A Yellowstone utódja, a The Madison című széria Taylor Sheridantől szokatlan módon minden akciót nélkülöz, és csak a családi drámára fókuszál – de azért visszatérnek az alkotó kedvenc témái.
HIRDETÉS
A The Madison története a Yellowstone helyszínéül is szolgáló Montana államban játszódik, és ezúttal ismét egy tehetős családról szól. Azonban a Clyburn família egy fontos dologban különbözik Duttonéktól: ők New Yorkban élnek, és ízig-vérig nagyvárosiak. Pusztán egy családi tragédia folyományaként érkeznek az Egyesült Államok nyugati felére, ahol teljesen kilógnak a vidéki közegből. A traumafeldolgozás azonban nem megy könnyen nekik, és nemcsak a környezet idegensége miatt, hanem mert amikor mindannyian együtt vannak a montanai birtokukon, az összezártságban előjönnek a megoldatlan konfliktusaik és személyes problémáik.
Taylor Sheridantől szokatlan módon ebben a történetben nincs akció, teljes mértékben a hétköznapi emberi viszonyokra fókuszál – még ha maguk a főszereplők nem is éppen átlagpolgárok, hanem a tehetős kisebbség tagjai. Sajnos azonban nézőként úgy tűnik, mintha az alkotó nem tudta volna eldönteni, milyen irányba induljon el, milyen narratívát kövessen a sztorival.
A sorozattal alapvetően az a gond, hogy nincs identitása: egyszerre próbál több dolog is lenni, az eredmény viszont egy megfoghatatlan és meghatározatlan „valami”.
Sheridan több dologba is belekapott, de ténylegesen nem mélyed el egyik résztémájában se. A The Madison lehetett volna egy családtörténet vagy szappanopera, csakhogy a főszereplők közötti komolyabb konfliktusok már egészen az évad elején megoldódnak – ráadásul szinte varázsütésre. A szülő-gyerek viszonyok, illetve a testvérek kapcsolata sincs kibontva. Kapunk valamennyi karakterdrámát ugyan, de igazán nem érthetjük meg a szereplőket, nem ismerjük a múltjukat, és nem világos, hogy miért olyanok, amilyenek. Például nem derül ki, miért viselkedik egymással olyan ellenségesen a két Clyburn lány, Abigail (Beau Garrett) és Paige (Elle Chapman), és az se világos, hogy anyjuk (Michelle Pfeiffer) és apjuk (Kurt Russell) házassága mégis hogyan tudott annyi éven át működni, ha ennyire két külön világban éltek.
Talán a legnagyobb súlya a cselekmény traumafeldolgozással foglalkozó vonulatának van, az viszont nem igazán áll össze, nem tudja azt az érzést kelteni, hogy eljutottunk volna A-ból B-be. Akadnak hatásos jelenetek, szép emberi pillanatok – ilyenek a nagy közös étkezés a végén, amikor már láthatóan jól megvannak együtt a családtagok, vagy az anya beszélgetései a terapeutájával –, de sajnos a karakterek legtöbb interakciója inkább színpadias, mint hihető. Többször érezni lehet, hogy valójában az adott figura csak egy szócső, aki pusztán az alkotó gondolatait adja elő. Különösen igaz ez a modern életvitelt kritizáló és a hagyományos vidéki létet dicsérő részekben. Amikor például a szereplők arról társalognak, hol biztonságosabb élni, vagy az idősebb nővér előadja, mekkora hülyeség a gluténmentes ételek árusítása, abból nem lehet nem kihallani a cowboy életforma változatlanságát az „evolúció antitéziseként” ünneplő Sheridan hangját.
A dráma mellett a humor is kap némi szerepet az évadában, hiszen a széria bőven kihasználja az alapsztoriban rejlő helyzetkomikumot – ugyanakkor ebből se próbálnak túl sokat kihozni.
Lényegében beéri annyival a The Madison, hogy jól kiröhögi a vidéken szerencsétlenkedő nagyvárosiakat, akiket ráadásul a lehető legklisésebb módon ábrázol.
