„A színészet olyan, mint a foci: nem mindig nálad van a labda” – interjú Brian Krause-szal, a Bűbájos boszorkák fényőrzőjével

A Bűbájos boszorkák még napjainkban is számtalan ember kedvenc komfortsorozata. Mit gondolsz, honnan eredhet a széria „otthonossága”? Miért tökéletes történet ahhoz, hogy elszabaduljunk a valóságtól?

Szerintem, ami miatt működik a Bűbájos boszorkák, és képes még most is sok nézővel rezonálni, az a főszereplő lányok különbözősége. Megalapították a saját családjukat, és bár nem olyanok, mint mások, mégis magabiztosak, és úgy érzik, bármire képesek. Szerintem ez a fajta történet sokaknak segít, hiszen az életünk során mindannyian érezzük magunkat magányosnak és kívülállónak. A főszereplők – Holly Marie Combs (Piper), Alyssa Milano (Phoebe), Rose McGowan (Paige) és Shannen Doherty (Prue) – erős nők, akiknek a karakterei szintén erősek, ám valahol mégis sebezhetőek. Olyan  hihető kémia alakult ki közöttük, ami hirtelen nem is tudom, hogy másik három-négy színésznő esetén tudott volna-e így rezonálni a nézőkkel. Az, hogy fantasztikus munkát végeztek a sorozatban, maximálisan átjött a képernyőn – emiatt is lehet komfortsorozat. Pár éve megpróbálták rebootolni, de hiányzott belőle ugyanaz a szikra.

Viszont, ahogyan mondtam, a karakterek nem átlagosak, azonban kialakítanak egy olyan családot, amiben ha együtt dolgoznak, ha helyesen cselekszenek, minden sikerülhet. És ez a történetszál túlmutat mindenen. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy részese lehettem, és nem ölték meg a karakterem.

A Bűbájos boszorkákban te játszottad Leo Wyattet, a Halliwell testvérek fényőrét, aki egy meglehetősen nyugodt és kiegyensúlyozott szereplő. Mit tartottál a legnagyobb kihívásnak a szerepben?

Azt, hogy ne csináljak semmit. A felvételig nem akadt sok tennivalóm, és amikor indult a jelenetem, megjelentem, és átadtam az információkat – ezt a szerepet kaptam, amit, nos, kicsit unalmas volt eljátszani. Vártam a részemet, aztán amikor elkezdődött a felvétel, akkor az jelentett kihívást, hogy ne úgy cselekedjek, ahogyan én cselekednék. Leóként nekem egyfajta lelkészként, a jó fiúként, a szomszéd fiúként kellett viselkednem, vagyis egy passzívabb figuraként. Ez pedig nagyon nem jellemző rám. A valóságban társaságkedvelő és valamennyire magabiztos ember vagyok. Persze Leo is magabiztos, de például sosem emelné fel a hangját. Otthon, ahol felnőttem, lakott a szomszédban egy lelkész, aki nagyon is egy ilyen típusú karakter volt. Mindenkivel kedvesen, barátságosan viselkedett, viszont sosem izgatta fel magát igazán. Ezt vettem át tőle a szerephez: őrizzük meg a nyugalmunkat, és haladjunk. 

A Wicked-filmek rendezője, Jon M. Chu mondta Jonathan Bailey szerepe kapcsán, hogy „Egy bizonyos típusú férfinak kell lenned ahhoz, hogy azt tudd mondani, jó, ez most a nők filmje, és én ebben támogatni fogom őket”. A Bűbájos boszorkákban Leóként neked is hasonlóan kellett cselekedned – ez milyen élmény volt számodra?

