Az Alpha egy nagyon egyszerű allegóriát leszámítva Julia Ducournau eddigi legföldhözragadtabb filmje: semmi durvulást, testhorrort vagy autószex-jellegű elborultságot nem tartalmaz. Ennek ellenére (avagy éppen ezért) az író-rendező eddigi legerősebb munkája.
HIRDETÉS
A 13 éves Alpha (Melissa Boros) kiüti magát egy házibuliban, valaki pedig szórakozásból tetoválni kezd a karjára. Az eset hatalmas pánikot indít el otthon és a lány iskolájában: a világon ugyanis egy vírus tombol, amely többek között fertőzött tűkkel terjed. Alpha édesanyja (Golshifteh Farhani) pedig már csak azért is aggódik a lány miatt, mert ugyanez a veszély fenyegeti Alpha nagybátyját, a heroinfüggő Amint (Tahar Rahim) is, aki egyszer csak feltűnik náluk és beköltözik a lány szobájába.
Az Alpha a betegség-metaforát leszámítva egy meglehetősen valóságszagú és visszafogott dráma, pláne Ducournau eddigi műveihez képest. Persze, ha úgy vesszük, maga a vírus manifesztációja, a heroinista tűsebek közelijei, az összképet velejéig átható, fojtogató betegségtudat egy lélektani síkon megteremti a maga testhorrorját, de ez ebben a formában sokkal szofisztikáltabban hat a nézőre, mint a rendező korábbi munkái – nem mellesleg pedig relatíve kiszámítható módon is viselkedik.
Eleinte a “vírus” jelentette párhuzam egyértelmű, azt látva, hogy tűvel, vérrel és szexuális úton terjed, beazonosítható áldozatai pedig szigorúan drogfüggők vagy homoszexuálisok – pláne, hogy maga a pandémia is az 1982-ba és 1990-ba helyezett idősíkokban tombol a történet szerint. Az Alpha azért idővel túlnövi ezeket a kereteket, egyik fő konfliktusa ugyanis az, hogy az iskolában hogyan közösítik ki a fertőzésgyanús lányt, amiben már sokkal inkább a Covid kollektív pszichózisa érhető tetten. Ezzel együtt mégis ez a forgatókönyv legkevésbé kifejtett és hatásos szála, amelyet Ducournau ennek megfelelően a film végére el is ejt, hogy a trió családi drámájára fókuszáljon.
Az Alpha ugyanis az a gyászfeldolgozás-mozi, amit az A24 újabban évente kétszer (jobbára felemás sikerrel) próbál meg tető alá hozni: fő csavarja, hogy mérhetetlen tragikumát nem egy múltbeli haláleset táplálja, hanem egy még élő személy halálának visszafordíthatatlan eljövetele (a címszereplő esetében pedig ennek lehetősége), és az elengedés lehetőségeit is ennek tükrében vizsgálja. Az AIDS-mozik nyilvánvaló motívumát úgy gyúrja bele egy különösebben még csak nem is kifinomult allegóriába, hogy egyúttal egy zsigeri síkra gyűri le, hogy onnan törjön elő többszörös erővel.
Ebben jelentős mértékben támaszkodik színészei brillírozására: nem elvitatva Melissa Boros érdemeit, ő címszereplőként is csak asszisztál Golshifteh Farhani és Tahar Rahim dinamikájának. Előbbi bámulatos skálát jár be az egyszerre gondoskodó, rettegő és a gyógyulás érdekében alkalmasint dühödten zsarnokoskodó anya és testvér szerepében, utóbbi pedig egész testében átlényegülve (a hírek szerint 25 kilót fogyott ezért a szerepért), minden izmot, inat és eret megfeszítve agonizál drogfüggőként, hogy a közelgő halál bölcsességébe és nyugalmába szelídüljön vissza rohamai között.
Az Alpha bravúrja éppen az, hogy szinte saját magában is alig megfogalmazódó olvasatokat teremt, lelkiállapotokat húz elő szereplőiből, és mindig ott terem és figyel, hogy a lehető leghatásosabban érkezzenek meg a vászonra.
Ducournau elképesztő filmnyelvi értéssel támogatja ezt a dísztelenül is feldolgozható történetet hol a zene sodrásával, hol a realizmus határait feszegető képiséggel vagy a szereplők szorongásaiba bezárkózó atmoszférával. Az Alpha eszközeiben nincs semmi feltűnő, de ha megkapargatjuk a felszínt, csupa szokatlan megoldással kápráztat el minket.
Emiatt is akad nehéz dolgunk az alkotással, ugyanis javarészt altat, és elsősorban az időrendiség és vélt szimbólumok kibogozásával leszünk elfoglalva, a valódi fókusza pedig csak visszamenőleg, vagy talán csak második nézésre fog feltárulni előttünk. Lehetetlen megfejteni, hogy ez szándékos vagy mindössze Ducournau alkotói hiányosságainak jele, miközben leginkább ebbéli verdiktünkön fog múlni, mesterműnek vagy a rendező eddigi legsemmilyenebb mozijának fogjuk-e látni az Alphát.
Hiába birkózik meg nehezen a közvélemény a polgárpukkasztás és tabudöntögetés elmaradásával, én mégis arra hajlok, hogy az Alpha mélyen éppen azokra a motívumokra erősít rá, amelyek Ducournau eddigi munkásságát is naggyá tették. Egyetlen bűne csak annyi, hogy ezek az olvasatok kissé nehezen adják magukat.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
