Már az East of West első része is rendkívül izgalmas volt, de amit a másodikban kapunk, arra nehéz szavakat találni. Az Apokalipszis: Második év minden szempontból jobb mint az elődje: átélhetőbb, izgalmasabb, filozofikusabb és még látványosabb is. Képregénykritika.
HIRDETÉS
Amikor tavaly elolvastam az Image Comics egyik legnépszerűbb, végre magyarul is megjelent kötetét, a Nyugattól keletre (East of West) első részét, már éreztem: Jonathan Hickman és Nick Dragotta valami olyasmit tettek le közösen az asztalra, ami körül nem véletlenül óriási a hype. Kétségkívül napjaink képregényirodalmának egyik csúcstermékéről van szó, ha más miatt nem, a grafikák szempontjából mindenképp.
Ebben a vizuálisan letaglózó kötetben egy nagyon izgalmas bibliai-sci-fi-fantasy-western világ elevenedett meg, viszont a műfaji kavalkádban olyan sok szereplőt mozgattak, amit nem volt mindig egyszerű lekövetni. A politikai intrikák és a bibliai léptékű világvége-próféciák tengerében emiatt sokszor azt érezhette az olvasó, hogy azt se tudja, pontosan mi történik.
Az Apokalipszis: Második év azonban rendbe tesz mindent a fejekben, sőt!
Az első részben megalapozott világ, valamint annak főszereplői végre rendesen mozgásba lendülnek, és miközben most is óriási a pörgés, jut idő arra, hogy elmélyüljünk a karakterekben, megismerjük azok múltját, és motivációit. A második részben tehát minden valóra válik, amit az első epizódban még csak remélhettünk.
Nem lacafacáznak
A történet ott folytatódik, ahol legutóbb abbahagytuk, vagyis a 2060-as évek darabokra hullott, alternatív Amerikájában. De amíg az első kötet leginkább a status quo felvázolásáról, a Hét Nemzet (az Unió, a Konföderáció, Texas, a Fegyvernyugalom, A Nemzet, A Királyság és az Amerikai Népköztársaság) közötti feszültségek bemutatásáról szólt, addig a második kötetben a konfliktus már nyílt és kíméletlen háborúba csap át.
Az Üzenet követői, a Kiválasztottak titkos szövetsége már nem a háttérből manipulál, hanem nyíltan az apokalipszis eljövetelén dolgozik, miközben a politikai elit tagjai egymás torkának esnek a hatalomért. Ami viszont a legnagyobb és talán legpozitívabb változás az első kötethez képest, az pont a fókuszpont eltolódása.
Míg korábban a politikán volt a hangsúly – ami érthető, hiszen az első rész a bonyolult társadalmi struktúrák bemutatását célozta -, az Apokalipszis: Második évben Hickman fantasztikus érzékkel mélyíti el, és hozza közelebb az olvasóhoz a figurákat.
Kifejezetten igaz ez Halálra, valamint Babilonra is, akik egyértelműen az egész történet legfontosabb szereplői.
Az alkotó remek érzékkel osztotta el az arányokat: a politikai szálakra is jut idő, de leginkább akcióval együtt, miközben sokkal nagyobb terepet kap Halál, Lufi, no meg Orion mizériája, amelyek egyfajta felsőbbrendű, bibliai vízióként lebegnek az egész cselekmény felett. És akkor még nem is beszéltem az Apokalipszis lovasairól, akik az első részben látható gyermeki korból immáron potens, félelmetes kamaszokká változva munkálkodnak a világ elpusztításán.
Most komolyan: hogy nem készült még ebből sorozat?
A történet annyi szálon fut, hogy azok bemutatása bőven meghaladná ennek a kritikának a terjedelmét, és egyébként sem akarom senkinek lelőni a poénokat. Azt azonban nehéz kihagyni az értékelésből, hogy a történet és a vizualitás milyen tökéletes szimbiózisban van – ezt pedig mi sem mutatja jobban, mint Babilon és Lufi “mellékszála”.
A Halál gyermeke a pusztulás bekövetkezésének kulcsfontosságú szereplője, akit elragadva családjától gyermekkora óta arra nevelnek, hogy a világ a pusztulás szélén áll, és nem érdemes megmenteni. Mindezt a Lufi nevű AI-társa plántálja belé, és erősíti meg folyamatosan a Babilon világlátását manipuláló AR-szemüveg segítségével. Ennek vizuális megjelenítéséhez remekül asszisztálnak Nick Dragotta rajzai, aki a szemüvegen keresztül egy lángokban álló, koponyákkal teli bolygót mutat be a “békés valóság” helyett, miközben az alvilági szörnyeket aranyos háziállatként illusztrálja.
Dragotta mellett Frank Martin színezőt is érdemes kiemelni, akinek a palettája szinte önálló narrátorként működik. A fojtogató sivatagi vörösség, a high-tech laboratóriumok steril kék színe és a Halál jelenlétét kísérő, vakítóan rideg fehér olyan atmoszférát teremt, amitől a képregény minden egyes kockája szinte lemászik a lapról. A vizuális történetmesélés itt már nem csupán illusztrációja Hickman forgatókönyvének, hanem annak szerves, elválaszthatatlan része.
Ha valaki már az első kötetet egy ígéretes, de nehezen emészthető bevezetésnek érezte, egy izgalmas világba, mint én, könnyen lehet, hogy az Apokalipszis: Második év hozza majd el azt az érzést, hogy egy mesterművel van dolgunk.
Ez a kötet ugyanis már nem kér tőlünk akkora türelmet, mint az első: ehelyett rögtön berúgja az ajtót, karon ragadva visz minket 368 oldalon át.
Hickmanhez hűen persze ez sem könnyű olvasmány, ugyanis nem rágnak semmit a szánkba, de minden egyes oldal megéri a befektetett energiát. A sci-fi, a western és a fantasy szerelmeseinek tehát csak ajánlani tudom az East of West 2-t is, az viszont szomorú hír, hogy a záró, harmadik rész várhatóan csak jövőre olvashatjuk el magyarul.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
