Brandon Hackett Markovics Botondként írt második könyve szó szerint húsig hatolóan borzongató és egyben izgalmas helyre visz, egy űrlény testébe. A helyszín rögtön egy sci-fi horrort vetít előre, de Markovics nem csak egy ilyen élményre szorítkozik regényében. Inkább olyanra, ahol szinte egyetlen pillanat alatt minden olvasói várakozás felülíródik, és fordulatról fordulatra egy másik regényben találod magad.
HIRDETÉS
A Bionautákat leginkább úgy lehetne jellemezni, mint egy az olvasót folyamatosan átverő regény. A könyv horrorként indul, majd kalandregényként megy tovább, miközben alapjaiban sci-finek végig sci-fi marad. Markovics Botond ezt olyan lazán és így szinte észrevétlenül csinálja, hogy nemcsak ötletes, jó érzékkel szőtt műfajkavalkádnak érezzük a történetét, hanem tényleg olyan meglepő fordulatok sokaságának, amilyennek valószínűleg az író is szánta.
A kezdeti borzongást a történet egyszerre idegen és gyomorforgató helyszíne adja meg, a Sirius A csillag körül keringő karneusz, ami az azt fedő vastag kőszerű réteg miatt bolygónak tűnik. De ez csak a felszín. A kemény külső egy olyan élőlényt rejt, amely megmagyarázhatatlan képességeinek köszönhetően lebeg és él az űrben, szervei pedig folyamatosan táplálják és életben tartják gigantikus testét.
Az emberiség ahelyett, hogy ezt a földi mércével nézve természeti csodát próbálná megérteni, inkább a karneusz testéből bányássza ki az értékes és különleges csemegének bizonyuló karneuszhúst.
Markovics nyers leírásai egy testhorror határait súroló ökoszisztémát festenek meg, ahol az izomkötegek átvágása a mindennapok rutinja, a vérfolyamokként csordogáló érhálózat egy átlagos útakadály (és átvágása sosem tiszta művelet), a mélyre vezető útvonalakon pedig bármikor felbukkanhat a karneusz agresszív immunválasza, a makrofág. Nagyon guszta környezet, amelynek működése olyan, mint a francia Egyszer volt… az élet rajzfilmsorozat miliője, csak annak sokkal horrorisztikusabb megvalósításában sok-sok testnedvvel és feltehetően orrfacsaró biológiai gázokkal.
Míg a Földön az űrlényhúsból gazdagszik az elit, mint például a Venter család, addig a karneuszon kialakult egy bányászokból és helyi problémákból álló komplex közösség. Az űrbéli űrlényhez utazó Daria Venter is egy helyi probléma miatt érkezik a húsbányájukhoz, amit – vagyis akit – Julia Pollardnak hívnak. Az egykori felfedező, aki most igazgatóként felügyeli a karneusz-kitermelést állítólag lop Venterék értékes húskészleteiből. Ám az igazság ennél távolabb nem is állhatna ettől az állítástól. Nem ellőve semmi komoly fordulatot, Markovics ezen a ponton a felfedezős kalandregények hangulatában folytatja a történetet, ahol a veszedelmes makrofágok maró ölelése és nehezen átvágható izomkötegek között sem feledkezik meg szólni az emberiség kapzsiságáról.
Már maga az alapötlet, hogy ha találnánk egy űrben élő entitást, és azt nem megismerni szeretnénk, hanem rögtön kibányászni minden mozdítható porcikáját, nos, az elég sokatmondó. De Markovics ezenfelül is szeretne többet mondani a Venterek nagyon is ismerős viselkedésével, akik a karneuszra érkezvén tanúbizonyságot is tesznek minden olyan gesztusról, amit valóságunk nagyvállalataival asszociálunk. Ezt viszont nem a Venterek megjelenése vagy Juliát célzó azonnali hatállyal végrehajtandó rendelkezések érzékeltetik legjobban, hanem a fejezeteket megelőző idézetek és szemlézések.
– Például a virtuális közösségi felhasználók többsége úgy gondolja, nem lenne szabad kínoznunk ezt az idegen élőlényt. Egyetért ezzel?
-Egyet kellene? Mit ért azon, hogy többség? Honnan tudja, mi a többség?
-Úgy hiszem, elég, ha csak megnézzük a kommentek és reakciók arányát…
-Szóval csak hiszi, de nem tudja.