Tudtam, hogy ez nem az én sorozatom lesz. Amikor a stáblistán te az ötödik, hatodik vagy hetedik név vagy, akkor az nem a te filmed, sorozatod, hanem azért vagy ott, mert van egy szereped, amit el kell játszanod. Akár nők, akár férfiak mellett játszol. A széria sztárjai Shannen Doherty, Alyssa Milano és Holly Marie Combs voltak. Én pedig azért kerültem oda, hogy őket támogassam a szerepükben. A forgatás megkezdése előtt már ismertem mindhármukat, és velük akartam dolgozni, szóval így azért nem esett nehezemre. Szerettem őket, és azt gondolom, hogy mindhárman nagyszerű emberek, akik meg is dolgoztak azért, hogy ott legyenek, ahol. Az, hogy velük együtt részese legyek a sorozatnak, és támogassam őket a szerepükben, szakmailag számomra is kielégítő feladat volt. Főleg Shannen esetében éreztem így, akinél tudtam, hogy a Bűbájos boszorkák nagy siker lehet a számára, főleg a Beverly Hills 90210 után (négy évad után Doherty otthagyta a sorozatot az alkotókkal való nézeteltérések miatt – a szerk.). Szóval mindenki egyaránt azt akarta, hogy a Bűbájos boszorkák sikeres legyen. Röviden: megértettem a szerepem, és nem álltam az útjukba.

Ez pedig bizonyos értelemben hasonlít a focira. Ha jobb szélső csatárként játszol, akkor nem mindig van nálad a labda, de amikor igen, akkor oda kell tenned magad. Egy csapat tagja vagy, ahol a kapitány irányítja, mi folyik a pályán, miközben mindenki más is teszi a dolgát. Szerintem a filmes szakmában sincs ez másként, akárki is legyen a sztár.

Bár mellékszereplőként vettél részt a sorozatban, visszagondolva nézőként mégis azt éreztem, hogy te is részese vagy a Halliwell családnak, sőt igazából te is a főszereplők közé tartozol. Neked mint mellékszereplőnek megvolt ez az érzésed a forgatások alatt?

Az első évben csak hét epizódban szerepeltem, aztán a 2. évadban már hat epizódban, viszont hivatalosan már előléptettek állandó szereplőnek. De emlékszel, előfordult, hogy megöltek, lefagyasztottak, vagy csak elküldtek a cselekmény során. Ezért mindig feltettem magamnak a kérdést: része vagyok még ennek? Bármelyik pillanatban megölhetnek, nem? Arra jutottam, hogy amúgy igen. A sorozatban ehhez elég a mágia, amivel gyorsan ki lehet iktatni. Szóval egy kicsit mindig aggódtam a munkám miatt, tehát igyekeztem mindig megjelenni időben, nem útban lenni, és a tőlem telhető legjobbat nyújtani. És végül is sikerült, hiszen nem tüntettek el.

Amíg Leót játszottad, a nyugodt természete jelentett-e esetleg segítséget a való életben?

Igen is, meg nem is. A 3. évad alatt elváltunk a feleségemmel, a fiam elköltözött, ezek miatt pedig nagyon szomorú voltam. Nehéz időszakként éltem meg, amit az segített átvészelni, hogy tudtam, vissza kell mennem a Bűbájos boszorkákba dolgozni, és Leónak kell lennem. Nem lehettem az otthoni bánatos Brian, mert az nem Leo. Úgy hiszem, mindez valamennyit segített, viszont azt is megakadályozta, hogy az a részem, aminek gyógyulnia kellett volna, rendbe tudjon jönni. Nem jutott időm végigjárni azt az utat, amin végig kellett volna mennem, és jó sokáig nem is jött el ennek az ideje, csak a sorozat után.

Viszont amit Leo most nyújt számomra, a rajongókkal való találkozás, a kapcsolódás, tagja lenni egy nagy családnak, az sokat jelent nekem. Szerencsésnek érzem magam ezért. És visszatekintve Leóra, arra, aki volt és erre az egész show-ra, biztos vagyok benne, hogy ez egy ajándék. Amikor benne voltam, szerintem nem értékeltem annyira, mint most – hogy mekkora jelenséggé, közösséggé nőtt ki ez magát, és mennyi mindent köszönhetek neki. Például azt, hogy most itt lehetek Bécsben! 

Az elmúlt években két színész is elhunyt a Bűbájos boszorkák stábjából – Shannen Doherty (2024) és Julian McMahon (2025). Ha nem érzékeny téma számodra, megosztanál róluk egy-egy kedves emléket, amit őrzöl róluk?

