Egy mocskos és viszályokkal teli előkészítési fázis után megjelent Wes Craven népszerű Sikoly filmsorozatának a hetedik felvonása az első rész írójának a rendezésében, hogy az előző filmből kimaradt ikonikus final girl, Sidney Prescott egy újabb Ghostface gyilkos és megannyi nosztalgikus elem segítségével a széria hírnevéhez méltó folytatással örvendeztessék meg a rajongókat. De sikerült?
HIRDETÉS
Nehezen vitatható tény, hogy nincs még egy olyan régóta futó, konzisztensen építkező és minőségi horrorszéria, mint a Sikoly. A néhai Wes Craven a 80-as éveket meghatározó Rémálom az Elm utcában-filmek kifulladása után a hetedik résszel is már kísérletezett a meta történetmeséléssel és a műfaj dekonstrukciójával, de ez a koncepció igazán a ’96-os Sikollyal öltött olyan formát, hogy lényegében hozzá kötjük a posztmodern horror megszületését. Azonban a kezdő horror író, Kevin Williamson forgatókönyvéből készült film inkább az olyan tinédzserekre fókuszáló, természetfeletti és sorozatgyilkosos slashereket inspirálta, mint a szintén Williamson által jegyzett Tudom, mit tettél tavaly nyáron, a Rémségek könyve vagy a Végső állomás-filmek.
Természetesen idővel a posztmodern horror is szárnyra kapott, de vele együtt a Sikoly se tűnt el, hanem hol kisebb, hol nagyobb szünetekkel újra fel-felbukkant egy-egy folytatásra, hogy frissen tudjon reflektálni a műfaj kliséire vagy magára Hollywoodra egy szórakoztató meta-slasher képében.
Sajnos viszont a Sikoly szellemi atyja és állandó rendezője, Wes Craven 2015-ös halála után sokáig úgy tűnt, végleg lezárul a széria a negyedik résszel, ugyanis senki se mert igazán hozzányúlni ehhez a brandhez, hacsak nem számoljuk az MTV-n futott, három évadot megélt tévésorozatot, ami inkább volt egy átlag sorozatgyilkosos tinisorozat, mint okos műfajparódia. Végül a Radio Silence néven ismert formáció, Matt Bettinelli-Olpin és Tyler Gillett rendezőpáros az Aki bújt sikere után döntött úgy, hogy megpróbálják a lehetetlent a Sikoly feltámasztásával, ami olyan szintű sikert aratott, hogy a folytatás alig egy éven belül már a mozikban is volt. Amíg a 2022-es Sikoly egyfajta soft reboot volt a legacy és az új karakterek összeboronálásával, illetve a ’96-os eredeti előtti tisztelgéssel, addig a Sikoly VI már sokkal merészebben merte a saját útját járni, és elrugaszkodni olyan addigi alapvetésektől, mint például, hogy Neve Campbell karaktere, Sidney Prescott legyen a főszereplő, aki ugyan a fizetését keveselvén ebben nem szerepelt, de ez abszolút nem vált a végeredmény rovására, sőt!
Azonban a dolgok itt kezdtek lejtmenetbe váltani, amikor is a Paramount és a Spyglass Media Group a sikertől vérszemet kapva már követelték a hetedik felvonást, viszont Bettinelli-Olpin és Gillett időegyeztetési problémákra hivatkozva kiléptek, mert a vámpíros horrorjukat, az Abigailt akarták leforgatni. Így a stúdió szerződtette a Boldog halálnapot! és a Freaky rendezőjét, Christopher Landont, viszont nem sokkal ezután antiszemitizmusra hivatkozva kirúgták az előző két film főszereplőjét alakító Melissa Barrerát, amiért nyíltan elítélte az izraeli hadsereg gázai népirtását. Erre válaszul szolidaritásból Jenna Ortega és Christopher Landon is dobbantott, arra hivatkozva, hogy „ők nem erre a filmre szerződtek”, így a projekt rövid idő alatt rendező és főszereplők nélkül maradt. A stúdió pedig egyfajta vészmegoldásként felkérte a script újraírására Kevin Williamsont, és ha már ott van, akkor a rendezésre is, főszereplőnek pedig megtették újra Neve Campbellt, akinek ezúttal kifizették, amit kért.
Azért lényeges ez a hosszú felvezetés, hogy pontosan megértsük, ez a film már akkor is egy morálisan és művészileg is elítélendő tévedés volt, még mielőtt elcsattant az első csapó, de messze nem emiatt lett rossz.
