Az Abigail egy kellemesen véres ökörködés egy esős vasárnapi délutánra. Még, akkor is, ha frissességben kissé elmarad a Matt Bettinelli-Olpin és Tyler Gillett páros korábbi meglepetés-sikerétől, az Aki bújt-tól.
Nem mindenki az, aminek látszik. Szabó Magda magnum-opuszának az Abigélnek a megdöbbentő csavarja, hogy – a főszereplőket végig titokban segítő – címszereplőről kiderül, hogy valójában nem, más, mint a hősök ellen addig (látszólag) ellenszenvvel viseltető férfitanár. Az elmúlt években a Sikoly-filmek felett bábáskodó Matt Bettinelli-Olpin – Tyler Gillett rendezőpáros azonban most olyat lépett, amitől a József Attila-díjas írónő foroghat a sírjában. Hiszen Abigél is forog a sírjában. Mert, hogy élőhalott vámpír. Az Abigail konfliktusindító csavarja ugyanis az, hogy a(z inkább) B-kategóriás sztárgárdából álló emberrabló csapat által túszul ejtett, ártatlannak tűnő, gazdag kislányról kiderül, hogy félelmetes vérszívó. Persze ennek az Abigailnek legfeljebb annyi köze van ahhoz Abigélhez, mint Az arany embernek C-3PO-hoz. De nyilván nem hagyhatjuk ki, hogy ne próbáljuk meg mókásan összemosni a kettőt. Már csak azért sem, mert bár ez az új, vámpír-lányos film kétségtelenül véresebb, mint Szabó Magda írása, a címszereplő kilétét övező rejtély feloldása mégis az utóbbiban sokkolóbb.
Az Abigail legnagyobb problémája ugyanis, hogy nagyjából húsz évet késett.
Legalábbis felépítésében és cselekményében nagyon igyekszik a Ragadozó és az Alkonyattól pirkadatig-filmek példáját követni. Avagy az első húsz percet arra használja, hogy felépítsen egy tipikus műfaji filmet (ez esetben túszejtős gengszterfilmet), hogy aztán egy „váratlan” fordulattal teljesen megborítsa a status-quot. Az üldözőkből üldözöttek, a prédából ragadozó lesz. Csak éppen, mintha azzal nem számoltak volna az alkotók, hogy a Predator óta eltelt majd negyven évben teljesen megváltoztak a mozinézési szokások. Illetve a filmeket övező marketing gépezet. Persze lehet, hogy kissé igazságtalan vagyok, hiszen az Alkonyattól pirkadatig előzetese is lelövi a poént. Csak éppen akkoriban – lévén, hogy nem volt közösségi média – sokkal könnyebben ki lehetett kerülni az előzetest. Az Abigail marketing kampánya azonban egy az egyben a balerina-vámpírlányra volt felépítve. Ami miatt az első húsz perc kissé nyögvenyelős, hiszen csak várjuk, hogy végre elinduljon az igazi film.
Persze egy film akkor is lehet élvezetes, ha tudjuk, hogy mire megy ki a játék. (Különben nem néznék újra filmeket.) Sajnos az Abigail első harmada viszont inkább a két szék közt a pad alá esik. A felépített karakterei egysíkú, többnyire unalmas, cél nélküli figurák, akiknek nem igazán van önálló sztorija. Csupán a tehetséges (karakter)színészek – mint Dan Stevens, Kevin Durand, Giancarlo Esposito és Kathryn Newton – karizmája menti meg őket a totál érdektelenségtől. Mintha az alkotók is éreznék, hogy többnyire fölöslegesek, és kapkodva próbálnának eljutni a fordulathoz, ami elindítja a lényeget. Az első pár halál ezért sem túl hatásos. Ám valahogy mégsem érünk oda elég gyorsan. Sőt maga a leplezés koreográfiája is elég esetlen.
Ám szerencsére, ami azután következik már egészen szórakoztató.
Noha az Abigail egy tipikus mémfilmnek tűnhet – lásd Kokainmedve – az Aki bújttal már bizonyított rendezőpáros nem elégszik meg a kötelező minimummal. Ellentétben a legtöbb, hasonlóan bizarr koncepcióra építő B-filmmel, ők láthatóan végig gondolták a vámpír kislány kontra marcona gaztevők ötletében rejlő humorfaktort. És ezt többnyire szépen ki is használják. Véresen, szaftosan. Még egy-két közepesen váratatlan fordulatra is futotta. A színészgárda többsége pedig kellően remek ahhoz, hogy a végére valamennyire szerethetővé tegyék a papírmasé figuráikat. A vámpír lány szerepében szenzációsan brillírozó Alisha Weir mellett a showt egyértelműen az Elon Musk eltitkolt, súlyemelő ikertestvére, Kevin Durand által alakított, mentális nehézségekkel küzdő verőember lopja.
Aztán a vérbő, morbid baromkodás után az utolsó harmadra a film megpróbálja komolyan venni magát. A pozitív főhősnő fájóan klisés és elcsépelt, tragikus háttérsztoriját összekötve a rémséges balerina lány drámájával. A lényeg valami olyasmi lenne, hogy a „még a szörnyek is vágynak a szeretetre és a szerető családra”. Nagyjából mindegy, mert ebben a lényeg úgy is az, hogy a vérszomjas tízéves elgyepál egy hústornyot. Na, meg hogy Dan Stevens mikor megy át totál pszcihóba. Ezekben az aspektusaiban pedig többnyire jól muzsikál a film. Ami így újabb közepesen szórakoztató darabja az Universal stúdió furcsa és rendhagyó vámpírfilmes sorozatának. (Renfield, The Last Voyage of the Demeter)
Noha az Abigailben helyenként érezhetően több is lehetett volna, így is egy egészen bájos, esős vasárnapokra való B horror-komédia. Valahol pedig egészen örömteli, hogy olykor készülnek (és moziba kerülhetnek) még ilyen – nem sokat markoló, de azt többnyire tartani tudó – középkategóriás, kissé elborult ötletekkel operáló műfaji filmek.