Julianről nem tudtam sokat a forgatás befejezése óta, 2006-ban találkoztunk utoljára. De a setben egy nagylelkű, vicces, jó kedélyű férfiként ismertem meg, aki minden helyzetben végtelenül professzionálisan viselkedett – ezért is ment tovább újabb sorozatokat csinálni (Julian McMahon később a Kés/Alatt c. sorozatban szerepelt, amiért Golden Globe-ra is jelölték – a szerk.). Igazán kedvelhető, csodálatos ember volt.

Ami pedig Shannent illeti, vele rengeteg közös emlékem van. Azelőtt, hogy elhunyt volna, közösen podcasteltünk és együtt jártuk a comic conokat. Utaztunk, táncoltunk, szóval sok-sok közös emlékünk van. De amire mindig emlékezni fogok vele kapcsolatban, az az, hogy számára nem létezett olyan, hogy nem. Ha valamit meg akart valósítani, akkor ő azt valóra is váltotta. Ha tanultam is tőle valamit, akkor az az, hogy nincs lehetetlen. Ne fogadj el nemleges választ, hanem menj utána, szerezd meg. Sok sikeres emberrel találkoztam, de olyannal talán nem, aki ilyen állhatatosan és magabiztosan érte el, hogy megkapja, amit akar. Shannen ezt a magáénak tudhatta. Ilyen szempontból példakép volt nőknek és férfiaknak egyaránt – hitt abban, hogy azt fogja csinálni, amit akar, és meg is csinálta. Ez mindig is lenyűgözött, viszont a 80-as-90-es években ezt a hozzáállást mások nem fogadták olyan jól. Viszont ha közel álltál hozzá, és láttad, hogy emellett milyen kedves és nagylelkű ember volt, akkor megértetted őt. Én próbáltam követni ebben. Fantasztikusan csinálta, amit, és fájón korán távozott.

Figyelemmel kíséred más egykori színészkollégák karrierútját?

Persze. Hollyval, Rose-zal és Drew-val (Drew Fuller, Christ alakító színész – a szerk.) még mindig jó barátsági viszonyt tartunk fent, Alyssával viszont nem igazán beszélünk, más elfoglaltságai vannak. De Hollyval és Drew-val még mindig podcastelünk (The House of Halliwell címen fut újranézős podcastsorozat a főszereplőkkel – a szerk), Rose-zal pedig a jövő héten találkozom személyesen, és Dorian Gregoryval (a lányokat segítő nyomozót, Derlyt játszó színész – a szerk.) is rendszeresen összefutunk. Követek mindenkit a közösségi médiában, és igyekszünk kapcsolatban maradni. Jó érzés, hogy sokkal inkább családdá váltunk a sorozat után, mint a sorozat forgatása alatt. Például amíg forgattunk, sosem mentem vacsorázni Hollyval, most pedig utazunk, nevetünk, együtt töltjük az időnket. Holly olyan lett számomra, mint egy nővér – annak ellenére, hogy ő a fiatalabb és az alacsonyabb. Tudja, mi zajlik épp az életemben, és mindig mellettem van, ha szükségem van rá. Fantasztikus, hogy a barátomnak nevezhetem.

Mik a tervek 2026-ban?

Néhány comic con meglátogatása – eljöttem 2025-ben Bécsbe, aztán megyek Toulouse-ba, majd Dortmundba. Erre az útra magammal hoztam a fiamat is: két nehéz éve volt, amíg felépült egy súlyos autóbalesetből, az utazás pedig az én módszerem arra, hogy ünnepeljük az életet. A fiam fantasztikus felépülésen van túl, és szeretném, ha a következő hónapokat Európában és az Egyesült Királyságban töltené, hogy minél többet megmutathassak neki a világból. Ami most munka lesz számomra, az a podcast, de egy újabb film vagy sorozat mostanában nemigen jöhet szóba, hiszen a fiammal ünnepeljük a második esélyét, amit az élettől kapott. Talán márciusig maradunk, és meglátjuk, onnan hogyan tovább. De most arra koncentrálok, hogy jó apa legyek.