Az Aang legendája hivatalos folytatása a felnőtté cseperedett Avatár-csapatot hívja új kalandokra. A film a sorozathoz méltóan úgy szórakoztató, hogy közben fontos személyes és morális kérdéseket pedzeget, és kész csoda, hogy ez elénk kerülhetett. Kritika, amely a film tekintetében spoilermentes, azonban előfeltételezi, hogy az olvasó tisztában van az Aang legendája történetével.
HIRDETÉS
Az Aang avatár: Az utolsó léghajlító nem kevés vesződség után került streamingre. A film ötlete tulajdonképpen legalább 2020-ig visszavezethető, amikor az Aang legendája (röviden: ATLA) és a Korra legendája felkerült a Netflixre, ez pedig hatalmas nézettséget hozott a csatornának, és megvillantotta, hogy van még profitábilis potenciál a rajzfilmsorozat-univerzumban. A kreatív munkálatok az 2021-ben létrehozott Avatar Studios keretében folytak, 2022-ben pedig nyilvánosságra került, hogy az új történet írója Lauren Montgomery, és az az ATLA világában játszódik. A filmet eredetileg moziba szánták, a premier eredetileg 2025. október 10-ére esett volna, majd szinte napra pontosan egy évre későbbre került a tervezett bemutató. Végül aztán mindössze két amerikai moziban vetítették rendkívül szűk keretek között idén július végén. A Paramount ugyanis úgy döntött, inkább saját streamingjén, a Paramount+-on teszi elérhetővé Az utolsó léghajlítót. Emögött vélhetőleg az állhat, hogy a film így jelölhető díjakra, mindenesetre meglehetősen foghíjas engedmény annak fényében, hogy a Warner felvásárlása idején a Paramount határozottan elköteleződését fejezte ki a mozivetítések iránt.
A megjelenést követő huzavonán nem segített a kiszivárgási botrány sem. Idén áprilisban először a film részletei, majd a teljes film elérhetővé vált. Az eset nemcsak a Paramount számára volt kellemetlen, a filmen dolgozó animátorok, szinkronszínészek és más művészek is felháborodásuknak adtak hangot. Nem sokkal az esetet követően Szingapúrban elfogták a feltételezett szivárogtatót, akinek akár a börtönnel is számolnia kell.
Összességében tehát a kreatív folyamatok ingadoztak, a közzététel módja meglehetősen kellemetlenre sikeredett, és maga a film is jóval a premier előtt kipattant. Ennyi viszontagság után okkal-joggal teszi fel a kérdést a néző, milyen tartalomra számíthat. Szerencsére ezen a téren az Aang avatár: Az utolsó léghajlító nem okoz csalódást, és jó érzéssel köszönthetjük viszont az Avatár-csapat tagjait.
Az utolsó léghajlítóban a jól ismert karakterek már felcseperedett, fiatal felnőttként jelennek meg.
Tűz Ura Ozai legyőzetett, fia, Zuko, elfoglalta a trónt, az Avatár pedig visszaállította a békét és a harmóniát a négy, bocsánat, három nép között. Fontos a distinkció, hiszen a négy elemhez (föld, tűz, levegő, víz) négy nép tartozik, de ugyebár az Aang legendájából tudjuk, hogy Aang nemzetségét, a Levegő Népét a nevezett kivételével mind egy szálig kiirtotta a százéves imperialista hódító háborút folytató Tűz Népe. Ez a körülmény, az ebből fakadó magányosság fontos személyiségformáló tényező Aang számára az alapsorozatban, Az utolsó léghajlítóban pedig egyenesen az egyik fő bonyodalomforrás.
Szóval a harmónia helyreállt, s ennek megpecsételésére Aang avatár rendelkezésére a három nép elkezdi megépíteni Köztársaságvárost, a megapoliszt, amelyben a különböző népek megkülönböztetés és ellenségeskedés nélkül élhetnek egymás mellett. Akinek ismerős az elnevezés, az nem rossz felé tapogat: itt már készülőben van a Korra legendája helyszíne, melyben 75 év alatt az alapvetően rendies, tekintélyelvű társadalmak az 1920-as évek eleji, iparosodott országok reprezentációivá válnak.
Akárhogy is, Az utolsó léghajlító figyelmet fordít az Aang legendája és a Korra legendája közötti folytonosságra.
