Adott egy egyetemi oktató és kutató, akinek a feleségét megölték, ő pedig hazajött a kisfiáért. A titkosügynök cselekményéből körülbelül ennyi az, ami koherens, ugyanis Kleber Mendonça Filho brazil rendező két és fél órányi masszív katyvaszt hordott össze, hogy ezt a viszonylag egyszerű cselekményívet ellássa körítéssel. A noirként, politikai thrillerként aposztrofált film ilyenként finoman szólva elvérzett: sem a stíluselemek, sem a cselekmény, sem a történet nincs a helyén. Egyvalami mégis élvezhetővé teszi: az eleven társadalomkép, ami kirajzolódik. Spoilermentes kritika.
HIRDETÉS
A titkosügynököt noir-thrillerként emlegetik a kritikák és a filmes oldalak. Az első képsorok nagyjából meg is felelnek ennek a várakozásnak, és a film képi világa végig hozzák ezeknek a zsánereknek a stíluselemeit. Sőt, a nyitó képsorok kifejezetten erős – ha nem is mellbevágóan eredeti – benyomást keltenek: egy lepukkant világvégi benzinkutat látunk, a szél fújja a port a tikkasztó melegben, sehol senki, ameddig a szem ellát, csak a hordóhasú, kigombolt ingű benzinkutas, és egy kartonlappal letakart hulla, amely egy hete ott hever. Ehhez a benzinkúthoz parkol be a főszereplő, Armando (Wagner Moura) a sárga Volkswagen Bogarával. Hamarosan ízelítőt kapunk a hamisítatlan vevőközpontúságból, amikor a kutas biztosítja Armandót, hogy neki mint ügyfélnek semmi baja nem eshet amiatt, hogy ott egy hulla. Aztán belekóstolunk a kisstílű rendőrségi korrupció hétköznapjaiba, amikor Armandó kocsiját töviről hegyire átvizsgálják, és végül „adományt” kérnek egy rendőrségi bálra, ami helyett végül be kell érniük némi cigivel. Az egész jelenetsorból árad a lepusztult, kilátástalan realizmus, ami egy nyomorban, társadalmi válságban, nihilben tobzódó néznivalót ígér.
Az intő jelek azonban hamar feltűnnek.
Eleve a kartonnal letakart hulla rejt némi nem túl burkolt komikumot azzal, hogy már vagy egy hete ott hever, és a benzinkutasnak folyton el kell űznie mellőle a kóbor kutyák falkáját – azonban aligha alhat sokat, mert az állatok szemlátomást éjjel sem hordták szét a testet.
Ettől kezdve A titkosügynök egészen furcsa műfaji kavalkádként folytatódik, amiből a leginkább talán épp a noir-thriller elem szorul háttérbe. A filmet végigkíséri egyfajta dokumentarista hangulat, a brazíliai alsóbb osztályok magára hagyottsága majdnem annyira főszereplő, mint Armando. Amikor a rendőrség irattárában a kövér, idősödő kisrendőr izzadva kefél egy nőt, akkor már érzi a néző, hogy ez a film talán nem veszi magát egészen komolyan. A vízidisznókról bejátszott snitt is érthetetlen kissé, aztán még inkább felszalad a szemöldökünk a karnevál idején a parkban szinte minden bokornál üzekedő pároktól (vagy trióktól…). De a koronát az a jelenet teszi fel a filmre, amikor a történetben jelentőséggel bíró leharapott láb életre kel és elkezdi rugdosni ezeket a párokat. Nehéz eldönteni, vajon önmagában a jelenet-e a nagyobb képtelenség, vagy a tény, hogy a rendező ezzel a jelenettel egy olyan újságcikk tartalmát vitte filmre, amely bizonyos eltüntetett bűnjelek kérdését volt hivatott bagatellizálni. Egyszóval A titkosügynök komor, elfogadó kilátástalansággal fűszerezett látlelet a latin-amerikai alsóbb osztályok szürke hétköznapjairól, amely nem nélkülözi az olykor egészen morbid humort sem, miközben egyre kevésbé értjük, mi történik benne, ha egyáltalán történik valami.
A filmből ugyanis szinte teljesen hiányzik a cselekmény, ami pedig van, feleannyi időbe belefér.
