Garth Ennis nem kisebb jelentőségű képregényeket írt, mint a Prédikátor vagy a The Boys, és írói munkássága során olyan közkedvelt karakterek ázsióját görbítette, mint a Megtorló vagy John Constantine – utóbbi, Káros szenvedélyek története adta a 2005-ös Constantine, a démonvadász film apropóját is. A Budapest Comic Conon a The Boys közelgő 5. és egyben utolsó évada kapcsán beszélgettünk vele szuperhősökről, politikai áthallásokról és abszurd jelenetekről. Interjú.
HIRDETÉS
Számtalan jól ismert és szeretett karakteren dolgozott íróként – Megtorló (Punisher), Dredd bíró vagy John Constantine. Íróként melyik áll önhöz a legközelebb, és melyik jelentett igazi kihívást?
Akinek a történetét a legjobban élveztem írni, az Megtorló volt. Bár ő nem egy olyan karakter, akivel együtt nőttem fel, de nagyon is hasonlatos azokhoz, akikkel felnőttem. Ő egy olyan figura, aki az önbíráskodásról szóló bűnügyi filmekből és könyvekből nőtt ki, amelyek a 70-es években voltak nagyon népszerűek. Ez az ő eredete, amire gyerekkoromból fakadóan rá tudtam csatlakozni.
A legnagyobb kihívásnak pedig Dredd bírót mondanám. Szerintem nem is végeztem jó munkát vele, mert elég fiatal voltam, és még bőven annak a hatása alatt álltam, hogy azon a karakteren dolgozhatok, akivel felnőttem. Nem tudtam kilépni ennek az árnyékából, így nem voltam képes ténylegesen érdekeset, eredetit vagy újat belevinni Dreddbe. Olykor-olykor még szoktam íróként Dredd bírón dolgozni, és ilyenkor igyekszem nem túl ambiciózus lenni vele kapcsolatban. Megpróbálom úgy megközelíteni, hogy inkább a reakciók alapján épüljön, ne pedig pusztán a karaktere mentén – figyelembe véve a természetét, igencsak könnyű leegyszerűsíteni őt csupán a jellemére.
Rátérve a The Boysra (magyarul: A Fiúk), a képregényhez hasonló, szuperhősöket dekonstruáló történetek már bőven a köztudatban voltak (pl. Watchmen, Kingdom Come), amikor a WildStorm először kiadta a történetét. Volt valamiféle kulturális vagy egyéb hatás, ami afelé terele, hogy megírja a The Boyst?
Számtalan olyan dolgot tudnék mondani, ami feléjük terelt, de leginkább az, hogy megkíséreljem megválaszolni azt az ősrégi kérdést, ami már a Watchmen és a Miracle Man mögött is megvolt: vajon milyenek lennének a szuperhősök a való világban?
Az én hozzáfűznivalóm ehhez az, hogy a szuperhősök valahol a politikusok és a popsztárok között helyezkednének el.
Ugyanolyan hírnévvel és elismertséggel rendelkeznének, mint a sztárok, viszont tényleges hatásuk lenne a világ eseményeinek folyására, akárcsak egy politikusnak. És az alapján, amerre épp halad a világ, a szuperhősök biztosan egy vállalat tulajdonában lennének.
A fiúknál profibb és parasztabb képregényt is nehéz találni – The Boys képregény kritika
Ezentúl pedig a The Boys úgy jelent meg mint a második George W. Bush elnökség terméke. Egy olyan időszaké, amikor nagyon sok olyan rossz cselekedetet és szabálytalanságot/törvényszegést láttam, amik következmények nélkül maradtak – annak a gyökerét, hogy mi történik ma a Trump-adminisztráció ideje alatt, ebben az érában találhatjuk meg. Úgy hiszem, írni akartam erről, még csírájában meg akartam érteni. Azt, hogy a vállalati erők hogyan taposnak ki maguknak politikai erőt – amit ismételten figyelemmel kísérhetünk a való világban, csak nem szuperhősökkel, hanem tech cégekkel. Azt, hogy ennek milyen negatív hatása lesz majd a társadalomra, és megfigyelni, hogy az emberek hogyan lesznek képesek megtartani a bizalmukat a politikai intézményekben. Ugyanis ha azt látjuk, hogy a döntéshozás ilyen magas szintjén büntetlenül maradnak bizonyos tettek, azt fogják gondolni az emberek, hogy az egész egy átverés.
