A diktatúrák természetét és működését azok érzik (és nem tudják) legjobban, akik benne élve magukba szívják annak minden mérgező elemét. Irán világhírű és egyik legüldözöttebb filmrendezője, Dzsafar Panahi nemcsak érzi, de ismeri is egy ilyen rendszer működését, ám legújabb filmjében inkább a közérzésnek adja át nézőit. És pont ettől lesz zseniális a Csak egy baleset. Kritika az Arany Pálma-díjas filmről.
HIRDETÉS
Ha követtük az elmúlt hét eseményeit Iránban, akkor egy diktatórikus rendszer erőszakos szűkölködését és azokat az embereket láttuk, akik a szabadságuk elvesztését, testi épségük és a halálbüntetés kockázatát vállalva tiltakoznak a hatalommal szemben. Az elmúlt évtizedekben a lázadókhoz hasonlóan végig önazonosan állt ellen a rezsimnek Irán világhírű filmrendezője, Dzsafar Panahi, akit hol letartóztattak, bebörtönöztek, vagy épp úgy ellehetetlenítettek, ahogyan azt nem szégyellték. Panahi mindig megtalálta azokat a kiskapukat és lehetőségeket, hogy el tudja mesélni azt a „rút realizmust”, amit 2015-ös Taxi Teherán filmjében is megidézett, ezzel felvéve a versenyt azzal a végeláthatatlan elnyomó erővel, amit szerencsénkre nem tudunk elképzelni.
A 2022-es bebörtönzése utáni első, teljes titokban forgatott filmje, a Csak egy baleset sem vállal kevesebbet, mint bemutatni a szomorú igazságot.
Minden egy apró balesettel kezdődik: egy középosztálybeli család elüt egy kóbor kutyát, ami kárt üt az autójukon. Így kénytelenek megállni a sivatagban, és betérni egy közeli műhelybe. Az ott dolgozó szerelő, egykori politikai fogoly, Vahid (Vahid Mobasszeri) az apában felismerni véli kínzóját annak fából készült művégtagjának koppanásában. Természetesen revansot akar venni a férfin, akit el is rabol, elvisz a sivatagba, és megássa a sírját. Ám Vahid hamar elbizonytalanodik, hogy vajon tényleg a bántalmazója került-e a kezei közé. A kételyből egy teheráni road movie keveredik, ugyanis Vahid elindul felkeresni azokat a sorstársait, akiket így vagy úgy, de bántalmazott a feltételezett tartótiszt, hogy segítsenek az azonosításban.
Panahi történetében egykori börtöntársai élményeit dolgozta fel, amelyeket a Csak egy balesetben különböző archetipikus szereplőkbe gyúrt össze. A fotóstól kezdve a katonáig minden társadalmi csoport képviselteti magát, akikben a közös trauma az összetartó kapocs. Bár a film komikuma a közös feloldásra való törekvésben nagyon is tetten érhető (főleg a fiatalokat képviselő Goliban, aki még menyasszonyi ruháját se kíméli, ha bosszúról van szó), a lényeget nem itt keresi Panahi, hanem magában a fájdalomban és a megszüntetése iránt érzett vágyban. Ebből kiindulva pedig a Csak egy balesetet tekinthetjük bosszúfilmnek is, ahol már csak az a kérdés, mikor szabadulhat el a népítélet. A folyamatos bizonytalanság, ami a szereplőket marja – ugyanis PTSD-jük és a traumák nem engedik pontosan visszaemlékezni őket – viszont folyamatosan kioltja a bosszúfilm elkerülhetetlennek tűnő beteljesülését. Panahi ezzel a szándékolt gáncsolással húzza be a film erkölcsi dilemmáit: embernek kell-e lennünk azzal szemben, aki egy egész életre szóló traumát okozott nekünk?
Egyáltalán emberek maradhatunk ilyen élmények után?
A bosszútörténet műfaja a fenti kérdések mentén olvad bele a film road movie-jellegébe, ami nem mellesleg szintén a várható bosszú elodázását szolgálja, sőt Panahi egyre több és több zsánerelemet fűz egybe az utazás során. A teheráni körkép dokumentarista szemmel mutatja meg a mai Iránt, a szereplők dilemmázása thrilleri feszültségekre hág, miközben a traumáik elbeszélésében a legsötétebb horrorokat idézi meg úgy, hogy durva erőszakot sosem látunk, csak őszinte szavakat hallunk. Ehhez Panahi a téma sötétségéhez kissé szokatlan humort is behoz, amiben összekacsintó önreflexióval pásztázza, hogyan szövi át egy korrupt és elnyomó rendszer az amúgy nagylelkűnek tűnő emberek életét. A kéretlen utcazenészekben, a bankkártyás korrupcióra is felkészült rendőrökben és a nővérben, aki még egy kislány jelenlétében sem rest emlékeztetni arra a felnőtteket, hogy „illik ajándékot adni a kórházban”, mind ott van valami abszurd és egy nagyon egyszerű túlélési vágy, amivel próbálnak az emberek elevickélni a szűkre szabott keretek között.
Az Irán adta kontextuson belül pedig nemcsak mutatni, hanem lázadni és középső ujjat mutatni is képes a film. A Csak egy baleset legszembetűnőbb, már-már politikai állásfoglalásnak minősülő aktusa (ha a témája nem lenne eléggé az), hogy a két női főszereplő – a fotós Shiva és a menyasszony Gori – hidzsáb nélkül szerepel (Iránban szigorú törvények kötelezik a nőket a kendő viselésére), és a rendező által kínált válaszokat is az egyik női karakter közvetíti. A cselekmény kibontakozása során nem érződik direkt állásfoglalásnak, hanem valóban a szereplő belülről jövő hitének, aki nem látványosan, de végigmegy egy lelki munkán, ahol meghozza a végső döntését. Így bár egyértelmű üzenet a női karakterek ilyen jellegű szerepeltetése, Panahi olyan elegánsan csinálja, hogy természetes, magától értetődő szálként működik.
Ezt a természetességet a film egészén is végig érezni.
A helyi jellegzetességek ellenére Panahi képes olyan univerzálisan beszélni erről a rendszerről, hogy bármely hasonlóan diktatórikus országot helyettesíthetünk Irán helyére.
A rendező ugyanis jól érti és érzi a diktatúra kegyetlenségét és azt a láthatatlan gonoszságát, amivel kitörölhetetlenül megüli az emberek lelkét.
Ez köszön vissza szereplőiben, de még a film helyszíneiben is: a városi közegben szűk helyek közt zajlik a cselekmény, míg a mindentől félreeső helyek tágasak, látszólagos szabadságot kínálnak, ám teljes megszabadulást sosem. De a korábban emlegetett dokumentarista képek is hasonló célt szolgálnak: átadni azt, miért is áldozat itt mindenki a tiszttartótól kezdve a megkínzott áldozatáig. Panahi diktatúrakörképe pont attól lesz hatásos, hogy mindenféle nagy szavak vagy nyomorpornó nélkül tud a lehető legminimalistább eszközökkel, humánummal szólni az egészről. Arról a paradoxonról, hogy bár együtt kikerülhetnénk ebből a lassan fövő pokolból, mégsem tesszük, mert nyakig megfőttünk.
A Csak egy baleset c. filmet a II. Budapest International Filmfestiválon láttuk.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
