Bécs, 1911. Gustav Klimt, a világhírű festő egy meztelen és halott nőre bukkan a bécsi Duna-parton. Míg más, „normális” emberek azonnal rendőrt hívnának, ő nekilát lerajzolni a hullát – ami azonban ekkor magához tér. Így Klimt magával viszi a lányt a műtermébe. Mivel az ex-halott nem emlékszik rá, kicsoda és honnan került a vízbe, Klimt megpróbál segíteni neki emlékezni. Ebbe a „segítségbe” aztán belerángatja Sigmund Freudot és Carl Gustav Jungot, sőt, még egy Geoff nevű, cipőt és croissant-t zabáló, mitológiai ördögkutyát is. És hogy hogyan kerül bele ebbe a katyvaszba Frankenstein és a szörnye? Már csak azért is érdemes elolvasni Christopher Moore legújabb agymenését, hogy ezt megtudja az ember (a többi őrültségről nem is beszélve).
HIRDETÉS
Jó reggelt, anyám. Hoztam egy meztelen, vízbe fúlt lányt, velünk reggelizik.”
Festői káosz
Aki nem lenne biztos abban, ki is az a Klimt, annak rögtön a történet elején maga Klimt (Moore) tart egy kis gyorstalpalót:
Klimt nyelvén már ott volt, hogy ő Gustav Klimt, a kurva életbe, a bécsi szecesszió mozgalmának alapítója és vezéralakja, a leghíresebb festő az egész Osztrák-Magyar Monarchiában, a bécsi előkelő közönség kedvence, akinek Európa minden jelentős múzeuma udvarol, hogy kiállíthassa a képeit, és akkor rajzol cickót, amikor csak kedve szottyan.”
És valóban: Klimt a nyomozás/felderítés során rengeteg „cickót” rajzol – ahogyan a nyomozásba bevont másik festő, Egon Schiele is –, Freud a péniszirigységen töpreng, a Judithnak elnevezett ex-halott lány pedig hol menekül, hol macskákkal és az ördögkutyával barátkozik, hol meg embereket fojtogat. Mindeközben felbukkannak még modellek, és/vagy Klimt számtalan nője, a halott lány – és egyéb hullák – után nyomozó rendőrök, sőt, egy pillanatra még Hitler is beugrik, amitől egyszerre lesz nagyon vicces, de közben helyenként nagyon zavaró is az egész káosz.
Mert mintha maga Moore sem tudta volna időnként eldönteni, hogy mihez kezdjen ennyi egymásra dobált szereplővel, és ilyenkor kvázi rávette őket, hogy „dugják össze, amijük van”.
Így aztán elég gyakran előfordul a történetben, hogy a festők festenek, a modellek modellkednek, aztán mindannyian kefélnek egy jót, sőt, van, amikor festés közben kefélnek, ami egy idő után valóban sok a jóból. Mert így időnként azt lehet érezni, egy újabb dugás csak helykitöltés, míg a szerző kitalálja, merre haladjon tovább a kaotikus történetben.
Kettő (vagy több) az egyben történet
Miközben az elbeszélés jelene az 1910-es évek Bécse, ezzel párhuzamosan időnként átrándulunk a múltba, méghozzá 1799-be, egy északi-sarki expedíció kapitányának az idejébe, aki a félig megfagyott Frankensteinre bukkan a jégen. Aztán meg Frankenstein csomagjában egy halott lányra – aki azonban nem folyamatosan halott.
Míg a bécsi káosz olykor kissé zavarónak hat, addig a két külön sztori ügyes összefűzése valóban Moore tehetségét dicséri.
A múltba való utazás során mindent kinyer Frankenstein és a szörnye sztorijából – és persze a maga ízlésére is formálja, aztán még megfejeli az egészet egy kis északi (inuit) mitológiával. Ráadásul még egy krimiszálat is bele tud keverni a sztoriba, ugyanis valaki üldözi Judithot, és csak amikor a történet legvégén kiderül, ki és miért, akkor válik egyértelművé, hogy volt értelme a Frankenstein-sztorit is beleerőltetni a történetbe.
