Brandon Hackett legújabb regénye, az Eldobható testek egy új technológia által lehetővé tett utópia erőszakos megteremtéséről szól. Könyvkritika.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
2338-ban az emberiség szétszóródott a Naprendszerben. Noha már mindenki egészen magas kort élhet meg, a társadalmi ellentétek továbbra is megvannak, hiszen míg egyesek a Földről való kitelepülés során elképzelhetetlen módon meggazdagodtak, sokan gyakorlatilag rabszolgaságan élnek. Éppen ezért lesz tömegek számára vonzó az a lehetőség, hogy a tudatukat digitalizálják, azután pedig egy tetszőleges testbe töltsék. Az úgynevezett „újhumánok” megjelenése azonban csak tovább szítja a társadalmi feszültséget, és hamar kitör a polgárháború.
Az Eldobható testek bizonyos tekintetben nagyon aktuális mű, és éppen emiatt kifejezetten felkavaró.
Persze a technológia, amit bemutat, nem hasonlít semmihez, amit ma ismerünk, ugyanakkor az a tömeghisztéria, amit elindít, nagyon is ismerős lehet. Akárcsak az, ahogy ezt az új technológiát az embereket manipulálva népszerűsítik – azok a személyek, akik az elterjedésével óriási hatalomhoz jutnak. Elég egyértelmű ugyanis a párhuzam az „újhumánná” válás okozta változások és a közösségi médiának – amely egyébként a könyvben is kiemelt szerepet kap – az emberek életére és a társadalomra való hatása között. Egyáltalán nem nehéz tehát elképzelni, hogy a halhatatlanság lehetősége valóban kifordítaná magukból az embereket.
HIRDETÉS
A lavinaszerű társadalmi felfordulást érdekes nézőpontból, egy Vireni Orlando nevű ügyésznő szemszögéből követhetjük nyomon.Ez elsőre jó választásnak tűnik, hiszen ha nem is külső szemlélő a központi karakter, de egy olyan személy, aki igyekszik objektíven megítélni az eseményeket. Ugyanakkor az egyes szereplők viselkedését értékelő megjegyzései és belső monológjai időnként kissé szájba rágósnak hatnak, mivel gyakran elég magától értetődő dolgokat mondat ki vele a szerző. De az ügyészi perspektíva igazi problémája, hogy a főhős elsősorban a hatalom és felelősség kérdéseire, illetve az emberiség védelmére koncentrál, nem pedig magát az „újhumán” létet akarja értelmezni.
Noha ez az újfajta emberi létezés még jogi szempontból is vet fel kérdéseket, Hackett több komoly dilemmát kikerül a könyvben.
Egyáltalán fel sem merül például nála az a kérdés, hogy egy lementett tudat – akár jogi, akár bármilyen más értelemben – azonosnak tekinthető-e azzal a személlyel, aki azelőtt volt. De azzal sem foglalkozik a szöveg, hogy megváltozik-e a személyisége annak, aki „újhumánná” válik: gyakorlatilag magától értetődőnek tűnik benne a folytonosság. Emellett előfordul az is, hogy egy-egy kérdést lényegében hezitálás nélkül megválaszol a főhős. Az emberek és „újhumánok” konfliktusában az elején elég hirtelen megtagadja az egyik oldaltól a támogatást, noha egyáltalán nem fekete-fehér a szituáció; amikor pedig valaki másnak kell kiadnia magát, egyszerűen elhessegeti a felvetést, hogy esetleg túlságosan azonosult az illetővel.
Az elvontabb, filozófiai kérdések körbejárása helyett az Eldobható testek egy szövevényes, fordulatos történetet kínál.
A cselekmény remekül felépített: az író kezdettől fogva többször is félrevezeti az olvasóját azzal, hogy elindítja egy bizonyos irányba a sztorit, azután egy ponton valamilyen váratlan csavarral egészen másfelé viszi tovább. Amikor tehát már azt érezhetjük, hogy tudjuk, merre tart a dolog, rendszerint valamilyen meglepetés ér minket. Közben ezeknek a hirtelen váltásoknak a többsége nem hat erőltetettnek. Ez alól talán a legutolsó fordulat az egyetlen kivétel, az ugyanis nem tűnik teljesen megalapozottnak: az elég hirtelen lezárás miatt az olvasónak lehet némi hiányérzete, ugyanis nincs kifejtve, mi indokolta a főhős legutolsó döntését. Mintha végén a megoldással csak nagyobb hatást akart volna elérni a szerző, ahelyett, hogy a korábban történtekre építene. Mindenesetre így is bőven ad gondolkodnivalót a befejezés.
A sztorihoz hasonlóan hatásos annak körítése is: a könyvben bemutatott világ.
A szerző által vázolt társadalomkép ugyan nem egyedi, de ennél fontosabb, hogy nagyjából reális és hihető. Talán csak egy dologban sántít: az ügyészség függetlenségének kérdése mintha új problémaként merülne fel benne, márpedig nehezen lehet elképzelni, hogy egy szűk elit uralta Naprendszerben egyesek ne akarnák időről-időre befolyásolni az igazságszolgáltatást.
Magának a közegnek a bemutatása is érdekes, ugyanis nem hosszas leírásokból vagy elbeszélésekből, hanem felvillantott apróbb részletekből érthetjük meg, milyen és hogyan is működik ez a társadalom. Illetve a karakterek is lényegében a világ bemutatását szolgálják: nincs kidolgozott jellemük, és inkább sztereotip módon képviselnek egy-egy osztályt, közösséget vagy népcsoportot. Ez ugyanakkor nem válik a regény kárára, mert végül is a történet nem igényel feltétlenül összetett figurákat. A típuskarakterek csak erősítik azt az érzést, hogy akármennyire is távoli a könyvbeli világ, mégis nagyon közel áll a mi valóságunkhoz. Ijesztően közel.
Erősen ajánlott azoknak, akik szeretik az olyan sci-fi sztorikat, amelyeknek kifejezetten időszerű üzenete van.
