A Szukits Kiadó tavaly behozta Magyarországra a Nickelodeon nagysikerű animációs sorozata, az Avatar – Aang legendája folytatásaként szolgáló képregénysorozat első két részét. Márciusban pedig immár a harmadik és a negyedik kötet is megérkezett, amelyek ha lehet, még tovább emelték a széria színvonalát. Kritika.
Bryan Konietzko, Michael Dante DiMartino és Dave Filoni Avatár-sorozatán már a sokadik generációnyi gyermek nő fel. Bő 20 évvel a széria indulása után pedig nem túlzás azt állítani, hogy ennél nagyobb hatású mesét azóta sem sikerült senkinek letenni az asztalra. Ezt jól példázza hogy a netflixes, élőszereplős szérián túl is legalább fél tucat történet van készülőben az elemek idomárjainak univerzumából.
Aang avatár és barátainak történetében ugyanis bár minden benne van ahhoz, hogy lekösse a kölykök figyelmét – frappáns viccek, látványos harcjelenetek, és megnyerő zenei betétek –, még a gyermekek szüleinek is sok esetben képes új dolgokat tanítani. Gondoljunk csak az ellentéteken átívelő barátságok fontosságára, vagy arra, hogyan érdemes a vallást és kultúrát prezentálni a következő generációnak. Ebben az ikonikus széria folytatásaként bemutatott képregények is jelesre vizsgáznak, a diskurzus színvonalát pedig az ötrészes széria harmadik és negyedik kötete pedig csak még tovább emeli.
Technológia és vallás párbeszéde
A Nickelodeon 2005-től 2008-ig futó, három évados klasszikusa rengeteg témát megpendített az évek során, azonban a technológia és a vallás párbeszéde viszonylag alultárgyalt volt a szériában. Persze joggal merülhet fel bennünk a kérdés, hogy egy ilyen fajsúlyos téma miért is lenne fontos egy gyerekmesének. Mégis, látva a Korra legendája világát, ahol az indusztrializáció maga alá gyűrte az elemek hajlítóinak kultuszát, ez nagyon is fontos kérdés ebben az univerzumban.
Szerencsére a Szukits által márciusban kiadott harmadik, A törés címet viselő, több mint 230 oldalas kötet befoltozza ezt a „hiányosságot”. Aang avatár ugyanis a levegő nomádjainak utolsó élő hírvivőjeként megpróbálja feléleszteni leigázott népe hagyományait, azonban komoly kihívásokkal szembesül. Ezek közül is a legnagyobb, hogy hiányzik a fejéből az a lexikális tudás, amit át kellene adnia az éppen csak újraéledőben lévő követői bázisának. Az ismeretek hiányát az okozza, hogy gyermekként nem érdekelték a régi tanítások, sokkal jobban foglalkoztatta a játék és a szórakozás.
Ebben bizonyára minden gyermek – és felnőtt – magára ismerhet, aki kókadozva próbált figyelni az iskolai padokban a száraz tananyagra, kevesebb, mint több sikerrel.
A folytatásokat jegyző Gene Yang azonban nem megdorgálja ezért Aangot és a vele azonosuló olvasókat, hanem szélesebb perspektívát ad a kérdésnek, és arra tanít, hogy ne vessük meg a tanulást, ugyanis sosem lehet tudni, lesz-e még kitől elsajátítani ezeket a jövőben. Ezáltal az idősek tiszteletére oktat. Egyúttal viszont az oktatás és az egyházi tanítások átadását is kritizálja.
A kötet lényegében azt állítja: a régi hagyományok idővel el fognak halni, hacsak nincsenek úgy modernizálva, hogy az a fiatalok számára is kapaszkodót biztosítsanak a világuk megértéséhez. Ez pedig nyugodtan tekinthető egyfajta jelzésnek a mi világunk egyházai számára is, amelyeknek egyre inkább fogy a követői bázisa. A képregény tanácsa viszont egyáltalán nem ilyen negatív: a tanulság ugyanis az, hogy a modernebb megközelítéssel képesek lehetnek visszanyerni követőik bizalmát, így újabb generációk számára biztosítva a tanok mögött rejlő értékek elsajátítását.
