A Magyar Képregényszövetség 2026. május 8-10. között rendezi meg a 21. Budapesti Nemzetközi Képregényfesztivált, amelynek keretein belül május 10-én átadják a 2025-ös év legjobb magyar képregényeinek járó Alfabéta-díjat. A jelöltek közt van A Fouquerand eposz avagy a francia borászok heroikus élete, ami a szüretelők hősi küzdelméről mesél egy francia birtokon, egyszerre lenyűgözően és ironikusan. A történet megszületéséről, az ihletről, az alkotási folyamatról kérdeztük az alkotót, Gyuricza Mártát.
HIRDETÉS
Miről szól a Fouquerand eposz avagy a francia borászok heroikus élete?
Gyuricza Márta képregénye egy saját tapasztalatokon alapuló történet, amely egy francia birtokon lezajló szüretről mesél. Mindezt úgy, hogy szinte heroikus vállalkozásként ábrázolja a szüreti munkát, a küzdelmet az elemekkel, a kimerültséggel és a munka feladásának vágyával. A történetet az izgalmas képi világ, a néha meglepő beállítások és a történet végén található művészettörténeti kikacsintás teszi még érdekesebbé. A kép-novella eredetileg A szüretelők titkos élete c. kiadványban jelent meg.
Honnan jött a Fouquerand név, és mi volt az az első kép, ami elindította ezt az egészet? A La Rochepot viszont egy létező burgundi helyszín – ez a konkrét francia borvidék inspirált a rajzoknál, vagy csak a név hangzása tetszett meg?
Azt hiszem három, de lehet, hogy négy éven át voltam a La Rochepot-i Fouquerand család szezonális munkása (ebben benne voltak az évenkénti szüretek és két egymást követő év tavaszi zöldmunkálatai), szóval a Fouquerand név nem a művészi kényszerképzeteim közé tartozik, a képregény minden szereplője jobbára valós személy. A rezignált főnök, az őrült francia nyugdíjasok, akik annyi bort magukba öntenek, ami egy kalózhajónak elég lenne, a vaddisznóvadász traktoros nő – ők a kollégáim. Még a félmeztelen punk lányokkal is volt alkalmam találkozni a szőlőben, ahogyan a csirkéjét a lakókocsijában magával cipelő hippivel is.
Valójában ez a képregény sokkal kevésbé a fantáziám szüleménye, mint bármi, amit eddig csináltam.
Szüret tematikájú rajzok, képregény-töredékek, gegek egyébként azóta készülnek, amióta Franciaországba járok szüretelni. Kezdetben csak skiccek voltak, a munkatársaim és a magam szórakoztatására rajzoltam meg a „szedési stílusok” vagy a „borlimpiai játékok” sorozatot, ezeket celluxszal kiragasztgattam a hangár falára, és aztán a búcsúvacsorán együtt röhögtünk a főnökökkel, hogy nahát, tényleg így szedtek! (Ezekből a skiccekből több bekerült A szüretelők titkos életébe, amiben a Fouquerand eposz megjelent.) Ebből aztán a burgundi borgazdák rájöttek, hogy tudok rajzolni, és elkezdtek megrendeléseket leadni: így rajzoltam nagyméretű poszter-sorozatot, meg évfordulós könyvet Olivier Leflaivnek Puligny-Montrachet-ba, két faluval arrébb, és így született a Fouquerand eposz is – tulajdonképpen a főnököm megrendelésére (ezeknek a képregényeknek és posztereknek az eredetijei amúgy mind ott vannak kiállítva helyben, a borászatokban).
Tapasztalt szüretelőként kérdem, hogy mennyire alapul saját élményen a heroikus küzdelem ábrázolása a műben?
Teljesen. Maximálisan.
Én anno úgy kezdtem szüretelni, hogy semmilyen mezőgazdasági tapasztalatom nem volt, festő hallgató voltam Pécsen, és ennek megfelelő volt a fizikai kondim is. Egyszóval az első szüretem harmadik napján meg akartam halni. És hátra volt még tíz.
A burgundi szőlőtőkék átlagmagassága úgy 90 és 120 centi között van, ennek megfelelően a termést valahonnan lábszárközép magasságából kell a susnyásból kivarázsolni. Nem minden gazda barátja a gyomirtózásnak, szóval a szőlőmunkás a szúrós, ragadós gazok között guggolva araszol hegynek fel, hegynek le, közben veri az eső, vagy főzi a szeptemberben nem ritka 32 Celsius. Minden szüret a maga nemében jellempróbáló, és küzdelmes; és minden búcsúvacsora heroikus és eufórikus (ez utóbbit azért felírhatjuk az ilyenkor már másfél hete tartó masszív ivászatnak is). Példaként: Olivier Leflaive borászatában a szüret végén kiosztják az év legjobb szedőjének a Golden Secateur-díjat (Arany Metszőolló). Mi ezen felbuzdulva javasoltuk a Jean-Francois Emlékplakett odaítélését az évad azon szüretelőjének, akire azért vagyunk büszkék, mert túlélte a szüretet (Jean-Francois, jobb napokat látott kollégánk az utolsó napokra már zöld volt, de megcsinálta).
