Az Ivadék ugyan a Holt idény folytatásának tekinthető, de Jack Ketchum mégsem teljesen ott folytatja, ahol abbahagyta. Sok értelme ennek a húzásnak persze nem is lett volna az eltelt időt, és az abban történő horrorisztikai változásokat tekintve. Ketchum néhány dolgot hasonlóan, de talán még többet máshogy művel ezúttal. A végeredmény pedig úgy lesz visszafogottabb az előzménynél, hogy még így is idegörlő és erőszakos. De már a rémületkeltés más aspektusait helyezi előtérbe a kaszabolásokkal szemben. Spoilermentes kritika.
Ivadék, de mégsem Spawn, mi az?
Jack Ketchum, vagyis eredeti nevén Dallas William Mayr életművének kiadása már itthon is kezd szép formát ölteni. A méltán hírhedt és népszerű A szomszéd lány után az író első polgárpukkasztó, de egyben a splatterpunknak megalapozó könyve, a Holt idény is megjelent magyarul. A Stephen Kinggel barátságot ápoló szerző a sztorijait szintén szerette Maine államba helyezni, ami az Ivadék esetében is így van. Tekintve, hogy a Holt idény vademberes, kannibálos történetének folytatásáról van szó, ebben olyan sok meglepetés talán nincs is.
Tíz évvel a maine-i tengerparthoz közeli Dead Riverben történt felfoghatatlanul borzalmas események után a vérengzés már csak kevesek emlékében él tovább. Az egyik ilyen George Peters, aki azóta, hogy túlélte a kannibálok vérengzését, más nehézségeken is átesett. A városka volt seriffje elvesztette a feleségét, ami csak még mélyebbre taszajtotta az alkoholizmusba.
A környéken azonban újra gyanúsan ismerős és furcsa események történnek, ami a kannibáldinasztia visszatérését sejteti.
Az eset pedig azt is magával vonzza, hogy Petersnek ismét akarva-akaratlanul meg kell küzdeni az emberevők jelentette veszéllyel.
Minden a régi?
Az Ivadék számos elemet továbbvisz a Holt idényből, de éppen ennyire eltérő is attól. Már ha jobban a részletekbe tekintünk. Mert persze abban igenis hasonlít, hogy egy elvadult emberevő hordát jelenít meg akció közben. De a kifejezetten sokkeffektusokra építő, polgárpukkasztónak is nevezhető korai splatterpunk stílus helyett
némileg érettebb, kifinomultabb eszközökhöz nyúl Ketchum.
Ami persze nem jelenti azt, hogy ízlésesebb, vagy szebb is lett, de mindenképpen picit másabb.
Amiben az Ivadék hasonlatos az elődjéhez, az a sztori felépítése és az erőszakábrázolás. A struktúrában ugyanakkor eltérnek az időzítések, és a vérengzésnek sem jut olyan központi szerep, mint korábban. Nagyjából ugyanúgy ismerkedünk meg az alapszituációval és Ketchum nagyjából ugyanúgy is pörgeti fel a sztorit: egy család megismertetésével és bajba keverésével. Amiben viszont kiforrottabban jár el, az a karakterek építése. Míg a Holt idény karaktereire minden szívfájdalom nélkül volt rásüthető a papírmasé jelző, addig az Ivadékban már valamivel informatívabb módon ismerteti a szereplői hátterét. Itt is előfordulnak még azért furcsán túlrészletezett infóhegyek, de a karakterek további cselekedetei és interakciói szépen alátámasztanak mindent. Természetesen így sem történik mélypszichológiai jellembúvárkodás, de a történethez pont elég adalékkal szolgálnak ezek az elemek.
Az új falka
Az Ivadék ugyanakkor már abban elkanyarodik az előzmény stílusától, hogy valamennyire megpróbálja humanizálni a korábban pusztán vademberként ábrázolt kannibálokat. Az egyszerűen csak a Nőnek nevezett, a korábbi epizódot túlélő mátriárka által elbeszélt részekből jobban kibomlik a vademberek gondolkodásmódja, családdinamikája és egymás iránt táplált érzelmeik – és azok hiánya is. Részben pedig a könyvnek ez az aspektusa hozza magával azt is, hogy az Ivadék kevésbé érződik erőszakosnak. Olvashatunk gyerekeket érintő erőszakról, emberi húsba tépő fogakról, csonkolásokról és végtag amputálásokról, de valahogy mégsem abban a gyomorforgató stílusban, mint a Holt idény esetében. Ketchum a gore helyett ezúttal jobban épít a suspense-re, és kegyetlen slasher helyett inkább a túlélő horror/thriller felé megy.
Persze azért így sem kell félvállról venni a regény erőszakszintjét: gyengébb idegrendszerűek és gyomrúak jobb, ha óvatosan közelítenek felé.
Abban is újat hoz az Ivadék, hogy a Ketchum korábban magyarul megjelent műveiben megjelenő transzgresszió egy sokkal pozitívabb kicsengésbe torkollik. Továbbra is nyüstöli, és a szereplőihez hasonlóan kínozza az olvasók idegrendszerét a megírt jeleneteivel, de végső üzenetében, és a cselekményben furcsán derűlátóbb. Már ha lehet ilyet mondani, egy olyan könyv esetében, ahol számos brutális gyilkosság történik. De a kiemeltebb ártatlanok mégis megússzák, a gonosz pedig elnyeri méltó büntetését. Minden sziruposság nélkül.
Verdikt
Az Ivadék egy igazi irodalmi adrenalinbomba. Amíg a Holt idény főleg az olvasó gyomrán keresztül kívánt hatást elérni, addig a folytatás már valamivel kifinomultabb módszerekhez nyúl. A sztori felépítése bár most is hasonló, de a cselekménybonyolítás már kicsit másabb – de talán az átlátszó hatásvadászat most is megvan. A görcsös öklendezési reflexek helyett a pszichére is jobban hat, de azért mondanivalójában, vagy rétegzettségében szintén nincs annyira mély, mint elődje. A szórakoztatófaktor azonban hasonló. Már ha az olvasó vevő az ilyesmi extrém dolgokra.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