A törés azonban nem áll meg ennyinél, ugyanis azt is bemutatja, hogyan változik meg a társadalomban az elemek hajlítóinak megítélése. Aang ugyanis bár mind a négy elemet képes kezelni, egyiknek sem valódi mestere. Ezzel szemben Toph egy olyan új hajlítási metódust fedezett fel, amely aktívan hozzájárult az ipari forradalomhoz, valódi változást hozva a közemberek életébe is. Ezáltal pedig egyesek számára relevánsabb szereplővé válik, mint maga az avatár. A kötet tehát még jobban felemeli a vak fémhajlító nimbuszát, mindeközben pedig apjával való viszonya is végre feloldozást kap, mindez pedig Aangnak is megtanítja, hogy nem ő a világ közepe – ahogy bizonyára sok gyermek is érezheti.
Az avatár mellékkarakter lesz, és ez jó
Habár a harmadik kötet alapkonfliktusához nagyban hozzájárul Aang, és a feloldásban is központi szerepe van, a negyedik, Füst és árnyék című részre mintegy mellékszereplővé válik a saját történetében. Ez azonban egyáltalán nem probléma, ha olyan erős, komplex karakterek kerülnek rivaldafénybe, mint Toph vagy Zuko. Utóbbinak pedig talán mindegyik szereplőnél nehezebb dolga van ebben az éppencsak felállított, új világrendben.
A tűz ura ugyanis továbbra sem élvezi népe egyértelmű támogatását: puccs készül ellene, amit apja követői szerveznek.
Az Új Ozai-Társaság pedig semmitől nem riad vissza céljai elérése érdekében, így még attól sem, hogy gyermekek elrablásával vonják kétségbe az újdonsült uralkodójuk cselekvőképességét. Ezzel a lakosság legelemibb érzéseit kapargatják meg: a félelmüket, ami be is válik. Tetteiket azonban természetesen nem vállalják magukra, hanem egy régi, mondavilágbeli rémmese szereplői mögé bújnak. Ebben a világban azonban ez nagyon máshogy hat, mint amikor minket kiskorunkban a rézfaszú bagollyal ijesztgettek, ugyanis itt tudni lévő, hogy a szellemvilág köztük él.
Zukó tehát kénytelen lesz választani uralkodói módszerei közt: ha gyengekezű, demokratikus vezető akar lenni, tovább nőhet a radikálisok által szított elégedetlenség, ugyanis sokan úgy érezhetik, hogy a Tűz Királysága elveszti vezető szerepét. Ha viszont kemény kézzel kíván fellépni, elkerülhetetlenül apjához fogják hasonlítani, amivel a népe másik felének és közvetlen barátainak megvetését vívja majd ki. Ez tehát egy elképesztően komplex dilemma, amit számos tényező bonyolít, többek közt édesanyja reintegrációja, valamint egy furcsa szerelmi háromszög.
A kötet azonban nem kizárólag Zukóra fókuszál, hanem a tűz népének történetébe is betekintést enged.
Ezáltal pedig lényegében egy kisokost kapunk arról, hogyan kell kiépíteni egy diktatúrát. A Füst és árnyék című rész szerint ahhoz, hogy a személyi kultusz működjön, a történelemtagadás és a kérdések betiltása a legegyszerűbb út. Pusztán erővel ugyanis nem lehet mindenki torkán lenyomni az új igazságot – az embereknek magukévá kell tenni azt. Ezért kell a propaganda, a központosítás, az oktatás feletti kontroll. Azonban az ellenszerről is lerántják a leplet: ez pedig nem más, mint az őszinteség. Hiába fél és gyűlöl ugyanis az ember, ha magára ismer az ellenségben, máris közelebb érezheti őt magához, ami végső soron elhozhatja a változást.
Az eddig megjelent kötetek kapcsán tehát nem túlzás azt állítani, hogy közel hibátlanok: Gurihiru rajzai még mindig elképesztőek, és tökéletesen idézik meg a széria világát, miközben a tartalom egy filozófiaórába oltott szociológiai leckének is megfelelne. Egyetlen problémaként azt tudnám felvetni, hogy a sorozatban központi szereplővé érett Katara nagyon mellőzöttnek tűnik a képregényekben. Ez azonban bizonyára nem marad sokáig így: a májusban érkező ötödik, és egyben zárókötet a borítója alapján Sokkát és Katarát emeli a középpontba, ami már nagyon kijár a két karakternek.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
