Az ősz érkezését olyan biztosan jelzi a CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál indulása, mint az első hűvös esték. És nem tudja más olyan jól leírni a CineFest-élményt, mint a bizton érkező felnövéstörténetek, a meghökkentő francia filmek, a diktatúrákat feldolgozó történetek vagy épp a Herendi Gábor-féle romantikus vígjátékok balkánosított változata. Összegzős filmajánló lista.
HIRDETÉS
Sárga borítékok
Ilker Çatak (A tanári szoba) egyfajta megalkuvó anti-Jafar Panahiként nem hazájába utazott vissza a börtönt kockáztatva illegálisan forgatni, hanem deklaráltan Berlint és Hamburgot szerepeltetve Ankaraként és Isztambulként mesél éppen a török ellenzékiség megalkuvásának dilemmáiról. A történet első fele egy fokkal küzdelmesebb nézői élmény, amikor még csak azt taglalja kínos aprólékossággal, hogyan szívja el Erdogan rendszere a levegőt az egyetemi tanár – dramaturg Aziz, és felesége, a színésznő Derya – életéből, azonban ezt követően hasonló részletgazdagsággal mutatja be, hogy egy ilyen helyzetben nemcsak a mindennapi megélhetés lesz a kihívás, hanem a kiállás és mártíromság mikéntje is. A Sárga borítékok egyszerre empatikus és kényelmetlen (nem mellesleg nemrég még az itthoni állapotokból is visszaköszönő) elemzése annak, hogy mi a helyes rendszerellenesség, vagy egyáltalán létezik-e ilyen egy hibrid rezsimben. (Becságh Dániel)
Túl sok vadállat
A Cinefest fődíját elnyerő francia film leginkább azért marad meg emlékezetünkben, mert annyi ingerrel és furcsasággal stimulál, hogy lassan nem is tudjuk eldönteni, milyen műfajú filmet látunk. Sarah Arnold rendezése levisz a francia vidékre, ahol az egyre inkább elszaporodó vadkanok okoznak vérre menő konfliktust a helyi gazdák és a városi elit között. A gazdák folyamatos radikális tiltakozásának hevében egyikük drasztikus eszközökhöz folyamodik, aminek az utóhatása még egy évvel később is érződik, amikor a helyi rendőri kötelékhez csatlakozik a korzikai Fulda. Az egykori parancsnok lefokozott rendőrként küzd saját démonaival, amiben a frissen ideküldött pszichológus próbál neki segíteni, miközben a férfi megorrontja a vadkanos sztori mögött az igazi összeesküvést. A műfaji kavalkádot már ez a kissé összetett felvezetés is aláhúzza, hiszen a film felütése megidézi a 2020-as évek felkapott “eat the riches” vagy ökotudatos történeteit, miközben Fulda nyomozása és karaktere távolról a noir, közelről a skandináv krimik világát idézi meg. És minderre rájön egy amúgy nagyon kellemes humor, ami miatt talán túlságosan is megbocsátóak tudunk lenni a Túl sok vadállat mixének. Viccet csinál a nyomozó komoly drámájából, ami furcsa módon, de támogatja a terhelt hátterű karakter kibontását, miközben a romantikus filmek eszközével kezd építeni egy hozzá hasonló szereplőt. Aztán ez az egész átcsap egy totális komédiába, ami az előzmények tekintetében is váratlan húzás, nem a jó értelemben. De az őrületen túl jutva a lényegi mondanivaló nem csorbul, miszerint a kívülállók még legnagyobb őrületükben is megtalálják egymást, hogy egyesítsék hatalmukat a normálisakkal szemben. (Scheirich Zsófi)
Robert Richardson: A Fehér Ördög
Ha egy magára valamit is adó filmrajongó meghallja a háromszoros Oscar-díjas operatőr, Robert Richardson nevét akkor sanszosan rögtön eszébe jutnak az Oliver Stone-nal, Martin Scorsesevel vagy Quentin Tarantinóval közösen forgatott filmjeinek vadabbnál-vadabb képsorai. Azonban a lengyel operatőr, Jana Hojdová tíz éven készült dokumentumfilmje elsősorban nem a kamera mögötti munkájára koncentrál, hanem egy kifejezetten személyes betekintést nyújt Bob Richardson, az apa, férj és ember tragédiákkal és megpróbáltatásokkal tűzdelt életébe. A nagyrészt Covid alatt forgatott portré eddig teljesen ismeretlen arcait és életképeit képes megmutatni a Fehér Ördögként is becézett operatőrnek, ami szerencsére elkerüli a legtöbb beszélőfejes, az alanyát körberajongó dokumentumfilm elcsépelt toposzait és egy kifejezetten komplex, rétegelt képet fest le a férfiról, aki mindenét feláldozta a hivatása oltárán. (Sztepanov Márkó)
