Mit is jelent embernek lenni, hol húzódik a határ ember és szörnyeteg között? Hogyan dolgozza fel a társadalom, ha ismerős arcok mögött szörnyek bújhatnak el? Egyáltalán hivatkozhatunk-e szörnyetegként bármilyen más fajra, mikor mi is tudunk kegyetlenek és pusztítóak lenni? Többek között ezeket a kérdéseket teszi fel a Paraziták.
HIRDETÉS
A Paraziták (ami eredetileg Kiseijuu, illetve angolul Parasyte címen futott), 1989-ben jelent meg először. A Kodansha kiadó több seinen magazinjában jelenttette meg, míg végül relatíve rövid pályafutás után, tíz kötetben le is zárult. Sikerét mutatja, hogy két díjat is elvitt, és a Madhouse stúdió nagy sikerű animét készített belőle – sőt, egy kétrészes live action film is feldolgozta. Egy spin-off szintén készült, Koreában, Parasyte – The Grey – címen: ez néhány évvel a Japánban történtek után veszi fel a fonalat, a manga főhőse pedig egy rövid cameóra jelenik meg benne.
A történet szerint a földre érkezik egy furcsa, parazita faj, aminek a tagjai egy éjszaka átveszik az uralmat egyes emberek teste felett. Az áldozatokat véletlenszerűen választják, és akinek a tudata megmarad, az sem szerencsés – az átalakult emberek a megmaradtakkal táplálkoznak. A paraziták nem képesek az empátiára, nem éreznek se szeretetet, se örömet vagy bánatot, teljesen közömbösek az emberi világ eseményei iránt. A főhős, Shinichi 17 éves iskolásfiú, aki felriad a támadás éjszakáján, és sikerül meggátolnia, hogy az idegen parazita elérjen az agyáig – így az csapdába esik a jobb kezében. Az eset váratlan következménnyel jár, Shinichi és a Miginek nevezett űrlény is megőrzik a tudatukat és a személyiségüket, azonban teljesen egymásra vannak utalva. Szokatlan állapotuk miatt több csoportnak is célkeresztjébe kerülnek, és egyetlen választásuk marad: kihasználni a kényszerű szövetség kínálta lehetőségeket, és felvenni a harcot a többi, teljesen átalakult parazitával.
Az első, ami feltűnik, hogy a manga alapvető rajzstílusa egyszerű, de kellemes – az emberi figurák felismerhetőek, Iwaaki Hitoshi karakteres dizájnokat alkotott – viszont egészen bizarr lesz, amikor a paraziták kerülnek a fókuszba.
A szörnyek sok szempontból komikus megjelenésűek (maga Migi is egészen abszurd figura – a főhős keze látszólag szétfolyik, mikor nála van az irányítás, szemek és száj nyílik rajta), de a szinte Picasso műveket idézően széteső és összeálló arcok, torz vonások, és persze az utánuk maradt holttestek elérik, hogy érezzük a horrort.
Az alkotónak nyilvánvalóan nem az volt a célja, hogy az olvasói féljenek, de a Parazitáknak megvan a jellegzetes hangulata, és azért nem maradunk borzongás nélkül. A sci-fi elemek jelentősen gyengébb lábakon állnak, a tudósok eszmefuttatásai közeli rokonai a Star Trek féle technoblablának (a lényeg, hogy mondd nagy meggyőződéssel, sok szakszóval, és akkor az emberek elhiszik, hogy van értelme!), de el lehet őket viselni, a lényeg úgysem a tudományos háttér.