A Venter család Bionautákban való megjelenése viszont elég sztereotipikus, szinte karikatúraszerűen mutatja be a vadkapitalista szemléletű embert, és megkockáztatom, annyira túlzóan teszi ezt, hogy már ez megkérdőjelezi azt, hogy a regény fő mondanivalója nem is itt keresendő. Vagy legalábbis nem úgy, ahogyan ettől a szakasztól várnánk akár előzetes olvasmányélményeinkre alapozva.
Julia Pollard és Daria Venter szembenállása után valóban megtörténik egy nagyobb váltás a könyvben, amivel egy olyan szakasz indul, ahol részben minden addigi várakozás a feje tetejére áll. Egyrészt elkezdődik a már említett kalandregény, ahol a szerző tényleg ki tudja bontakoztatni Pollardot és a mellé csatlakozó ifjú Venter örököst, Vist és Julia fogadott lányát, Elishát, továbbá bevezet a horrorisztikusan megrajzolt világ igazi mélyére. Utóbbiban tényleg egy olyan idegennek tetsző univerzumot tár fel, amely felé képesek lehetünk gyermeki csodálattal fordulni, elérni ahhoz az érzéshez, amikor nagyon is fel akarunk fedezni valamit, és a folyamatosan érkező infómorzsákkal nem tudunk betelni.
Úgy épül fel az egész karneusz, mintha a szereplőkkel együtt mi is az emberiség következő izgalmas felfedezését tennénk épp meg, és valahol ennek az erős alapélménynek az előhívása teszi ízig-vérig kalandregénnyé a Bionautákat.
A felfedezőutunkra kapott szereplők nagyjából megfeleltethetőek néhány jól ismert sztereotíp szereppel, mint a családjától teljesen eltérő személyiségű, jó szándékú fiú (Vis), az egzotikusan idegen lány (Elisha), vagy a mentorként is jelenlévő, tökéletes vezetőként funkcionáló girl boss (Julia). Markovics azonban képes ezeket a jól ismert karaktereket emberi tulajdonságokkal megtölteni. Visben ott munkál a tettrekészség, a kalandvágy és annak igyekezete, hogy érdemesnek bizonyítsa magát. Julia vezető és anyaként folyamatosan a legjobb döntéseket kergeti, hogy így minél több emberét tudja megvédeni – csak ezeknek a hétköznapi, a szereplők előtt aprónak tűnő problémák logikus végigvitele elég ahhoz, hogy élőnek és szimpatikusnak érezzük őket.
Aztán a következő nagy fordulatnál és egyben a következő műfajváltásnál a Bionauták elkezd őrült tempóra kapcsolni, és sajnos nem jó értelemben. A regény háromnegyedétől az amúgy meglepő elemeket kevés építkezés készíti elő, ezért nem tudnak akkora erővel ütni, mint például a könyv elején olvasott fordulatok. Főleg a karakterek kapcsán zavaró ez, akik hatalmas változásokon mennek keresztül néhány oldal leforgása alatt.
Döntéseik így nem is feltétlen a megéltek és jellemvonásaik alapján születnek, hanem inkább olyan, mintha a már kialakított skatulyáinkba illeszkedve hoznák meg a jó vagy kevésbé jó döntéseiket.
Ez alól talán Julia Pollard kivétel, akinek a jellemét és hátterét Markovics igen alaposan felépítette, így a történet vége felé hozott döntései ehhez a karakterisztikához illeszkednek: a kezdetben kalandvágyó, de a bajban megfontolt és felelősségteljes vezető fokozatosan veszti el magát, amivel a szerző engedi sérülékenynek is lenni szereplőjét. Julia valóban megél gyenge pillanatokat, ahol csak próbál felelősségteljes vezető maradni, de belül felismeri, hogy erre nem biztos, hogy képes, és nem is feltétlen kell neki. Ezzel önazonosan emberi karakter marad az első kötet végéig.
A sietős lezárás ellenére még bőven van hátra a történetből, ugyanis az októberi Könyvfesztiválra várható a duológia folytatása, a Bionauták a végtelenben, amire szükség is lesz. Markovics Botond a Bionautákkal egy olyan pulzálóan izgalmas, de nagyon is húsbavágóan ijesztő világot teremtett, amely bőven megmozgatja annyira a fantáziát, hogy akarjunk még többet olvasni, megismerni és elámulni a karneusz szépségén és borzalmán. És persze remélhető, hogy az első rész sietségeit a lezárás bőven kielégíti.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
