A három évvel ezelőtti Super Mario Bros.: A film elsöprő sikere után elkerülhetetlen volt a folytatás. Az Illumination a Super Mario Galaxis: A filmmel maradt a garantált sikert jelentő receptjénél, amivel ugyan felerősítették az első rész erősségeit, viszont az ordító gyengeségeit méginkább.
HIRDETÉS
A videójátékon alapuló filmekre már az alműfaj kezdete óta rájár rúd. Ha nem szőrözünk nagyon az olyan videójátékos ihletettségű filmekkel, mint például a Tron, akkor kijelenthetjük, hogy az 1993-as, Bob Hoskins és John Leguizamo főszereplésével készült Super Mario Brothers az első, széleskörben ismert játékadaptáció, amit már a maga korában is szétszedett a kritika és a közönség egyaránt, mivel félreértelmezte, vagy legalábbis nem pontosan dolgozta fel az alapanyagát. Ez a hozzáállás a stúdiók részéről a következő 25 évben is fennállt, vagyis hogy nem igazán törődtek, hogy jó filmeket hozzanak össze, amik megpróbálják hűen tükrözni az alapművüket, hanem a lehető legkisebb erőbefektetéssel a legnagyobb bevételt akartak elérni azzal a hozzáállással, hogy a fanok bármit benyalnak.
Ez az alapvetés a 2010-es években az internet és a rajongói kultúra rohamos térnyerésével kezdett el változni, amikor a fanok már hangoztatni tudták, hogy mit várnak el a nekik szánt produktumoktól. Ehhez még hozzájöttek a modern filmfranchise-ok is, egyre inkább a nosztalgiára és intertextualitásra építő történetmesélés eszközei, így a stúdiók rá is jöttek a nyerő taktikára: továbbra sem kell feltétlenül jó filmeket csinálniuk, elég, ha elhitetik a nézőikkel, hogy jó filmet láttak azzal, hogy megállás nélkül lobogtatják a szemük előtt szeretetük tárgyának különböző audiovizuális emlékeit, így a nosztalgiamámorban úszó néző hajlandó lesz elhinni, hogy megérte kifizetni a jegyárat.
A negyvenes anyukák és a gőgicsélő kisgyerekek humorszintjére belőtt minyonokkal házaló Illumination stúdió is ezt a stratégiát választotta, mikor úgy döntöttek, hogy a Super Mario Bros.: A filmmel kiköszörülik a brand nevén 30 éve ejtett csorbát, és elkészítik a definitív Super Mario (animációs)filmet. Aaron Horvath és Michael Jelenic alkotása ugyan egész kreatívan, látványosan és valóban hűen álmodta vászonra a Mario világot, és a Nintendo más brandjeiből is ihletetten merített, viszont sajnos ez nem volt elég másra, csak egy szűk másfél órás reklámfilmre, amivel a gyerkőcöknek el lehet adni a Switchet a legújabb címekkel együtt.
Fölösleges lenne a Super Mario „történetén” bármilyen narratív komplexitást számonkérni, viszont egy mozifilm esetében már elvárható, hogy ne csak a Bebe Tv alpha generációra targetált színvonalát hozza, főleg A Lego-kaland után tíz évvel.
Nehezen lehet történetről beszélni a Super Mario Galaxis: A film kapcsán, inkább jelenetek sorozatáról, ami onnan indul ki, hogy az előző részben legyőzött Bowser (Jack Black) kisfia, Bowser Jr. (Benny Safdie) elrabolja az űrbéli palotájával galaxisokon keresztül utazó Rosalina hercegnőt (Brie Larson), akinek a segítségére siet Mario (Chris Pratt), Luigi (Charlie Day), Peach (Anya Taylor-Joy), Toad (Keegan-Michael Key) és az újonnan érkező zöld dínó, Joshi (Donald Glover), illetve Fox McCloud (Glen Powell), miközben méretét visszanyerő Bowser is belekeveredik az eseményekbe.
A címből természetesen kikövetkeztethető, hogy a folytatás a Nintendo Wii egyik legnagyobb sikercímére, a Super Mario Galaxy című 3D-s platformerjátékra épít, amiben Peach hercegnőt a 823. alkalommal is elraboló Bowser nyomába ered a játékos, viszont a Gomba Királyság helyett különböző galaxisokban kalandozunk úgynevezetett Luma nevű csillagokat gyűjtögetve, akik anyukája/hercegnője, Rosalina segít minket a küldetésünkön. Ezt a játékot főleg csak háttérnek használták az Illuminationnél, és inkább az első rész közvetlen folytatását készítették el, amiben még sok más Mario játék és Nintendo karakter is megjelenik easter egg vagy cameo szinten, ami mutatja, hogy a japán cég tényleg teljesen szabad kezet adott az ügyben, hogy mi mindent akarnak felhasználni a kincsestárukból az alkotók.