A történet maga kicsit a Twilight szerzőjének, Stephanie Meyernek másik, mára kicsit feledésbe merült romantikusát, A burkot idézheti fel bennünk, csak annál sokkal jobban dolgozik a témájával. Mindkét műben adott egy, az emberektől rendkívüli mértékben különböző parazita faj, és egy főhős, aki valamiért elkerüli a teljes megszállást – azonban míg A burok az emberi létet, az érzelmeket (és főleg a szerelmet) megkérdőjelezhetetlenül pozitív dologként mutatja be, ami aztán teljesen rabul ejti kíváncsi parazita hősnőnket is, a Paraziták nem fél a bonyolultabb képtől. Migi persze, első benyomásra sötét figura: nem győzi hangsúlyozni, hogy egyáltalán nem foglalkoztatja mások élete, Shinichié is csak azért, mert hozzá van láncolva. Hideg és racionális, valamint sokszor kellemetlenül kíváncsi – az első kötet egy jelentős részében foglalkoztatja az emberi szaporodás, és bár a jelenetek nagy részét a manga inkább altesti humorként kezeli, azért érezni, hogy milyen kínos helyzetekbe hozza a fiút, és milyen szinten elveszi tőle a privát szféra illúzióját is. A többi parazita esetén látjuk, hogy embereket esznek, brutális gyilkosságokat hajtanak végre, és semmi kétség, hogy fel kell venni ellenük a harcot.
Ugyanakkor a Paraziták nem fél feltenni kérdéseket az emberekkel kapcsolatban sem. Az együttélésük miatt mind Shinichi, mind Migi lassan változásnak indul: Migi egyre jobban odafigyel a fiúra, folyamatosan tanul és kérdez, látjuk, hogy törekszenek egyfajta egyensúlyt találni. Shinichi pedig látszólag hűvösebb, racionálisabb, könyörtelenebb lesz, máskor azonban pont, hogy megcsillan benne egyfajta figyelmesség az élet más formái iránt. Kiengedi az ablakon a bogarat, amit máskor eltaposott volna, az ölébe vesz egy elütött kiskutyát, hogy „csendben haljon meg”, még a húsevésen is eltöpreng, mert már nem tekinti a teremtés koronájának az embert, és nem borzad el a halál gondolatától. Többször elhangzik a gondolat, hogy az emberiség talán maga is “méreg”, egy populáció, amit kontrollálni kell, mert túl sokat pusztít, és a paraziták ezt a szerepet látják el.
Az olvasóban is felmerül így a kérdés, honnan is ered a moralitás, hol húzzuk meg a határokat, és nem a hentelős horror, hanem ez az, ami igazán különlegessé teszi a mangát.
A mellékszereplők között szintén akad néhány, akiket sikerült nagyon eltalálni. Tamiya Ryoko, az ő filozófiai eszmefuttatásai és egész történetszála hátborzongató, de érdekes: antagonista is és nem is, egyértelmű, hogy bár neki nincs megmaradt emberi tudata, de így is folyamatosan változik. A másik nagyon szórakoztató figura Uda Mamoru volt, a saját parazitájával: az ő, Shinichiéktől teljesen eltérő dinamikájuk üde színfolt lett a történetben. Az egyetlen, aki nem igazán működik, az Murano, aki várhatóan Shinichi barátnője lesz: ő sajnos szenved az összes animés főhősnő sztereotípiától. Néha meg kell menteni, sokat sír, nem igazán esnek le neki dolgok (azon túl, hogy a főhős „megváltozott”), kicsit féltékenykedik, és csinos. Úgy, hogy a világ egyébként kifejezetten élő és sok benne a szerethető figura, Murano karaktere egyszerűen lustán megírtnak érződik.
Az első három kötet persze még a történet feléig sem ért el. A sztori eddig pörgős, mindegyik részben kapunk bőven harcokat, megismerünk új karaktereket. Tehát a mangák abszolút alkalmasak arra, hogy gyorsan kiolvassuk őket, de még csak most jutottunk el oda, hogy a kormány, a tudósok is felfigyeljenek a paraziták létezésére, és megkezdjék ellenük a harcot, ezzel várhatóan újabb kihívás elé állítva Shinichit. Mindenesetre biztos, hogy a további kötetekre is megéri várni – a Paraziták világa meg tudja ragadni annyira az olvasót, hogy végig akarja kísérni a hőseit az úton.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