A film a szokásos Sikoly-nyitánnyal indít, vagyis egy gyilkosságot látunk, ami során az új Ghostface gyilkos egy párt tesz hidegre az egykori Stu Macher régi, már egyfajta tárlatvezetéssel egybekötött Airbnb-vé változtatott házában, amit sokatmondóan fel is gyújt, miután végzett. Már ez a szekvencia is tökéletesen leírja a végeredményt, mivel ez a közepesen hatásosan kivitelezett jelenetsor ugyan első látásra hozza a Sikolytól elvárt minimumot, de végül olyannyira semmi köze nem lesz sem tematikailag, sem cselekményszinten a tényleges történethez, hogy egész nyugodtan végezhette volna a vágószoba padlóján is, ami azért nagy szó, mert ez a film magasan legjobb jelenete.
Ezután ott vesszük fel a fonalat, hogy a most már Sidney Evans néven ismert final girl Pine Grove csendes városában éli maszkos gyilkosoktól mentes életét rendőrférjével és tinédzser lányával, Tatummal (Isabel May), amikor is egy vadiúj Ghostface gyilkos üti fel a fejét, és kezdi el mészárolni a lány baráti körét, végül őt is célba véve. Az egyenletet pedig megbolondítja még (kis spoiler), hogy a gyilkos Stu Machernek (Matthew Lillard) adja ki magát, ami felveti a kérdést, hogy ez csak egy csel, vagy az eredeti Ghostface 30 éve halottnak hitt partnere valójában életben van, és bosszút forral?
Napestig lehetne sorolni, miért elképesztően kiábrándító élmény a Sikoly 7, de talán a legnagyobb bűne, hogy teljesen jelentéktelen.
Az eddigi összes részben volt valami egyedi íz vagy különlegesség, amitől megjegyezhetőek voltak külön-külön is. Még a leggyengébbnek tartott harmadik etapban is volt egy erős Hollywood-kritika, vagy a hatodikban New York mint helyszín tudta feldobni a formulát. Konkrétan a hetedik az első olyan epizód, ami már nem is próbálkozik, és még a korábbi filmek olyan témáit, mint a horror rajongás, vagy a true crime fetisizálása a „film a filmben” létező Döfés mozikkal is olyan, mintha csak megszokásból írták volna bele.
Ugyanez érződik a visszatérő „összegyűlik a csapat és a geek elmondja az aktuális film mely horror klisék és szabályok szerint fog működni” jeleneten is. A legacy sequelek és franchise-ok után ezúttal most a nosztalgia lesz a vezényszó, viszont sokatmondó, hogy miután Mindy belekezd a szokásos monológba, gyorsan abba is hagyja, mintha azt érezné, hogy ez teljesen hülyeség. Ez a jelenet teljesen ráhúzható Kevin Williamson hozzáállásra, aki már-már ezzel vallja be, hogy semmi kedve vagy ötlete nem volt ehhez a melóhoz, ami abból a szempontból érthető, hogy egy kutyafuttában összecsapott válságfilmbe nem szívesen csatlakozik az ember, de még ehhez képest is sokkoló az a fantáziátlanság, ami jellemző a Sikoly 7-re.
A széria sajátjának tartott metaság és önreflexió mellett ordítóan hiányoznak a kikacsintások és a jóleső fekete humor is, amelyek nélkül csak egy olyan átlagos slashert kapunk, amit éppen a Sikoly szokott kigúnyolni a Döfés filmekkel.
Ezzel pont a legfőbb szexepiljét vágták ki Williamsonék az összképből, ugyanis ettől vált ez a franchise többé, mint akármilyen tucat maszkos gyilkosos horror. Ezt a helyzetet és Williamson elég hervasztó karrierútját vizsgálva nem nehéz azt feltételezni, hogy csak szerencséje volt az első résszel, amiben igazából Wes Craven szállította az elmés műfajparódiát, amíg az író csak a cselekményszövéséért és rejtélykidolgozásáért felelt. Így válik főleg cikivé a tény, hogy a krimiszál is harmatgyenge, aminek a végkifejlete a gyilkos(ok) leleplezésével az egész széria leggyengébb hasonló pillanata, ami a totálisan hiteltelen és röhejes motivációktól lesz még szánalmasabb.