Az eposz műfajához mindig heroikus dolgokat kötünk, nagy csatákat, erre nálad a szüret a „nagy csata”, és úgy is ábrázolod az egészet. Mi az oka az ironikus hangvételnek?
Már maga a cím is egy szüreti viccből született. Francia kollégám, aki egész évben mezőgazdasággal foglalkozik, azt mondta nekem: „Ugyan mi lehet érdekes egy borász életében? Hát itt nem történik semmi! Mit lehet erről rajzolni?” Mire én, hogy na, csak figyelj, megmutatom én! Ezért eredetileg a projekt címe kicsit öszvér nyelven így hangzott: the epic life of the vandangeurs.
A szüret koszos. A munkás alulfizetett. A gazda ideges. És mégis a francia szőlőszüret felszívja Európa legfurább nomád csodabogarait, egy hónapra gyakorlatilag fesztiválhelyszínné téve Burgundiát, ahol nem igazoltatnak ittas vezetésre, és felvirágozzák a munkásbuszokat, ha egy szüret véget ér. Természetes az autó ablakából a random mooning, és a csövesnek kinéző szüretelők sorban állása a bolt parkolójában álló közmosógépek előtt. Ezt csak abszurd humorral lehet kezelni.
És a narrátor David Attenborough-i hangja nekem jól jött, mert tudtam, hogy azok, akiknek első körben szántam ezt a képregényt, pontosan ismerik ezt a közeget, és rendkívül jól fognak szórakozni – saját magukon.
Na meg persze az sem túlzás: az ember minden szüret végére eltökéli, soha többé. Aztán közeledik a nyár vége, megüti a fülét az ollócsattogás, és az egy év távlatából megszépülő emlékek megrohanják. Jó idő, jó társaság, szép környezet. Aztán az első esőnapon elátkozza az összes felmenőjét, hogy megint volt olyan hülye, hogy eljöjjön a franciáknak rabszimunkát végezni.
Érdekesnek találtam a színvilágot, a barna-fekete használatát. Egy szüret esetében a zöld szín különböző árnyalatait várná a leginkább az ember, ezért is érdekel, miért a barna-feketére esett a választásod.
Ez abból a praktikus dologból származott, hogy nem voltak nálam rajzeszközök. Csak pár tollat, tust, meg fapácot csomagoltam, és ezekkel csináltam a megrendelőnek az első vázlatokat. Aztán így maradt. Fel se merült bennem, hogy ki kéne színezni, ez tűnt a legkézenfekvőbbnek, az esőkabátot inkább akartam vinni, mint a festéket. Meg szerettem is ezt a szépiás árnyalatot, növelte a retrófaktort meg az enyhe anakronizmust.
Az utolsó oldalon lévő nagy, tablószerű képhez mikor és hogyan jött az ötlet, hogy az Utolsó vacsora parafrázisa legyen? (És felismerik általában az olvasók?)
Eleve úgy akartam ezt az egész képregényt megrajzolni, hogy legyen picit piszkálódó, de a poénkodás véletlenül se bántson meg senkit. Azért ez egy kényes dolog, ha az ember a munkaadójának rajzol képregényt – a munkaadójáról és a családjáról – tulajdonképpen reklámcélra. Ráadásul nem beszéltük/nem beszéljük egymás nyelvét (azért is ilyen szűkszavú a szövegezés, mert eredetileg angolul írtam és a kollégáim segítettek franciára fordítani).
Szóval az irónia, hogy a gazdám Krisztusként trónol a részeg szüretelők utolsó vacsoráján egyszerre volt köszönetnyilvánítás és egy kis szarkazmus.
A francia mezőgazdász egy rendkívül öntudatos fajta, arrogáns és rabszolgatartó, de nagymértékben tisztel minden olyan munkást, aki neki visszabeszél. Fouquerand-ék természetesen azonnal felismerték az Utolsó vacsorát, és hogy „nahát, ezek mi vagyunk”. Hogy azóta még ki mindenki, nem tudom. De én úgy láttam, az, hogy valaki a saját életéről vesz kézbe egy képregényt, amiben ő a szőlőföldek jövőbe látó sónen-hőse, és búcsúvacsorák megdicsőülő pátriárkája, na, az azért minden iróniájával együtt jólesik.
A Budapesti Nemzetközi Képregényfesztivált idén 21. alkalommal rendezi meg a Magyar Képregény Szövetség. A programokról a Kilencedik.hu oldalán és a fesztivál FB-eseményén találtok további információt!
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