Sumpa királyság
Egy autóreklám eszközeivel és egy turisztikai imázsvideó kifinomultságával operáló film egy a tibet gyökereit kereső nagyvárosi lányról. Elképesztő tájak dominálják és a természetközeli népek spiritualitásának transzcendenciája itatja át, de a ráerőszakolt bénácska, ad-hoc barátkozós road movie inkább elnyomja, mintsem kibontakoztatja ezeket. Végső soron a legizgalmasabb vonása, hogy pont úgy próbálja levetni magáról a sorok közé bekúszó (de már a vetítés előtt is külön filmfesztivál-reklámmal jelentkező) pártállami propagandát, mint az ősi tibeti vidék a makulátlan kínai aszfaltutakat és nagyfeszültségű vezetékeket. (Becságh Dániel)
Ministránsok
Piotr Domalewski filmje, a Ministránsok egy szívhez szóló, lélekkel teli dráma. A történet négy koratizenéves ministráns fiúról szól, akik az őket ért igazságtalanságok után a kéretlen jótevők útjára lépnek. Nem elég, hogy a körzeti ministráns versenyen megfosztják őket jogos első helyezésüktől, még azt is felfedezik, hogy a helyi egyházi főméltóság kifosztja a felekezet kasszáját. Szerintük pedig a beszedett pénz jobb helyen lenne a közösség rászoruló tagjainál. De hogyan döntsék el, hogy ki részesüljön az ebül szerzett vagyonból? A gyóntató fülke bizalmas közege tűnik a legjobb indikátornak, így hát elrejtenek ott egy kamerát és a vallomások alapján döntenek majd.
A Ministránsok leginkább a főkolompos kissrác, Filip (Tobiasz Wajda) karakterdrámája, aki legalább annyira rászorulna a titkos támogatásra, mint a helyi szegények. Domalewski az ő történetszálán keresztül érzékenyen és érzékletesen ábrázolja egy problémákkal sújtott kisközösség életét. Filip háttere és áldozatai igencsak kiszolgáltatott figurává teszik a fiút, miközben szentséges igazságosztóként szeretne pózolni. Domalewski szerethető, vicces jelenetek sorával teremt kontrasztot a drámai szituációkkal, kifejezetten jó gyermekszínészi alakításokkal. A film pedig hiába képes explicit erőszakba és szívszaggató drámába is torkollni, a lényeg a kimondatlanban rejlik. Vicces, megható, tragikus érzelmi hullámvasút az ártatlanság elvesztéséről, a kapaszkodók nélküli sorsokról és a változás reményéről. (Laki Péter)
Legyek
Köldöknézős művészfilmnek indul, de végül más értelemben lesz “tipikus” fesztivál film ez a kis mexikói csoda. A fekete-fehérben forgott történet egy tragikus sorsú férfit vet a szigorú szabályok mentén élő Olga elé, amikor a nő készül kiadni üresen álló szobáját: a férfi feleségét a szomszédos kórházban ápolják rákkal, ám nincs hol lakniuk, míg a feleség jobban nem lesz. Olga puritán körülmények között, de kiadja a lakást a férfinak, ám a hamar képbe kerülő fiáról nem sokat tud. A történet így sokáig főleg az apa és a fiú, Cris mindennapjaira fókuszálva mesél végtelen empátiával és érzékenységgel a kis család drámájáról. Ezekben az életképekben remekel leginkább a gyereket játszó Bastián Escobar, aki egyszerre tekint a világra gyermeki naivitással és tántorítatlan tettrekészséggel, és így igyekszik elnavigálni a család igencsak nehéz napjaiban. A fiú számára ugyanolyan természetességgel épül be a mindennapokba a kedvenc arcane sci-fi játéka, mint a Latin-Amerikában is jól ismert kicsi korrupciók, amin keresztül megcsillan azért az emberség, és ez teremt a kisfiú gondolkodásához hasonló védőhálót a filmnek. Kedves történet, érzékeny szociodráma a maga megrázó, de várható felnövéstörténeti drámáival. (Scheirich Zsófi)
Vörös sziklák
