ami mögött tovább nyomozhatnak. És persze attól, hogy a központi szereplők egy idősotthon lakói, valójában nem leromlott egészségű öregeket láthatunk, akiket a rokonság akarva-akaratlanul otthonba küldött, hanem viszonylag jó kondiban lévő, szellemileg ép embereket, akikből még bőven kinéznénk, hogy tudnak és akarnak dolgozni, önmagukról gondoskodni. Ilyen szempontból tehát a The Boroughs elkerülhetetlenül le lett öntve némi „hollywoodi mázzal” annak érdekében, hogy a szereplők életkora ne menjen túlzott mértékben a cselekvési képességük rovására.

A The Boroughs ugyanakkor – a fentiekből következően – nemcsak az idősotthont belakó szörnyekről szól, hanem a mellőzöttség érzéséről, az időskorral való megbékélésről és arról, hogy az aktív évek hátrahagyásával hogyan adhat az ember új értelmet az életének. Samnek esze ágában nincs otthonba vonulni, és kifejezetten neheztel emiatt a lányára és annak férjére. Ez utóbbiak ráadásul – minden jószándékuk ellenére – nem könnyítik meg a helyzetét azzal, hogy életviteli tanácsadó könyvekből keresik a megfelelő lózungokat Sam helyzetére. Miközben hol a gyász öt fázisáról okoskodnak, hol arról, hogy a gyász olyan, mint egy piramis, mindvégig azt próbálják kijelölni Sam számára, hogy az idős férfinak hogyan kellene viselkednie szerintük. A The Boroughs tehát arra irányítja a néző figyelmét, hogy az öregkor megélésének – ahogy semmilyen más életeseménynek – nincs egyetlen vagy néhány előre adott forgatókönyve, azt ugyanis leghitelesebben az tudja megírni, aki keresztülmegy az eseményen. Ez a konfliktus a fő cselekményszálhoz képest mindig háttérben marad, de fontos összetevője a sorozatnak.

A szereplőgárda átlagéletkorára tekintettel ez a témaválasztás nem meglepő. Ez a vonal a rákbeteg Wallyt mozgatja a legjobban, aki sokáig ambivalens figuraként jelenik meg előttünk, de minden ambivalenciáját, minden kétes húzását megérthetőve teszi az állapota. Ilyen szempontból az életvidám, a nehézségeket humorral kezelő, ám közben a haláltól rettegő Wally jól eltalált karakter, akinek a kezébe fontos döntés kerül a sorozat végén, és aki izgalmat, tétet visz az egyébként már-már a kedvesség határán egyensúlyozó szörnyhorrorsorozatba.

Sam önfejű és marcona, eleinte nem is akar barátkozni a többi bentlakóval – hiába nógatja a rendkívül barátságos Jack, hogy szeretne barbecue-partit rendezni –, ugyanakkor rendkívül találékony és jó szimatú. Wally nem hagyja, hogy életörömét letörje a halálos betegség, ugyanakkor felfedez valami furcsát a lények biológiáját illetően. Art, aki tekinthető Snoop Dogg egyfajta idősotthoni alteregójának is, meglehetősen furcsa adalék a történethez: sokáig nem tudjuk, mi végre szerepel a sorozatban, mert többnyire csak füvezik, és abban sem mindig vagyunk biztosak, hogy amit lát, vízió vagy valóság-e. Az éles nyelvű Judy újságíró volt, mielőtt az otthonba költözött, ennek megfelelően kotnyeles, rámenős személyiség. Ez a felhozatal kellemes változatosságot és karakterdinamikát eredményez.

Érdekes lett volna olyan történetet nézni, amelyben valóban fenyegető, idegenszerűbb lények szerepelnek. Viszont ez a sorozat egyfelől humanizálja a szörnyeket – küllemükben és viselkedésükben egyaránt –, másfelől eszközként használja őket arra, hogy a főhősöket szembesítse a középpontba állított erkölcsi dilemmákkal. Ez nem rossz dolog, és ami azt illeti, a The Boroughs jól dolgozza fel ezeket az elemeket, viszont érdemes számolni vele, hogy nagy ijedtségre nem kell számítani. Ugyanakkor a sorozat meglepően jól fel lett építve. A néző szinte észre sem veszi, és már le is darálta az évad nyolc epizódját. A rendezők jó dramaturgiai érzékkel alakították az egyébként nem kirívó, inkább az érzelmekre és a dilemmákra felhúzott történetet, és ez a The Boroughs egyik nagy erőssége: a jó karakterek mellett az átgondolt és jól felépített cselekmény végig fenntartja a néző kíváncsiságát. Senkit ne tévesszen meg a kifejezetten félresikerült magyar címfordítás. „A nyugdíjas forradalmárok” kifejezés olyan öregemberek képét idézi fel, akik valamikor régen forradalmat robbantottak ki, de „nyugdíjba vonultak” a forradalmárkodásból. Ez a rettentően megfáradt szóhasználat semmit nem ad vissza a The Boroughs cselekményéből, értékeiből, kérdéseiből.

Verdikt

A The Boroughs izgalmas sorozat, ami első ránézésre horror, de valójában mélyen emberi és személyes kérdéseket feszeget. Bizonyos értelemben szinte a „lagymatag” tempó jellemzi, mégsem válik sosem unalmassá. Ezt elsősorban a jól eltalált szereplőgárda és a jó szelekményszerkesztés szavatolja, valamint a helyszín és a szereplők maguk is kellően érdekesek ahhoz, hogy felkeltsék az érdeklődést, és a sorozat nem is okoz csalódást a nézőnek. Ugyan a The Boroughs távolról sem bombasztikus, de amit csinál, azt jól csinálja.

Hadd legyünk a hírforrásod!

hogy mindig képben légy a geekoszférával.