Ennek az elfáradt toposznak a megjelenítésében nem pusztán a totális egyoldalúság és elfogultság érezhető, hanem már konkrét rosszindulat is. A városiak vagy teljesen negatív figurák, vagy legalábbis valamilyen rossz sztereotípiát testesítenek meg, velük szemben a vidékieknek csupa jó tulajdonságuk van. Ennek a bugyuta üzenetnek az erőltetését jól példázza az a fő sztori szempontjából teljesen felesleges jelenet, amiben a seriff (Ben Schnetzer) megállít egy autózás közben szexelő párt, akikről kiderül, hogy egyébként nem rendes montanaiak, hanem a liberális Kaliforniából jöttek. Clyburnék maguk is csupa olyasmit testesítenek meg, amit a vidéki, konzervatív amerikaik utálnak. Jellemző módon a polkorrekt beszéd kérdése többször előkerül náluk, olyan egészen nevetséges módon is, hogy például Paige rasszistának nevezi a rendőrt, aki egy bűnöző leírásakor az illető bőrszínéről kérdezi.
Nem lenne azzal semmi probléma, hogy Sheridan a gazdag New York-iakat teszi meg a poénok céltáblájává, de sajnos nagyon úgy érezhető, emögött leginkább rosszindulat van. A széria nem igazán próbál empátiát ébreszteni főszereplői iránt, és nem kényszeríti a nézőt, hogy képzelje magukat a helyükbe, egyszerűen minél nevetségesebbnek akarja mutatni ezeket a megszokott környezetükön kívül csetlő-botló embereket. Márpedig ha nem lehet szeretni a főszereplőket, együttérezni is nehéz velük. A témában klasszikusnak számító Miért éppen Alaszka? szintén arrogáns, nagyképű alaknak ábrázolta hősét, de azért neki az emberibb oldalát is megismerhettük, illetve kellemetlen helyzete miatt bizonyos szempontból szánni valónak tűnt. Ez a fajta beleélő megközelítés borzasztóan hiányzik a The Madison esetében.
A szereposztás egyértelműen dob valamennyit a sorozaton, de azért egyes színészek játéka hagy némi kívánnivalót maga után, így az összkép vegyes.
Michelle Pfeiffer nagyon jól megtestesíti a szigorú matriarchát, csak sajnos az anya alakja úgy lett megírva, hogy szinte végig haragszik, vagy épp lekezelően viselkedik valami miatt. Ugyanakkor öröm nézni az alakítását abban a néhány jelenetben, amelyek a nő néhány gyengébb, elesett pillanatát tárják fel. Kurt Russell hozza a megszokott sármját, ami tulajdonképpen elég ahhoz, hogy működjön a figurája, viszont a fivérét alakító Matthew Fox nem igazán tud érvényesülni mellette, a kettejük közötti dinamika se az igazi. A Clyburn lányok megformálói nem nevezhetők túl jó választásnak, Beau Garrett különösen nem tudott mit kezdeni a felszínesen megírt karakterével. Velük ellentétben jól sikerült a fiatalabb lánytestvér férjének castingja, ugyanis az őt játszó játszó Patrick J. Adams remekül meg tudja jeleníteni ezt – a sorozatban egyedüliként többdimenziósnak mondható – karaktert, akit hol megrögzött városi ficsúrnak és papucsférjnek, hol törődő családtagnak látunk. Rajta kívül egy másik remek színfoltot jelent még a komikus Will Arnett, aki brillírozik a különc terapeuta szerepében.
A széria alapszituációjában bőven lett volna potenciál, és abból kiindulva többféle irányt is megcélozhatott volna Taylor Sheridan, és bár egyértelműen felismerte ezeket a lehetőségeket, végül egyiket se használta ki.
A The Madison nem viszi végig a drámát, nem próbál a főszereplők személyiségeinek mélyére ásni, a komikus részeiben pedig megelégszik a gúnyolódó poénokkal.
Márpedig hiába az alkotótól megszokott, mozifilmes színvonalú látványvilág, ha a hangvétel eklektikus, a cselekmény nem igazán áll össze, a karakterek eltúlzott sztereotípiákat jelenítenek meg, ráadásul a szereplőgárda sem teljesen az igazi. Sheridan rajongói ugyan ezúttal is megkapják a konzervatív értékek és az idealizált vadnyugat dicséretét, a modern életvitel éles kritikáját, meg némi családi perpatvart, azonban aki igazán értékelhető történetre vágyik, az csalódni fog. Úgyhogy a jövőbeli évadokban ennél sokkal többre lenne szükség!
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