Bruno Dumont (France, A birodalom) az idei Cannes-i Filmfesztivál Rendezők Kéthete szekciójában debütált filmje a francia Riviérán két gyerekbanda mindennapjait követi, ahogy elkezdenek versengeni egymással, hogy ki tud a tengerpart vörös szikláinak a legmagasabb pontjáról a vízbe ugrani. Egy rettentően bizarr szerelmi és felnövéstörténetet figyelhetünk, aminek a pikantériáját az adja, hogy alig 5-6 éves, amatőr gyerekszereplők alakítják a főszerepeket, akik a szüleiktől elszakadva egymás közt szembesülnek az élet olyan nagy dolgaival, mint a magány, a vonzódás, a félelem vagy a bátorság. Dumont kimért meditatív tempóval és gyönyörű nagytotálokkal festi meg az üdülőváros valóságból kiszakadt atmoszféráját, miközben hosszasan időzik el az életvidám gyerekeken, akik sokszor instrukciók nélkül léteznek vagy tesznek-vesznek a kamera előtt. Így válik a Vörös sziklák egy ugyan nézőpróbáló, de a maga különc módján gyönyörű betekitéssé a gyermeki lélekbe, amiben sokszor a karfát fogjuk kapargatni az életveszélyes sziklákat megmászó kölykök látványától. (Sztepanov Márkó)
Mi atyánk
A Mi atyánk egy kendőzetlen és megrendítő dráma, ami nem fél átlépni a nyomorpornó határát sem, de jó céllal teszi azt. Már rögtön egy erős nyitójelenettel kijelöli, mire számíthatunk nézőként: Dejan (Vucic Perovic) függő, aki bekerül egy vallási alapon működő, isten háta mögötti drogelvonóra. Branko atya (Boris Isakovic) keménykezű vezetése alatt, hosszú idő alatt, kemény munka és testi fenyítés árán szabadulhatnak meg itt a szerhasználók a bűnös szokásaiktól. Csak hogy egy idő után úgy tűnik, hogy az erőszakhasználat nem ritkán előforduló, egyedi és elszigetelt esetek összessége – hanem a rendszer része.
Goran Stankovic rendező egy közel húsz éve megtörtént valódi esetet dolgozott fel a Mi atyánkban. Sok szempontból vékony jégen táncol, mind témaválasztását, mind megvalósítását tekintve. De még az elvonási tünetek és az erőszak explicit ábrázolása mellett is megmarad a mellbevágó, de nem kiakasztó határon belül. Nagy erénye még, hogy nem démonizál és nem ítélkezik. Szerhasználó szereplőit nem menthetetlen emberi roncsokként, hanem hibázó, rossz döntéseket hozó, de menthető, új esélyre érdemes emberekként mutatja be. Branko atyán keresztül pedig nem az egész egyházat, vagy a vallásosságot általában marasztalja el: egyszerűen csak megmutatja, hogy egy hierarchikus rendszerben hogyan működik a hatalommal való visszaélés. Nem általánosít, problémafelvetése viszont univerzális, hiszen ezek a visszaélések bármilyen közösségben felismerhetőek. Ettől viszont kifejezetten félelmetessé is válik, hogy miként hat egy karizmatikus manipulátor a rá bízott lelkekre. Erős, lélekpróbáló alkotás. (Laki Péter)
Lagzi
Herendi Gábor komplett életműve összegyúrva sem lenne olyan vicces, mint ez a horvát-szerb vígjáték, amely reklámfilmesre polírozott képiségével és bugyuta-családi bonyodalmaival egyértelműen a Valami Amerika rendezőjének iskoláját követi. Csak éppen Igor Seregi mozija egy jó adag balkáni suttyósággal és nemzetközi konfliktussal önti nyakon azt a komikus alaphelyzetet, hogy a horvát Mészáros Lőrinc lányát és a szerb Lázár János fiát villámgyorsan össze kell házasítani egy nem tervezett gyerek miatt – miközben a frigy állandóan az apák nagypolitikai ambícióinak kereszttüzébe kerül. Hazugság lenne azt állítani, hogy a délszláv turbófolkra adaptált Mamma Miának nincsenek besült gegjei vagy kiszámítható húzásai (a leendő házaspárt sem tudja jól használni), de az ötcsillagos mellékkaraktereknek, a tapintatlan beszólások pergőtüzének és az utolsó figuráig megsüvegelendő beleéléssel alakító színészeknek hála még mindig az egyik legviccesebb alkotás, amit mostanában mozivásznon láthattunk. (Becságh Dániel)
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
