A Ha tudnék, beléd rúgnék igyekszik szétfoszlatni az anyaság idealizálását, elemezve annak terheit is, kritikusan szemlélve a társadalmi és egyéni felelősséget, mindezt az egyre népszerűbb „lassú összeomlás” stílusában.
HIRDETÉS
Anyának lenni biztos csodálatos – évszázadok tudatos sulykolása igyekszik erre újra és újra ráerősíteni a társadalomban, így (is) terelve a nőket hagyományos szerepkörük felé. Azonban az elmúlt időszakban (az újhullámú feminizmus alatt pedig fokozottan) fogalmazódtak meg kritikák az anyasággal kapcsolatban: pontosabban az anyaság idealizálása és már-már elkerülhetetlensége kapcsán. Egyrészt felmerült, hogy nem mindenkinek kell gyereket vállalnia: akár azért, mert nem szeretne; akár azért, mert alkalmatlan rá. A szülés utáni depresszió, az aránytalan, egyenlőtlen teherviselés ugyanannyira a diskurzus tárgyává váltak, mint a szülők rendületlen hibáztatása gyerekeik hiányosságaiért: a pszichológia előszeretettel vezet vissza mindent a gyerekkorra. Ez persze így is van, azzal a leheletnyi csavarral, hogy az anyák is emberek, és nem mindent csinálnak tudatosan. A Ha tudnék, beléd rúgnék fekete humorral igyekszik egyfajta esszéként bemutatni ezt az egészet,
egy fokozatosan leépülő anyán keresztül.
Lindának (Rose Byrne) heteket kell egyedül lennie lányával, mivel férje (Christian Slater) hajóskapitányként sok időt tölt távol otthonától. A helyzetet megnehezíti, hogy a gyerek nem hajlandó normálisan enni, így naponta viszi kórházba, ráadásul egy csövön keresztül, higított élelemmel kell táplálni éjszakánként. Orvosuk, Dr. Spring (Mary Bronstein, a rendező) a kezelés fontosságát igyekszik sulykolni Lindába, miután érdemi változás nem következik be. Azt követően, hogy lakásuk plafonja beszakad, és egy – feltehetően – azbesztet és penészt árasztó lyuk tátong a hálószoba közepén, kezdetben masszív mennyiségű vízzel árasztva azt el, az anya-gyerek páros beköltözik egy közeli motelbe. A nő éjszakáit füvezéssel, piálással és gyorskajával tölti, hogy picit ki tudjon kapcsolni a hétköznapok káosza után. Eljár terápiára egy látványosan türelmetlen és flegma dokihoz (Conan O’Brien), aki ráadásul a szomszédja: nem, nem a lakás vonatkozásában, ugyanis Linda maga is pszichoterapeuta. Élete és munkája egyre csak szívja le és teszi őt üressé, megkérdőjelezi élete döntéseit, és egyre inkább araszol, majd száguld az összeomlás felé
– mi pedig ezt nézhetjük végig.
A filmet a Safdie-testvérek alkotásaihoz tudnám hasonlítani: a Csiszolatlan gyémánt és a Marty Supreme tudatosan frusztráló lejtmeneteinek jegyében készült ez is. Érdekesség, hogy a rendező, Mary Bronstein férje Ronald Bronstein, az említett alkotások társírója és társvágója. A Ha tudnék, beléd rúgnék egyik kimagasló eleme a hangdizájnja. Linda gyerekének hisztizése; a háttérben hallható zajok, csipogások, zúgások; a motel lobbijában hallható üvöltő zene – mind egy nyomasztóbb, irritálóbb atmoszférát teremt. Idegesen egyébként is sokkal bosszantóbb minden, és ezt az érzést nagyon jól átadja. Klausztrofób hatást kelt a közeli kamera is, ami a színészek, és főleg Byrne kimagasló játékának kihangsúlyozása mellett a bezártságot és az egyedüllét érzetét fokozza. Nekem az is nagyon tetszett, hogy a filmben gyakorlatilag nem látjuk Linda lányának arcát, aki így csak egy követelőző, szenvedő, síró vagy épp nevető hang a háttérben. Ez kiválóan adja át azt, ahogy a nő tekint gyerekére: egy teherre, aki megnehezíti az életét. Linda végig óriási bűntudatot és felelősséget érez azért, hogy gyermeke nem eszik rendesen, és míg orvosa már-már rutinszerűen, és így üresen mantrázza, hogy „nem a te hibád!”, Linda kezd beleőrülni. Egyértelmű, hogy az ő leépülése csak ront a helyzeten, de mindez egy kínzó ördögi kört teremt.
