Ray Nayler új sci-fije, Az elásott csatabárd továbbviszi a szerző korábbi könyveiből ismert témákat, ám azoknál jóval politikusabb vonalon haladva. A szerzőt ezúttal sokkal inkább érdeklik a technológia által meghatározott társadalmi folyamatok, hangvételében pedig még filozofikusabb. Teszi mindezt a cselekmény és a koherencia kárára – de itt nem is ez a lényeg. Spoilermentes könyvkritika.
HIRDETÉS
A hatalom a tiétek!
Ray Nayler azon szerzők közé tartozik, akik már az első regényeikkel is bizonyították, hogy kimagasló teljesítményre lehetnek képesek. Az óceán szeme és a Mamutrezervátum is komplex sci-fik: összetett világképükben sok nézőpontot kaphatunk a futurológiát meghatározó témákról, miközben örökérvényű gondolatokat fogalmaznak meg az emberiségről és jelen állapotunkról. Nem meglepő módon
Az elásott csatabárd szintén egy rendkívül összetett világot tár elénk, saját valóságunk még összetettebb problémáival együtt.
Nayler új könyvének sztoriját kifejezetten nehéz röviden összefoglalni. Már csak azért is, mert elbeszélése egyszerre mozaikos, részleteiben sokszor elnagyolt, amiből nem egy klasszikus történetmesélés kerekedik. Nincs egy jól megragadható főhőse és egyenes narratívája, sokkal inkább szemelvényeket kapunk egy világszintű technológiai disztópiából. A közös pontokat pedig leginkább egy tematikus háló teremti meg, ahol a cselekménypontok gyakran ütköznek, de mégsem lesz teljesen átfogó, koherens a sztori. Az elásott csatabárd fő kérdései leginkább a hatalom természetéhez kapcsolódnak, a kiemelt szereplők pedig így vagy úgy, de kapcsolódnak a hatalomhoz.
Itt van a csatabárd elásva
A regény elején megismert Zója például rögtön egy olyan ex-forradalmár, filozófus és író, akit a Föderáció száműzetésre ítélt Az örök vita című politikai kiáltványa miatt. Az erősen orosz hatásokat mutató államban már a könyv birtoklása is súlyos bűncselekménynek számít, míg a világon máshol (például az Unióban és a Köztársaságban) csupán egy könyv a sok közül.
A Föderáció élén a kvázi-halhatatlan elnök áll, aki időnként ténylegesen csak külsejében változik meg. Tudatát ugyanis rendre átültetik egy új testbe, ha a régi már nem bírja a strapát. A halhatatlan, mindent túlélő, örök elnyomás jelképeként zsarnokoskodik az államban, miközben rengetegen várják már, hogy megszűnjön létezni. Ebben lehet a lázadók segítségére a fiatal tudós, Lilja, aki londoni tanulmányai alatt a neurális hálózatok és a kvantum-összefonódások mesterévé vált. Különleges találmánya pedig vágyott “fegyvere” lesz az ellenállásnak és a hatalomnak is.
Mindeközben tőlük messzebb, a Köztársaságban Nurlant, egy alacsony rangú hivatalnokot ismerhetünk meg, aki éppen egy felkelés idején igyekszik állni a sarat. A Köztársaság nem régiben telepítette új AI miniszterelnökét, amihez hasonlókat szerte a világon már sikerrel alkalmaztak, hogy így észszerűsítsék az államapparátus működését. A poszt-szovjet jellegű Köztársaságban azonban valami hiba csúszhatott a telepítésbe vagy a programozásba, ugyanis a MI-niszterelnök gazdasági ámokfutásba kezd – ezért van a felkelés. Hogy miként érnek össze a szereplők szálai, az már spoileres terep lenne, mindenesetre a korábban említett tematikus háló jótékony burkot von föléjük.
Politikus ön?
Az elásott csatabárd, ahogy talán a fentiekből is látszik, kifejezetten politikus sci-fi, ami egy szomorú parabolaként is értelmezhető. Nayler nem titkolt módon kritizálja az egyre inkább totalitarizálódó államok működését, és valójában nincsenek megnyugtató válaszai a világ problémáit illetően. A regény egyes cselekményszálai határozott cyber noir jegyeket mutatnak, ahol előtérbe kerül a technológiailag felturbózott kémkedés. Ezzel a szállal pedig egyúttal jó táptalajt szolgáltat azon összeesküvés híveinek is, akik szerint a madarak valójában drónok. A társadalmi kreditrendszert alkalmazó megfigyelő államok működési módszereit aggódó szavakkal kommentálja, és az egyre személyreszabottabb reklámokkal együtt eljut a megfigyelési kapitalizmus ábrázolásáig is.
Az elásott csatabárd esetében sokkal fontosabbá válik az, amit a szerző a világról gondol, minthogy egy koherens, vagy éppen cselekménydús narratívát alkosson. Az egyes kis sztorik kibővítve akár egy ugyanazon világban játszódó novelláskötetté is szerveződhetnének.
Így elsősorban azok fogják élvezni, akik nem bánják, ha a technológia társadalmainkra gyakorolt hatásairól szóló filozófiai példabeszédek között találkoznak némi spekulatív fikcióval is.
Bár a regény nem mentes a titkos akcióktól, a kemény, darálós összecsapásoktól, ezek inkább amolyan háttérzöngeként szolgálnak a karakterek elmozdításához. Talán ezért is van az, hogy több jelentős esemény is “képernyőn kívül”, említés szintjén történik. A balladai homály ilyen megtestesülése azonban nem mindig kedvez az olvasói élménynek és a gördülékeny cselekményalakításnak.
A szereplők leginkább egyoldalú, vagy inkább egyfunkciós elemek egy nagy kirakósban. Nayler érezhetően egy-egy célra használja őket, és az sem mondható el többségükről, hogy aktív, cselekvő figurák lennének. Ez viszont tulajdonképpen összhangban is van a szerző céljával és mondanivalójával. Embereivel gyakran csak úgy megesnek dolgok, hiszen a rajtuk kívülálló erők mintha sokkal többet tudnának róluk, mint ők saját magukról.
Hogyan tegyük jobbá a világot, ha minden erőfeszítés és áldozat hiábavalónak tűnik a halhatatlan despoták és gépállamok világában?
Elásott verdikt
Ray Nayler ugyanakkor amolyan optimista borúlátással tekint a világra. Tisztában van a leküzdhetetlennek tűnő problémák súlyával, ám mégis reménykedik egy globális felébredésben. Az elásott csatabárd sok mindent átvesz a szerző korábbi regényeiből: szól öntudatról, emlékekről, identitásról, technokrata elnyomásról, a mesterséges intelligencia különböző vetületeiről – ám ezúttal kicsit háttérben marad a bioetikai vonal. Van helyette azonban egy érezhető frusztrációból táplálkozó, filozofikus látlelet a világ állapotáról. Ezt viszont Nayler elég magas szinten űzi.
Minden korábban említett elem, amelyekre akár meghatározó negatívumként is tekinthetnénk, valójában eltörpül a szerző rendszerszemléletű morfondírozása mellett. Az elásott csatabárd izgalomfaktora nem a grandiózus történetben, vagy a pörgős cselekményben rejlik, hanem sokkal inkább az intellektuális síkon. Hogy a regénynek milyen lesz a hosszú távú hatása, azt természetesen innen még nehéz megmondani.
De Nayler jó úton halad, hogy olyan szerzővé váljon, akinek a műveiről még évtizedekkel később is beszélünk majd.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