A cselekmény elején Aang éppen felriad egy rossz álomból, amelyben ismét a gyerekkori menekülése miatti lelkifurdalással szembesül. Az avatár a népe megsemmisülése miatti identitásválságából kialakult hobbijának hódol épp: az egyik Levegő Templomban a Levegő Népének relikviáit gyűjtögeti. Aktuális látogatásakor társasága akad: rátámad egy kis csapat bandita, akik meglovasítják a Levegő Népből származó Sonam avatár szobrocskáját. A csapatról annyi derül ki, hogy tagjai „a Megtagadottaknak” (the Denied) hívják magukat, és a „hajlításra”, avagy az ATLA magyarítása szóhasználatában „idomításra” képtelen emberek, akik e hiányosságuk okán neheztelnek is az idomárokra. Aang szeretne utánajárni Sonam avatárnak, hogy megtudja, miért lehetett fontos a szobor a tolvajoknak. Ám a rejtély csak fokozódik, amikor a múltbeli avatárok közül mindössze egyetlenegy hallott róla. A nyomok végül egy hatalmas, jeges hegycsúcsra vezetnek, ahol az évezredes hibernáltságból kiszabadítja a film második főszereplőjét, Tagah-t, az ősidőkből származó légidomárt, aki Sonam avatártól kapta e képességét. Tagah és Aang nemcsak az azonos származás miatt kerül közös hullámhosszra igen hamar, hanem azért is, mert Tagah szintén szívügyének tekinti a levegőidomárok népének visszaállítását.
Viszont Aang és Tagah eltérően gondolkodnak arról, hogyan kellene visszaadni a világnak a levegőidomárokat, és ez a fő csapása Az utolsó léghajlító cselekményének.
Az Avatár világára a kezdetektől fogva jellemző volt, hogy nemcsak humoros és szórakoztató, de mindezek mellett komoly kérdéseket is nagyszerűen dolgozott fel vallásról, elnyomásról, morális kérdésekről, meg úgy mindenféléről. Az ATLA középpontjában Aang és az eleinte antagonistaként feltűnő Zuko felnövéstörténete áll, de emellett ott volt a témái között a barátság, a kötődés, a felelősség, az identitás, a hatalomvágy, a hibákból tanulni tudás, és még sok más. A sorozat mint műfaj pedig kiválóan alkalmas eszköz volt arra, hogy árnyaltan mutasson be minden karaktert hibáikkal, botlásaikkal, erényeikkel, erősségeikkel. A fontosabb szereplők mind markáns jellemrajzot kaptak, még a mellékszereplők is rendelkeztek valami egyéniséggel.
A történetet megíró négyesfogat, Bryan Konietzko, Michael Dante DiMartino, Hedrick, valamint Kenneth Lin – akik közül az első kettőnek köszönhetjük az ATLA-t is – nem hazudtolták meg sem magukat, sem az alapsorozatot.
Az utolsó léghajlító az ATLA által kijelölt csapásirányon halad, és a humoros körítés mellett komoly témákat tálal.
Ezúttal az egyik fő kérdés az, kinek érezheti magát az ember úgy, hogy a tulajdonképpeni közössége nem létezik. Aang úgy levegőidomár, hogy nincs nemzete, most pedig nemcsak talál egy másik levegőidomárt, de annak lehetősége is feldereng, hogy más levegőidomárok is létezhessenek. És itt jön képbe a másik dilemma: milyen áron és következményekkel szabad ezt a vágyat valóra váltani? A film bizonyos értelemben ismerős témára fókuszál, mert a film konfliktusa a hatalom mérgező természetére fut ki.
Az utolsó léghajlító kis túlzással a „sötét erő kísértésének” története az Avatár világába költöztetve.
Ez azt is jelenti, hogy miközben a film alapvetően méltó az univerzumhoz és illeszkedik abba, amit a világról tudunk, az alapsorozat és az arra épülő egyéb kiadványok ismerői számára a történet csekély újdonságértékkel bír. Bár természetesen az univerzum újabb történettel és érdekességekkel gazdagodott, az a dilemma, amivel Aang ebben a filmben szembesül, ismerős az Avatár-világ más produktumaiból.
Az önismétlés valamelyest tetten érhető a karakterábrázolásban is. A cselekményben Aang és Tagah mellett az Avatár-csapat jól ismert alaptagjai vesznek részt: Katara, Sokka, Zuko és Toph, no meg persze az állatok. E szereplők jelleme szépen, plasztikusan kialakult az alapsorozatban, látszólag tehát értelmetlen „önismétlést” említeni, sokkal találóbb szóhasználat lenne a „következetesség”. Ugyanakkor ez a következetesség kicsit átcsap karikatúraszerűségbe. Az alkotók fogták a szereplők egy-egy jellegzetes tulajdonságát és azt felnagyították – ez mindenekelőtt Sokka és Toph esetében szembeötlő. Az előbbi legalább olyan gyerekesen idétlen és öntudatos, mint amilyennek az ATLA-ban megszokhattuk, de ez egy beérett, fiatal felnőtt esetén már inkább fura és erőltetett. Az utóbbinak pedig természetesen muszáj minden fémidomító gyakorlat végén elordítania, hogy ő a leghatalmasabb földidomár a világon. Maga Aang pedig egészen kétségbeesetten és irritálóan pacifista, ami vitán felül önazonos tulajdonsága, és az Avatár világa következetesen képviseli az erőszakmentességet, de amit itt látunk, az néha kicsit már a szirupossággal határos. A film szereplői tehát kissé önmaguk sablonjaiként állnak előttünk.