Kevésbé ismert tény a brandről, hogy meglepően szórakoztató whodunit krimikként vagy stílszerűbben 18-as karikás Scooby-Doo-filmekként is remekül funkcionálnak, amiben a fiatalokra vadászó, szellemmaszkos rosszfiút a végén a kotnyeles kölykök nemcsak leleplezik, de fejbe is lövik. Sajnos viszont ez az aspektus se válik szórakoztatóvá, mivel a régi karakterek plot armorja miatt egy percig se lehet izgulni értük, az újonnan bejövő figurák pedig egytől-egyig érdektelenek, így nem válik sokkolóvá a haláluk se. Továbbá a széria már inkább fárasztó alapvetésének számító több gyilkosos felállása miatt a tettes mindig a féltucatnyi új szereplő egyike lesz, így szinte lehetetlen meglepődni az aktuális Szellempofa valódi kilétén.
A vért, kiontott beleket és a brutalitást most is szállítja a film, de azok is olyan alibi szinten vannak jelen, mintha valaki stopper-szerűen mérte volna, hogy 15 percenként mindenképp meg kell halnia valakinek, hogy a nézők ne unják el magukat. A kivégzések közt van két brutálisabb (egy színpadhoz és egy sörcsaphoz kötődő), de ezekből is hiányzik az a plusz morbidság, vagy érzelmi töltet, amitől sokkolóak lennének, enélkül ugyanis csak annyira izgalmasak, mint egy Mortal Kombat Fatality. Új témaként az alkotók igyekeztek tematizálni még Hollywoodot érintő egyik legaktuálisabb és legmegosztóbb témáját, a mesterséges intelligenciát, viszont végül ezzel se kezdtek semmit, mintha féltek volna, hogy egyik vagy a másik oldal tyúkszemére lépnek.
Egy Sikoly-film, ami fél beszólni, ez is új!
Tetézi még a beszariságot, hogy a filmben több alkalommal kitérnek a hatodik részben történtekre, de olyan formában, mintha maguk az alkotók kérnének bocsánatot a rajongóktól azért, hogy kihagyták Neve Campbellt a sztoriból, miközben egy egyáltalán nem rossz vagy megbukott moziról beszélünk. Kicsit olyan ez, mikor a Skywalker korában J.J. Abramsék a filmen keresztül mentegetőztek azzal, hogy elkezdtek mindent retconolni a megosztó fogadtatású Az utolsó Jedikhez képest. Ez már ott se volt egy korrekt gesztus, inkább végtelenül kicsinyes és szánalmas dolog azért szarozni visszamenőleg egy filmet, mert annak alkotói mertek olyan önálló kreatív döntéseket hozni, ami nem egyezett mindenki ízlésével.
Ezek után már nem igazán meglepő tény, hogy az írás és párbeszédek színvonala a béka segge alatt van, Williamson fantáziátlan, diákfilmes rendezése inkább emlékeztet egy unalmas streaming filmre, mint egy moziba szánt alkotásra, a negyedik rész után visszatérő zeneszerző, Marco Beltrami pedig épphogy csak szállítja a kötelező minimumot. Az előző részekből megismert új szereplők közül csupán a Meeks-Martin tesók (Jasmin Savoy Brown és Mason Gooding) térnek vissza Gale Weathers asszisztenseiként, de szinte semmit nem tesznek hozzá a nagy egészhez, Matthew Lillardot pedig csak a fanservice miatt rángatták vissza 30 év után. Mellettük Courteney Cox is csak unalmasan alibizik, ugyanakkor olyan szinten tette tönkre az arcát a botoxkezelésekkel, hogy egyértelműen ő válik a Sikoly 7 legijesztőbb jelenségévé a Michael Jackson pozitív fejével.
Igazából Neve Campbell és Isabel May közötti viharos anya-lánya kapcsolatnak kéne elvinnie a hátán a filmet, de a béna sorok és kémia teljes hiánya miatt ez is csak egy csöpögős és kiszámítható időhúzássá válik a Sikoly-franchise első, ténylegesen nagyon rossz felvonásában.
Sajnos eljött az az idő is, mikor megcsodálhatjuk, milyen egy Sikoly-film, amit ihletett, tehetséges, a műfajért rajongó horrorfilmesek helyett producerek raknak össze, így inkább stílszerűbb Döfésként hivatkozni rá. Aggódásra adhat okot, hogy állítólag Williamson és Campbell közt szóba került egy lehetséges nyolcadik rész ötlete, ami nem azért baljós jel, mert a Sikoly 7 egy legjobb szívvel is gyenge-közepes slasher-horror, hanem mert ennek az eddig minőséget jelentő szériának egyértelműen a legsilányabb darabja. Nem kizárt, hogy még készülhet minőségi folytatás, ehhez viszont valószínűleg ismét el kéne telnie közel 10 évnek, hogy kreatív filmesek frissen tudjanak parodizálni, gúnyolni, tisztelegni, tematizálni és reflektálni a műfajra.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