A belépő jelenet után a történet teljesen szétcsúszik. Hosszan nézzük, ahogy Armando újra találkozik halott felesége szüleivel és a fiával, láthatjuk, ahogyan egy szomszéd nővel enyeleg. Mindez eltart egy darabig. Utána pedig egymást követik az elnyújtott és alig összeálló jelenetek. Az nem állítható, hogy a film igénytelen, amatőr munka lenne, de a stílusa és látványvilága körülbelül a ‘70-es, ‘80-as éveket idézi, és igazából nem történik benne semmi. Ami nagyjából kirajzolódik, az az, hogy Armando egy szabadalma kapcsán összetűzésbe került a velejéig korrupt vállalatvezetővel, Henrique Castro Ghirottival (Luciano Chirolli). Valószínűleg őhozzá köthető Armando feleségének halála is. De hogy Armando bosszút akar állni, netalán őt szeretné elintézni Ghirotti, esetleg Armando kizárólag csak a gyerekéért jött, vagy valami egész más cél mozgatja, abból nem sok minden áll össze.
Ami azt illeti, az sem világos, ki kellene, hogy legyen a címbeli titkosügynök.
Valószínűleg Armando, de szinte semmit nem csinál, ami erre emlékeztetne.
A titkosügynök finoman szólva nem remekel noir filmként. Még az első lövés is körülbelül az utolsó fél órában dördül el. A filmből árad a lepusztult hétköznapok szürkesége, és ennek közvetítése az, amiben vitathatatlanul erős. Itt nincsenek öltönyös-napszemüveges nagymenők, akik hanyag eleganciával dörrentgetik a pisztolyaikat, nem látunk marcona, cigifüstbe burkolózott kopókat a volán mögül kémlelve, és még csak ballonkabátos gengszterek sem lóbálják a Thompson géppisztolyt. Teljesen hétköznapi, lepattant alakok kerülnek elénk úton-útfélen, akik sokkal inkább egy Kusturica-filmbe illenek, mint bármibe, ami összefüggésbe hozható a „titkosügynök” szóval. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a Ghirotti által felbérelt két bérgyilkos – igazi kelet-közép-európai módra – kiadják „alvállalkozónak”, egy lepattant egykori harcosnak a munkájukat.
A titkosügynök naturalista életképek olykor abszurdba hajló egymásutánja, amelyre érintőlegesen ráfűztek egy távolról, hunyorogva noirra, politikai thrillerre emlékeztető szálat.
Ennek tulajdonképpen egész jó. Sőt, kifejezetten érdekes rácsodálkozni arra a rengetegféle emberre, a politikai és gazdasági intrikák szövevényére, az ezerarcú korrupcióra, amit a film közvetít. (Aprócska adalék, hogy a korrupt Euclides rendőrfőnök kicsit hasonlít a szebb napokat élt Jair Bolsonaróra.) De hogy bármi „történjen” benne, arra ne számítsunk, mert áltatjuk magunkat.
Ezt az elvont, kvázi-dokumentarista stílust erősíti az, hogy a karakterek is tökéletesen hiányoznak a filmből. Az egyetlen igazi szereplő Armando, és neki sincs olyan tulajdonsága, ami bármilyen szempontból kiemelkedővé teszi. A legmarkánsabb tulajdonsága az, hogy rendszerint jóképűnek tartják, amúgy egy átlag késő 30-as, kora 40-es férfi. A többi szereplőnek ennyire sem markáns az „egyénisége”. A helyzetük és a hovatartozásuk érdekesebbé teszi őket, mint a személyiségük.
Verdikt
A titkosügynök legnagyobb rejtélye az, hogyan került egyáltalán moziba. Ez őszintén ezerszer jobban meglepett, mint hogy Cannes-ban díjakat nyert. Filmként szinte egyáltalán nem állja meg a helyét, legalábbis amennyiben a néző bármiféle koherens és összeszedett cselekményt vagy a zsánercímke szerinti stíluselemeket remél. Sokkal inkább egy dokumentumfilmszerű jelenetsorozat a brazil alsóbb osztályok mindennapjairól annak a politikai zűrzavarnak a közepén, ami a késő XX. századi Brazíliát jellemezte. Ilyen szempontból nézve A titkosügynök egy egészen nézhető film, amely a maga 2 óra 41 percével próbára teszi a néző tűrőképességét. A 7-es pont nem középszerűséget jelöl, A titkosügynök semmiképp sem tekinthető annak. Ez a film kilép az értékelési rendszer kereteiből, a szám pusztán a tanácstalanságom tükre.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