Ehhez hozzá kell tenni, hogy az Aang avatár: Az utolsó léghajlító a maga 1 óra 39 percével korlátozott teret ad a karakterfejlődésnek, és a főszereplők már ismerősek a néző számára.
A film mindezek mellett újrahasznosít egy-két ismétlődő poént is. Igen, pontosan azt, amire mindenki gondol: természetesen a káposztás ember terményére lesújt a kegyetlen végzet.
Egyedül Tagah esetében láthatunk árnyalt karakterábrázolást, amennyiben magyarázatot kapunk törekvései indítékára és az Aanggal való vitájának kiváltó okára. Ugyanakkor a „Megtagadottakról” alig kapunk információt, pedig többször szerepelnek a filmben és hozzájárulnak a cselekmény alakulásához. Annyit tudunk, hogy mérgesek az idomárokra, mert ők nem rendelkeznek ezzel a képességgel, amazok pedig igen. De hogy ez nekik miért baj, elszenvedtek-e valamilyen sérelmet miatta, érte-e őket megkülönböztetés, bántotta-e őket egy idomár, arról semmi nem derül ki, és nem is igazán derülhet, mert ennyi fér egy normális időtartamú filmbe.
A „Megtagadottak” története így lezáratlan marad – talán majd egy következő film erre fordul rá.
Viszont azt is érdemes kiemelni, hogy az Avatár-franchise érintette már az „idomárok kontra nem idomárok” témát. Az ATLA harmadik könyv negyedik fejezete (Sokka mestere) arról szól, hogy Sokka értéktelennek érzi magát, amiért idomítás nélkül nem tud részt venni az idomár csapattagok feladataiban, aztán talál egy kardvívómestert, aki meglátja benne a tehetséget, s közben a hiányával a többiek is ráébrednek arra, mennyire fontos része az együttműködésüknek a tervezőképessége és a humora. A Korra legendája első könyve pedig konkrétan arról szól, hogy egy földalatti mozgalom meg akarja semmisíteni magát az idomítást. Utóbbi esetben a téma egy komplett könyvön keresztül bontakozik ki, és rálátunk arra a jogos aggályra, hogy az idomítás óriási hatalmat jelenthet, ami mindig veszélyt hordoz magában. Az utolsó léghajlító ezt a mélységet műfajánál fogva nem tudja adni.
Valamiért a párbeszédek is hagynak kívánnivalót maguk után. A leginkább azt nehezményeztem, hogy miután Aang kiszabadítja Tagah-t, néhány minimális alapvetésen túl alig foglalkoznak azzal, hogy kicsoda ő pontosan, mi lett a légidomárokkal, hogy került oda, ahová került, mi a viszonya Sonam avatárral, pedig bőven felmerülhetnek nézői kérdések.
A bonyodalom tehát elnagyolt lépésekben formálódik.
E hiányosságok ellenére az Avatár kedvelői aligha fognak keserű szájízzel felkelni a filmtől. Az Aang avatár: Az utolsó léghajlító szervesen bővíti az Avatár univerzumát. Roppant izgalmas, hogy egy olyan, évezredekkel korábban élt avatárt von be, akinek a puszta léte is kérdéses. A távoli, rejtélyes múlt efféle kavargatása mindig jó. Emellett a film alapvetően derűlátó hangnemmel végződik, sőt, az utolsó jelenet az Avatár világához illően kifejezetten szívmelengető, és azt vetíti előre, hogy Aang vágya nem megvalósíthatatlan. A befejezés sugallata az, hogy mindig van remény, még a látszólag végérvényesen elvesztett dolgok is helyreállhatnak, és mindehhez semmi szükség erőszakra.
Verdikt
Az Aang avatár: Az utolsó léghajlító hamisítatlan Avatár-mozi, amit a két eredeti történetíró részvétele is szavatol. A jól ismert és méltán szeretett csapat ezúttal olyan kalandba veti magát, ami Aang önazonossága és veszteségérzete körül forog. Teszi mindezt a komolyság és humor olyan kombinációjával, amit okkal-joggal szoktunk meg a franchise-tól. Ez valamelyest a film hátrányává is válik, mert a karakterábrázolás és egyes témák némiképp újrahasznosítottként hatnak. Ennek ellenére az Aang avatár: Az utolsó léghajlító kellemes kikapcsolódás, ami jól illeszkedik a korábbi megjelenésekhez.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
