Julia Ducournau második mozifilmje úgy nyerhette meg a cannes-i filmfesztivál Arany Pálmáját, hogy valójában semmilyen tekintetben sem finomkodik. Az extremitásokig tolt, erőteljesen retinába égő grafikus szexualitás- és erőszakábrázolás mögött felsejlő gondolatiság azonban hetekre, hónapokra képes ellátni csámcsognivalóval a bizarr, groteszk, számos interpretációt megengedő filmek kedvelőit. Enyhén spoileres kritika.
Ducournau-ra és első egészestés mozifilmjére akkor figyelt fel a világ, amikor a torontói filmfesztiválon mentőt kellett hívni a film közönségéhez, mert többen is rosszul lettek a vetítésen. A Nyers pedig valóban felkavaró, gyomorforgató alkotás. A kannibalisztikus, testvérviszállyal súlyosbított felnövéstörténet azonban éppen annyira tűnhet elsőre öncélű erőszakfesztiválnak, mint amennyire könnyen dekódolható fájdalmas allegória is emancipációról, a családban betöltött szerepből való kitörésről, a szexualitás felfedezéséről és a felnőttkor küszöbén történő átlépésről.
Ducournau a Titán esetében is hasonló motívumkészlettel (és belterjes easter eggekkel) dolgozik, mint tette azt első rendezésében, ám jóval rejtettebb jelentésrétegekkel vértezte fel a gyerekkori autóbalesete után a fejébe ültetett titánium implantátummal élő Alexia (Agathe Rousselle) történetét. A rideg titánnal együtt élni kénytelen Alexia a kórházból való visszatérésre után pedig lényegében hetyeg egyet a sérülésében szerepet játszó járművel. Felnőttként is gyengéd kapcsolatot ápol az autókkal, hiszen neonfényes, benzingőzös carshowkon lejt érzéki táncot motorháztetőkön a fémre és női testek párhuzamba állított látványára kiéhezett közönsége előtt. A fémhez és kocsikhoz szexuálisan is vonzódó lányról hamar kiderül, hogy a higanyszerű mozgáskultúra mögött egy acélszerűen rideg lélek és valószínűsthetően egy pszichopátis személyiségzavar lakozik. Mások fájdalma és halála iránt közömbösnek bizonyul, egy sorozatgyilkosságba torkolló este után pedig kénytelen menekülni a törvény elől. Rejtőzködéséhez először fájdalmas testi átalakuláson kell átmennie, hogy sikeresen bújjon egy régóta eltűntként nyilvántartott fiú bőrébe. Ha pedig nem akar lebukni a benne fiát felismerő tűzoltó (Vincent Lindon) előtt, akkor nem csak valós személyazonosságát, de egy gépjárművel elkövetett, védekezés nélküli együttlét utáni transzhumán terhességet is lepleznie kell.
A francia rendezőnő a Titánban sem hazudtolja meg a testhorrorhoz fűződő viszonyát, de annak tematikai sokszínűségéhez, valamint a Nyersben felvetett gondolatvilághoz is egy kicsit máshonnan közelít. Stílusát tekintve talán nem állunk messze az igazságtól, ha úgy próbáljuk meg jellemezni, mintha a francia új extrémizmus filmjein nevelkedett David Cronenberg és Gaspar Noé eltitkolt zabigyereke lenne, akire nagy hatást gyakorolt Darren Aronofsky, valamint Nicolas Winding Refn vizualitása. A magát kezdetben erős Karambol áthallásokkal tarkított technofil sebpornónak, majd identitáskérdésekkel foglalkozó pszicho-thrillernek tűnő Titán egyszerre nyomasztóan kemény, rémálomszerűen szürreális, felkavaróan explicit, kényelmetlenül zavarbaejtő. De nem retten meg a morbid, éjfekete humortól sem, miközben mindezen rétegei alatt egy nagyon is érzékeny történet átváltozásról, identitásválságról és a feltétel nélküli szeretet (újra)felfedezéséről.
A film testhorror jegyei főleg az első felvonásban és az utolsó percekben jutnak hangsúlyos szerephez. Alexiában nemcsak fizikailag, de mentálisan is keveredik a fém és hús kettőssége: a rideg, kemény anyag élettelensége Alexia érzéketlen, közönnyel viselt erőszakos tetteiben nyilvánul meg. Az viszont nem egyértelmű, hogy viselkedését a balesetig, vagy a szeretetlen családi környezetig (főleg apai részről) kell visszavezetni. Ducournau ugyanis nem kívánja bővebb háttértörténettel ellátni karaktereit, vagy magát könnyen adó értelmezésékkel körítve tálcán kínálni a filmjét. Ez befogadói attitüdtől függően lehet kizökkentő és zavaró, amitől sokan okkal érezhetik magukat egy “miafrancotláttam” élményben. Összességében is elmondható, hogy a Titán kevésbé jól fókuszált, az öncélúsággal sem alaptalanul vádolható, széttartóbb film, mint a Nyers volt. A jól elkülöníthető három felvonás egészen más hangvételi és hangulati regiszterekben mozog, ahol a kaszabolós testhorror után az átalakulás fájdalmával összekötve érkezik egy csendesebb, ám nem kevésbé felkavaró, titkokkal és szerepválságokkal tarkított pszicho-thriller fejezet. A végjáték pedig lényegében összefoglal mindent, amiről a rendező minden addigi narratív és stilisztikai döntése szólni kívánt. Alexia tűzoltóbulin, vagyis egy egyszerre hipermaszkulin és mégis homoerotikus környezetben előadott zavarbaejtően feminin, az emancipáció kifejeződéseként érkező tánca joggal idézi elő mind az állomás, mind a néző zavarodottságát. A nemsokára ezt követő, egy új, különböző világokat egybeolvasztó, fém és hús kettősségéből születő jövevény világrajöttét ábrázoló jelenetben pedig minden addigi érzelem és ki nem mondott gondolat kulminálódik, amit csak erősítenek a színészek maximumra pörgetett alakításai. Mind az újonc Rousselle, mind a tapasztalt Lindon végig erős, extrém fizikai igénybevételt feltételező módon hozza az amúgy csendes, kevés párbeszéddel dolgozó szerepét, de az utolsó percek katarzisában érnek a tetőpontra.
Ducournau határsértő filmjében minden megkérdőjeleződik és átértelmeződik, legyen szó akár hagyományos nemi szerepekről, identitásról, anyaságról, apaságról, testről, lélekről, szeretetről és az autókkal elkövetett nemi aktusokról. A Titán egy nehezen emészthető, letaglózóan nyílt és nyers képiséggel dolgozó alkotás, ami bár nem annyira összeszedett és egységes, mint a rendező előző filmje, de tematikai sokszínűsége, vizualitása az év egyik legemlékezetesebb filmélményévé varázsolják.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.