Azt se lehet elvitatni, hogy a film színes-szagos látványa abszolút mozifilmes méretekbe ülteti át a jól ismert Mario világot, illetve az ikonikus zenei tételek Brian Tyler által újragondolt változatai is ütősek, és szerencsére ezúttal nagyrészt hanyagolták a kínosan oda nem illő betétdalokat.
Azonban ez csupán a külcsín, és sajnos nehezen tudja fedni a belbecset, ami olyan szinten kong az ürességtől, hogy ehhez képest az első rész egy pszichológiai mélydráma egy Brooklynban élő, olasz bevándorlócsaládból származó vízvezetékszerelő testvérpár kábítószerre való rácsúszásáról. Abban legalább az eredettörténettel próbáltak valamennyi mélységet adni az amúgy teljesen egydimenziós videójáték karakternek, viszont itt tényleg csak egy platformer játék komplexitásával bíró cselekmény van, amiben Mariónak annyi a központi drámája, hogy szeretne kapni egy csókot a hercegnőtől, ami végülis hű az alapműhöz, de ez így nem egy film, hanem cutscene-ek sorozata.
A nemlétező történet helyett igazából egy olyan cselekményt kapunk, ami különböző látványosnak és viccesnek szánt akciókból tevődik össze, köztük semmiféle ok-okozati összefüggéssel, csak egy végtelen Nintendo easter egg gyűjteményt, Mario power-up montázst és cameo fesztivált nézhetünk másfél órában.
Persze, nem Miyazakit vár az ember, ha beül a Super Mario Galaxis: A filmre, ugyanakkor például a Sonic-filmek mindig kerítettek valami alibi sztorit az új karakterek köré, de még a sokat szidott Gru és Minyonok mozik se voltak ennyire intellektuális és művészi nullák.
A másik óriási kapufa azon Hollywoodi sztárok hada, akiket megszereztek a különböző figurák megszólaltatására. Chris Pratt röhejes castingján Marióként már mindenki megbotránkozótt anno, és továbbra se lett jobb a helyzet, sőt. Olyan szinten le is csökkentették a szövegeit, hogy konkrétan helyenként el is lehet feledkezni róla, hogy Mario egyáltalán tud beszélni. Ez pedig arra az apsektusra is rávilágít, hogy videójáték figurákhoz képest túl sokat pofáznak fölöslegesen, részletesnek és élőnek szánt karakterekhez képest viszont most már nemcsak egysíkú karikatúrák, de már nem is igazán beszélnek az alapvető expozíciókon túl bármi lényegesről. Azt meg már meg se említsük, hogy a stáb nagyobb fele stunt castingokból áll, amivel a valóban tehetséges szinkronszínészektől vesznek el munkát, csakhogy eladják a filmet Childish Gambinóval, mint Joshi (LOL). Egyedül talán Charlie Day tudja Luigiként pozitívan hasznosítani az elvetemült always sunny-s energiáit.
Ami miatt viszont a Super Mario Galaxis nemcsak egy rossz, de egyenesen káros alkotás is, hogy megállás nélkül bombázza a nézőt a szivárvány minden színét okádó ingertornádóival, ami miatt szinte egy nyugodt pillanata sincs a filmnek. Ez leginkább az alpha generációt megcélzó, attention spant gyilkoló content áradathoz hasonlítható, ami olyan, mintha megállás nélkül egy kulcsot zörgetnének az ember orra előtt, hogy véletlenül se veszítsék el a figyelmét, ami felnőtt fejjel is agyrohasztó, de egy kognitív fejlődés folyamatában lévő személynél kifejezetten pusztító hatású.
Az meg már csak mellékes, hogy amíg az első rész még próbálta magát filmnek álcázni egy Super Mario promócióként, addig itt már nem is rejtegetik, hogy csak egy szégyentelen Nintendo reklámot látunk, amiért ráadásul még fizetünk is.
A Super Mario Galaxissal az Illumination új animációs mélységeket ütött meg, ami már nem is emlékeztet egy filmre, hanem inkább olyan, mintha az ember másfél óráig scrollolna a Super Smash Bros. karakterválasztó képernyőjén. Kétségtelenül magas produkciós értékkel, kidolgozott animációval és zenével megtámogatott produktum, de az egész mit sem ér, hacsak egy debil slopfestre bambulunk, ami alatt csak az vált ki bármilyen reakciót az agyunkból, mikor felismerünk benne valamit, ami ismerős a játékokból. Szürreális hangosan kimondani, de ehhez képest még a ’93-as élőszereplős feldolgozásnak is volt lelke, vagy legalábbis önbecsülése.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