Leginkább ez ihlette a The Boyst, de van még egy fontos elem itt, a Fiúk és kiváltképp Billy Butcher karakterében – a rossz emberek szükségessége. Személy szerint úgy érzem, újra és újra ezt látom lejátszódni: a jó emberek nem igazán tudják hatékonyan megszervezni magukat, és általánosságban kevés ráhatásuk van a világra. Így ki kell várni, hogy a rossz emberek lerombolják a maguknak felépített világukat. Ennek például kétszer is szemtanúja voltam a brit politikában: egy jobboldali párt a korrupción keresztül pusztítja el önmagát, nem pedig egy baloldali párt tevékenysége következtében. Egyszerűen annyira korruptnak bizonyultak, hogy a választók nem tudták többé komolyan venni őket. Ezzel azt akartam megerősíteni, hogy
ha olyan szörnyekkel kell megküzdeni, mint amilyenek a The Boysban feltűnnek, akkor egy másik típusú szörnyre lesz szükséged. Olyanra, mint Billy Butcher.
A politikai áthallások mellett számos extrém vagy explicit jelenettel is találkozhatunk akár a The Boysban, akár más történeteiben. Honnan inspirálódik ezekhez? És mint történetíró milyen céllal nyúl ilyen képekhez?
Ahogyan az már kiderülhetett, nagyon érdekel az emberi történelem, és úgy gondolom, fajunk történelme nos, elég véres és vad. Láthatjuk azt is, milyen viselkedésmintázatot indít meg az, ha bizonyos emberek bármely helyzetben szabad kezet kapnak, és nincs törvény, ami regulázza őket. Ez történt például a 90-es években a Balkánon, nagyon-nagyon gyors lefolyásban.
Az aktuális történésekhez visszatérve pedig ismételten annak a kegyetlen találékonyságnak lehetünk szemtanúi, amire akkor képes az ember, ha nincs, ami megállítsa.
De bármely emberi konfliktusban láthatjuk, milyen gyorsan el tudnak romlani a dolgok. És abban, ahogyan ez lejátszódhat, borzasztóan sok lehetséges szcenáriót képzelhetünk el. Ha ehhez még hozzáadunk egy olyan szuperhumánt, aki lézert tud lőni a szeméből, vagy egyetlen ütéssel lerombolhat egy egész épületet, vagy csak megtámadna egy hétköznapi embert, akkor a végeredmény abszolút elborzasztó és katasztrofális lenne.
Ennek kifejezésére nem látok más utat.
A rajzolókat, akikkel együtt dolgozik, hogyan instruálja ezen jelenetek megalkotásában?
A szkriptjeim elég rövidek. A rajzolóknak csak annyi információt adok meg, amennyire szükségük van, és persze próbálok nem homályosan fogalmazni, kerülni a virágnyelvet. Az olyan illusztrátorokat kedvelem, akik nagyfokú odafigyeléssel és tisztánlátással dolgoznak, és jó érzékkel fordulnak a karakterek és a történetmesélés felé. A legjobb példa, akit említhetek, az Steve Dillon, akivel a Prédikátoron dolgoztunk együtt. Ő volt az egyik legjobb történetmesélő a szakmában (Dillon 2016-ban hunyt el – a szerk.). A karakterei azonnal felismerhetőek, és azt is nagyon értette, hogyan fog jól működni a Prédikátor. A képregény tele van őrült, elborult képekkel, amik csak akkor tudnak működni, ha a háttérben ott van a földhöz ragadt valóság, ami ellensúlyozza őket. Ha minden őrülten néz ki, azt megunják az emberek. De ha van egy valóságos világod, ahol a furcsa dolgok történnek, annak sokkal nagyobb hatása lesz.
A prédikátor, a vámpír és a bérgyilkos bemennek a bárba, hogy számon kérjék Istent
A rajzolók, akikkel együtt dolgozom – Steve Dillon, Jacen Burrows, Steve Epton, Keith Burns – megalkotják azt, amire szükségem van.
Egy korábbi interjúban úgy fogalmazott, hogy a szuperhős műfaj dominanciája ártalmas lehet a képregényipar számára, mivel arra ösztönzi a kiadókat, hogy a közönség igényeit elégítsék ki és soha ne zárják le a történeteket. Most, úgy néz ki, a The Boys is elindult a franchise-osodás útján. Mint alkotó hol húzná meg a határt az „egészséges folytatás” és a „túl sok” között?
Superman és Batman esetén kétlem, hogy sok új mesélnivaló akadna. Természetesen készülnek érdekes darabok, mint Scott Snyder Abszolút Batmanje, de a legtöbb esetben mindig ugyanazt látjuk újra és újra, örökkön örökké. Bár fogyasztói szempontból ez nem jelent veszélyt, mert ez az, amit az emberek szeretnének, kreatív oldalról azért elég csalódást keltő.
A The Boys is már legalább, húha, 20 éves sztori, de tekintettel arra, hogy ez egyetlen képregénysorozat, aminek van látható vége, megfelelő befejezése, akkor úgy gondolom, az pont elég. Bár nem leszek itt még 70 évet,
de tegyük fel, ha a The Boys még 70 év múlva is aktív széria lenne (amit kétlek), akkor nagyon is tudni fogjátok, hogy túl messzire mentünk.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
