Egy évtizeddel azután, hogy a Kokszongi siratóval összezúzta a lelkünket, Hong-jin Na végre új filmet rendezett, ami ismét izomból tépi ki a szőnyeget a néző lába alól.
HIRDETÉS
Hong-jin Na a dél-koreai műfaji film egyik legizgalmasabb és talán leginkább alulértékelt rendezője. Hogy kevesebbet beszélünk róla, mint mondjuk Park Chan-Wookról vagy Bong Joon Ho-ról, az nem azért van, mert gyengébb filmeket készít. Hiszen egy ligában játszik velünk, csak hát (legalábbis eddig) sokkal ritkábban rendez. A most bemutatott Remény ugyanis – majd húsz éves rendezői karrierjében – még csupán a negyedik nagyjátékfilmje. Ám, aki ritkán üt, az cserébe nagyot üt. Komor hangulatú, sokszor már-már nihilistán sötét thriller/horror filmjeinek fordulati ugyanis rendre kihúzzák a – hollywoodi filmek komfortjához szokott – néző lába alól a szőnyeget. (Hogy aztán jól össze is törjék a lelkét.) Most pedig – tíz évvel a szenzációsan vad és kiszámíthatatlan Kokszongi sirató után – legújabb rendezésével, a Reménnyel úgy néz ki, tökélyre fejlesztette a néző megvezetését. Csak az a kérdés, hogy bírja-eközönség majd tartani a tempót ezzel a száguldó szörnyhullámvasúttal?
A Reménynek már a választott műfaja is kissé meglepő. Hiszen Hong-jin Na korábban főleg nagyvárosi thrillereket rendezett, amikor pedig a Kokszongi siratóval a fantasztikum mezejére tévedt, ahhoz is igyekezett a lehető legrealistább módon – a létező dél-koreai folklórból merítve – hozzányúlni. Az idei Cannes-i Filmfesztivál Midnight Screening szekciójában debütáló Remény azonban egy – minden vélt vagy valós realizmustól mentes – idegen inváziós szörny film, amelyben a címbéli kisváros lakóinak kell felvenni a harcot a valahonnan érkező valamikkel –, amelyekről csak annyit tudnak, hogy simán lepofozzák a marhákat.
A Remény első órája a legfantasztikusabb mozivarázslat, amit az elmúlt években láthatunk. Egy elképesztően intenzív, arcpirítóan okos-megoldásokban és vizuális bravúrokban bővelkedő üldözés. A trükk: nem látjuk a szörnyet. Hőseink hiába rohannak, hogy utolérjék a várost romba döntő borzalmat, mindig egy lépéssel lemaradva, csak a pusztulás nyomait követik. Hong-jin Na valódi rendezői mesterkurzust tol le ebben az órában. Tökéletesen megkomponált, hosszú, vágatlan snitteknek nemcsak a tempója szenzációs, de közben nagyon ügyesen – és meglepően hitelesen – rejti el a(z épület magas) szörnyet. Ettől pedig a suspense is egyre fojtogatóbb. A Mad Max: Harag útja észveszejtő akció-operája találkozik a Cápa elegáns feszültségkeltésével. (Nem kis részben azért, mert minden akció és rombolás alapvetően praktikus effektekkel, valódi épített díszletek és pirotechnikai trükkök segítségével valósul meg.)
A Remény egy audiovizuális mestermunka, ami gyakorlatilag teljes egészében felvonultat minden olyan eszközt, módszert és húzást, amitől olyan elképesztően hatásos tud lenni a mozi.
Aztán elkapják a rémet, mi pedig nyugodtan állnánk fel a moziszékből, nyugtázva, hogy épp most láttuk az elmúlt évek legjobb sci-fi akciófilmjét. Aztán kissé zavarodottan ülünk vissza a székünkbe, tekintve, hogy van még közel 100 perc a filmből. Itt kezdődnek a gondok.
Egyfelől lelepleződik a szörny. A hollywoodi mércéhez képest kissé elmaradott textúrájú és dizájnú CGI kreatúra, ugyanis kissé kilóg a környezetből. Bár a koreai animátorok munkásságért dicsérve: a nyakigláb, langaléta, veszettül rohanó rém lendülete és fizikája, ahogy mindenbe beleszalad, csetlik-botlik meglepően valóságosnak hat. Hogy grafikai kidolgozottsága nem éri el a legjobb hollywoodi produkciók szintjét a legkisebb probléma a Reménnyel.
A nagyob baj, hogy a szörny megmutatása után nagyjából ugyanaz történik, mint korábban. Csak már látjuk az üldözöttet (illetve, mint kiderül: üldözötteket is). Más téren azonban nincs progresszió: sem a cselekmény, sem – az amúgy szórakoztató, szimpatikus, de eléggé típus figura – karakterek terén sem.
Bármennyire is feszült, szórakoztató és bravúros az akció, a pusztán zsigeri izgalmakra épülő menekülés és üldözés hosszú távon könnyen fárasztóvá (akár unalmassá is) válhat. A Remény pedig hosszú. A több, mint két és fél órás játékidő ugyanis eléggé megterhelő, miközben egészen az utolsó pillanatokig nem kínál semmilyen egyéb történetet azon túl, hogy „itt vannak az űrszörnyek, kapjuk el őket!”.
Aztán jön a fordulat. Nem egy szimpla csavar, hanem egyenesen a Yamató csatahajót hajtó propeller! Hong-jin Na ugyanis az utolsó percekben teljesen kifordítja a film viszonyrendszerét,hirtelen a szörnyek lesznek a nézőpont karakterek. Ráadásul az ő szemszögükön keresztül kezd kibontakozni egy teljesen új sci-fi történet (illetve világépítés). Ez egy felől baromi ígéretes, másrészről azonban elég kiábrándító, tekintve, hogy ezen a ponton ténylegesen véget ér a film. Totális abszurdum, mintha egy Godzilla-film egy olyan cliffhangerrel érne véget, ami Az univerzum védelmezőit vezetné fel. Imádnivalóan bizarr.
Ezzel pedig az egész film hangulata visszafodrdíthatatlanul közelebb került a Choi Dong-hoon által jegyzett Alienoid filmjekhez, mintsem Na Hong-jin korábbi rendezéseihez.
Csak éppen ezt a fordulatot megléphették volna a film felénél, és akkor akár juthatott volna idő egy változatosabb, történetszerű cselekményre is. Sajnos ugyanis, a film második felének akciószekvenciái – bár egészen remekek – nem tudnak felérni az első félidő zsenialitásához. Főleg, mert a végén – különösen a nagyon elnyújtott, önismétlő finálébán – már tényleg egészen monotonná vállnak ezek az üldözések.
Így a Remény az elmúlt évek legszenzációsabban megkomponált akció-libikókája, ami egy olyan őrületesen és váratlanul hülye fordulattal ér véget, ami már-már állótapsot érdemel. Csak az a baj, hogy a kettő között egy szórakoztató, jól kivitelezett, de egyre kevésbé érdekes másfél óra. Az az első egy óra viszont! Az minden mozijegy árát megéri! És, hát a vége után nem tudjuk nem várni a belengetett folytatást.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