És ha mindez még nem lenne elég, a Múzsa a díványon pluszban még fejlődésregény is.
Mert a Frankenstein-sztori alapvetően amúgy is fejlődéstörténet lenne – csak Moore változatában nem az Adamnek elnevezett szörny fejlődik, hanem a nő, akit megölt, és akit a doktor kénytelen volt újraéleszteni, hogy Adamnek legyen párja. Moore sztorijában a Klimt által Judithnak elnevezett lány az, aki előbb kurtizánból halott lett, majd ex-halottként folyamatos testi és lelki erőszak áldozata, és végül egy lassan a saját erejére ébredő nő, aki képessé válik önállóan megállni a lábán. Ráadásul egy olyan korban, amikor ezt a fajta fejlődést a nőktől nagyon is rossz néven vették.
A nem annyira vidám történelmi háttér
Ahogyan Moore maga is elmeséli a történet utáni kiegészítő – nagyon hasznos és izgalmas történeti és művészettörténeti – áttekintésben, ezekben az években a szegény lányok egy részének szinte az egyetlen túlélési lehetősége a modellkedés volt. Ami igen gyakran kérdezés nélküli szexet is jelentett, mintha ez automatikusan a munkával járt volna a lányok részéről.
Moore pedig ezt túl vicces formában ábrázolja, amivel mintha kissé elmismásolná a szexuális abúzust, és azt a valós hátteret, hogy ha a lányok nemet mondtak, akkor gyakran az utcára kerültek, ahol vagy elkurvultak, vagy éhen haltak. Ugyanez vonatkozik Judith sztorijára és az Adamtől folyamatosan elszenvedett erőszakra is, amit még a lány is úgy mesél el időnként, mintha az csak egy lényegtelen semmiség vagy az élet velejárója lenne.
És bár azt lehet érezni, hogy Moore maga is nagyon kedveli az 1910-es évek Bécsét, a kávéházak és a szecesszió világát, mégsem kapunk belőle annyit, amennyit ez a kor érdemelne.
A történetbe is beledobált jó pár hírességet, hogy megnézze, mihez kezdenek ott magukkal, de sokszor egyáltalán nem érthető, hogy – a totális őrület fokozásán kívül – miért volt erre szükség.
Ilyen maga Klimt, aztán Schiele és Oskar Kokoschka – ha a festőket nézzük. De előkerül Gustav Mahler zeneszerző özvegye, Alma Mahler is, vagy Freud mellett Carl Gustav Jung, akik mindketten igen mély nyomot hagytak a pszichológia történetében. És a furabajszú Hitler felbukkanása is fokozza a vicces őrületet, csak épp semmilyen hatással nincs a cselekményre.
Amiből viszont kevesebb található a regényben, az az 1910-es évek Bécse, a művészet és a gasztronómia világa, mert bár a nők elég sokat járnak kávéházba, hogy kávézzanak és sütit egyenek, azt pont rajtuk keresztül mutatja meg Moore, hogy kávézni és sütizni bárhol lehet.
Wally (és a többiek)
A Múzsa a díványon igazi hősei igazából a nők, akiknek a többsége valóban élt, és akiket Moore mégis mély tisztelettel hozott vissza a feledésből.
Ilyen Wally Neuzil, a Judithot istápoló modell (aki egykor valóban élt), vagy a mindkét lányt felkaroló és támogató Emilie Flöge (aki kissé bonyolult rokoni viszonyban állt Klimttel). Ahogyan Moore az Utószóban írja, miután olvasott Wally sorsáról, őt szerette meg a legjobban a történelmi alakok közül, így ez a történet tulajdonképpen Wally regénye – vagy valamiféle elkésett igazságszolgáltatás egy sokkal jobb sorsra érdemes fiatal nőnek.
Nagyon szerethető az a Moore által ábrázolt női szolidaritás is, amit Wally és a többi modell, de akár Klimt szerelmének tárgya, Emilie is mutat a kezdetben teljesen elveszett Judith iránt. Itt többnyire eltűnik az őrült humor a történetből, és ebből is látszik, hogy ez a szál valóban fontos volt a szerző számára.