Byrne mindezt fantasztikusan, élete eddigi talán legjobb alakításában adja át. Arcmimikája, fokozatosan egyre fátyolosabb tekintete, dühe, kétségbeesése, bűnbánata és fájdalma természetes és átütő. A Ha tudnék, beléd rúgnék azonban a maga módján meglepően komikus is, a helyzetek abszurditásában megmosolyogtatva a nézőt: talán azért tudunk ezen nevetni, mert voltunk hasonló szituációkban. Viszont sok szempontból Linda helyzete igen más. Egyértelmű, hogy karaktere külseje és anyagi helyzete jelentősen megkülönbözteti az átlagtól, akik hasonló, kiszolgáltatott szituációkban még ennyire sem számíthatnak. Linda egy fehér pszichoterapeuta Amerikában egy hajóskapitány férjjel, aki csak a szoba számlájára íratja fel az esti borokat és szemrebbenés nélkül rendelne ajándékkártyával kokaint a netes selyemútról. Nem kérdés, hogy a lakás előbb-utóbb meg lesz javítva, még ha a kivitelező linkeskedik is, a főbérlő pedig nem reagál. Ahogy az sem, hogy a gyerek kezelését egyszerűen megengedhetik maguknak. A film egyik fő mondanivalója így talán az, hogy mindezek ellenére is ugyanazok az elvárások, ugyanazok a nyomasztások és ugyanazok a frusztrációk nehezednek rá anyaként, mint másra,
még ha a körülmények ezen enyhíteni is tudnak valamelyest.
A Ha tudnék, beléd rúgnék iróniáját tovább fokozza az is, hogy Linda terapeutaként igen lélekőrlő munkát végez. Mivel egyre kimerültebb, kevésbé tud pácienseivel is foglalkozni, miközben önmagából kifordulva, ellentmondásos módon vár instrukciókat saját terapeutájától – az egész amolyan „vak vezet világtalant” szituáció. Remekül fogalmazza meg azt, hogy a kimerültség, az egzisztenciális válság, a folyamatos nyomás, a korábbi traumák és a nonstop stressz miként gyűrűzik be, majd árad szerteszét. Pontosan azokat a hibákat követi el, amiktől eltántorítaná betegeit; ezáltal pedig rossz példát mutatva és helytelenül járva el. Nem meglepő tehát, hogy mindezek közepette lánya is saját gondjaival küzd. Ahogy az sem, hogy ebben a világban mindannyian gondokkal küzdünk.
A film így egy érdekes, gyakran (tudatosan) frusztráló esszé arról, hogy mekkora terheket ró a társadalom az anyákra: címe is arra a leküzdhetetlen tehetetlenségre utal, amiben sokan találhatják magukat (eredetileg „Ha lenne lábam, beléd rúgnék” a jelentése). Legtöbb konfliktusának forrása is a feszültség és a stressz, ami miatt jóval ingerültebbek lesznek az emberek, félreértéseket és dühöt eredményezve. Tény, hogy figyelmen kívül hagy jópár tényezőt, de nem is ez volt a célja. Egyszerre tud magával ragadó és borzasztóan irritáló lenni: nem való mindenkinek, de ha a Csiszolatlan gyémánt vagy a Marty Supreme tetszett, akkor egy hasonló, de mégis egyedi karakterfókuszú társadalomrajzot kaphatsz, egy kis humorral és Byrne fenomenális alakításával. Aztán mindig vegyél egy mély levegőt, mielőtt anyáznál.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