De mivel mégis csak Christopher Moore-ról van szó…
Mindeközben persze mégis lehet élvezni, ahogyan Judith folyamatosan hülyét csinál például Freudból, aki a lány minden problémáját a nők péniszirigységére vezeti vissza.
És Moore elképesztően jól használja fel Klimt és Schiele műveit a történet szövéséhez, úgy, hogy a szövegek között megjelennek maguk az alkotások is, és látszik, hogy egy-egy karaktert vagy jelenetet a szerző konkrétan „ráírt” az egyes képekre.
És ahogyan az Moore-nál már szinte megszokott: a legtöbb sztorijában felbukkan valami fura, de nagyon kedvelhető lény is. Míg a vámpíros trilógiájában ez két, nagyon szimpatikus kutya volt, vagy a Mocskos melóban a kissé ijesztő, kosztümös „mókusemberkék”, itt egy fura, a cipők szétrágását és a croissant-t különösen imádó, Geoff nevű, rejtélyes malamut kutya járul hozzá a nyomozáshoz – és persze a káosz és az őrület fokozásához.
Mindezek mellett meg kell még említeni azt a fantasztikus fordítói munkát is, amit Pék Zoltán minden Moore-könyvbe beletesz.
Ennek egyik kiváló bizonyítéka a regény magyar címe is. Az eredeti Anima Rising jelölhet egy folyamatot – és erősen kötődik a Jung által kidolgozott pszichológiai elméletekhez – akár a lélek, akár konkrétan Judith fejlődése szempontjából, vagy azt, ahogyan a lány kiszabadítja magát Adam erőszakos, vagy a festők eltárgyiasító érdeklődése és hatalma alól.
Ehhez képest a Múzsa a díványon lehet szándékoltan többértelmű cím is. Az ihletet adó „múzsa” mást jelent a festő Klimtnek – akinél általában rengeteg nő hever mindenféle díványon, és számtalan különböző okból –, és mást Freudnak, aki ugyan segíteni próbál az elemzéseivel, de meg sem hallja azt, amit Judith mesél magáról, és csak eszközt lát benne a saját elméletei megerősítéséhez.
Moore mindenesetre egy olyan nő történetét meséli el, akit férfi alkotott (Frankenstein), több férfi használt ki (Adam, Klimt és Freud), de aki végül más nők – és az inuit mitológia több istenségének – segítségével megtalálja önmagát és a saját lábára áll.
És ha innen nézzük, akkor ez valóban egy erős történet, ha az őrült bécsi futkosás és hírességek közti tobzódás felől, akkor talán kevésbé.
Moore írásainak a megítélése azért is nehéz, mert megírt már néhány, ennél sokkal jobb történetet. A listavezető a Biff evangéliuma, amelyben Jézus legjobb – és legelvetemültebb – haverja meséli el, milyen volt a kettejük barátsága (és nem véletlen, hogy Biffet mindenhol kihagyták az evangéliumokból). De ott a Mocskos meló is, amely egyszerre nagyon vicces és rettenetesen elszomorító, miközben a szerző úgy tud benne a halálról mesélni, ahogy nagyon kevesen. Ha a további regényeit nézzük, ezek egy része Moore mély műveltségéről tanúskodik, legyen szó akár a Van Gogh fura haláláról (és még furább életéről) szóló Te szent kék!-ről, akár a Shakespeare-trilógiájáról, amelyben egy fickós törpe, egy majom és néhány beszélő mókus segítségével tulajdonképpen hazavágja majdnem a teljes Shakespeare-összest. És ott vannak azok a történetei, amelyekben inkább az őrült alapötlet még elborultabb kifejtése a jellemző, ezek közül pedig a Vérszívó démonokkal kezdődő vámpíros trilógiája igazán kiemelkedő. A Múzsa a díványon meg valamiképpen a mély műveltség és a totálisan sztorik fura keveréke, mégis felkerülhet a jobban sikerült történetek listájára.
Moore tehát egyszerre zseni és totálisan őrült, ezért – vagy ennek ellenére – minden története olyan kaland, amely után az ember másképp fog nézni akár a képzőművészetre, akár a kutyákra, de még a (beszélő) mókusokra is.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
