Az ács fia kritika – Nem hiszem el, hogy nem utálom

Furcsa család érkezik a kis egyiptomi faluba. Egy fiatal nő, a férje és a kamasz fiuk. A férfi rövidesen munkát vállal ácsként, a fiú pedig a rabbi mellett kezd tanulni. A hármas körül azonban furcsa események történnek. Az apa paranoidan figyel a gonosz jelenlétére, és a széltől is óvja, de keményen bünteti a fiát. A fiú érzékeny, csendes fiatal – mikor azonban egy társa nekilöki egy haldokló leprásnak, a férfi sebei másnapra eltűnnek. Egyesek azt gondolják, varázsló, mások, hogy valami annál is hatalmasabb… és nagy erők szemei fordulnak a falu felé, ahogy egyre több bajba keveredik.

Bár akadnak keresztény és Biblia-filmek, amik kicsit szájbarágósnak hatnak, rengeteg olyan is van, ami abszolút élvezhető világnézettől függetlenül. A keresztény mitológia hatalmas, ha az ember nem hívő, és nem kötődik a Bibliához, mint vallási szöveghez, akkor is egy elképesztően izgalmas történetről van szó. Jóformán fantasyként kezelhető, az emberiség teljes történetén átívelő cselekménnyel, háborúkkal, királyokkal, morális kérdésekkel és konfliktusokkal, hatalmas, természetfeletti fenyegetésekkel, és egy egyébként kifejezetten szerethető protagonistával. A Biblia ismerete segít értelmezni a teljes európai irodalmat, már csak ezért is érdemes kézbe venni – a szöveg jellege miatt azonban sok története kicsit csupasz.

Sokszor persze pont ezért kontroverzális darabokká válnak – de mondhatjuk, hogy a filmművészet legnagyobb remekei is gyakran azok.

Pontosan ezért szavaztam egy kis reményt Az ács fiának annak ellenére, hogy milyen végtelenül abszurd az alapgondolat: Jézus kamaszkorát feldolgozó horrorról van szó, az egyik főszerepben Nicolas Cage-dzsel! Reménykedtem benne, hogy a szokatlan zsánerválasztás ellenére Lotfy Nathan valami érdekeset és újszerűt is ki tud hozni belőle. Meg kell jegyeznem, a Bibliát bár ismerem, de Tamás gyermekkor-evangéliumát nem, vagyis fogalmam sincs, hogy a film mekkora része származott ebből az apokrif iratból, és mennyi az írók fantáziája – de ettől nagyjából független is a véleményem róla.

A film ugyanis abban az egyben beváltotta a reményeket hogy mer a karakterekről beszélni. Nicolas Cage Józsefe messze nem annyira központi szereplő, mint azt a marketing sejtette (még így is túl nagy rajta a fókusz, különösen, mert a színészi játéka erősen középszerű). Helyette Az ács fia legnagyobb részében Noah Jupe fiatal Jézusával vagyunk, és róla őszintén remélem, hogy inkább jót tesz, mint árt a karrierjének ez a film, mert abszolút viszi a hátán. Fura, néha hátborzongató, zárkózott kamasz fiú, de egyben újra és újra megcsillan az érzékenysége, az empátiája, a kiszolgáltatottsága, a családjával és a világgal szemben is. A film legnagyobb részében (sajnos nem az egészben, de erre még visszatérek), miközben sötét és horrorisztikus jeleneteken át sodródik, látjuk áldozatként, akinek az ereje abban áll, hogy tűr, hogy közel megy a sötétséghez és kedvességgel reagál rá. Nagyon érdekes kontextust ad Jézus személyiségének, hogy József ebben a filmben bántalmazó apa, aki folyamatosan bünteti, megalázza, a saját félelmeiért is hibáztatja –

A film másik erős alakítása Isla Johnstoné, aki a titokzatos árva lány szerepében jelenik meg, és furcsa barátságot köt Jézussal (akinek a kiléte az első pillanattól nyilvánvaló). Könyörtelen, erőszakos, játékos, és egyértelműen természetfeletti lény, aki folyamatosan kísérti, bántja, és vitába csábítja a főszereplőt, de az elveszett, szerepét még nem ismerő, és saját családjában is manipulált Jézus csak lassanként rakja össze a képet. Ez a két fiatal színész tényleg kiváló munkát végzett, a kedvenc jeleneteim lettek, amikben ők ketten vannak a színen: a konfliktusaik, a dinamikájuk, az empátia ütközése a félelemmel, az egész film érzelmi magját adták. 

Az ács fiának folyamatos sötétsége, a rengeteg éjszakai jelenet, a felhős nappalok, a színek tompasága egyértelműen a horror hangulatot szolgálja ki, és egyébként szimbolikusan is működik, de sokszor kicsit túl lett tolva. Volt bőven naturalizmus, leprások, keresztrefeszítettek, rengeteg vér és légy, összegabalyodott testek, mindenki torkából is kimászó kígyók, a végére pedig még vörösbe forduló eget is kaptunk. Igen, a film üzenetéhez is szükség volt arra, hogy Jézus kiboruljon, gondolkodjon, szembesüljön azzal, hogy milyenek az emberek, és mégis tudjon önmaga maradni. Közben sokszor már olyan volt, mintha Az ács fia egyszerűen csak próbálná becélozni a tizennyolcas karikát, de pont nem érné el. A brutalitás egyszerűen elvitte a fókuszt. A döntést még valamennyire indokolhatta volna, hogy a rendező azt akarta, hogy a végén, a napfény megjelenése tényleg Isten fényének érződjön a néző számára, de József feje körül egy villanásra még egy glóriát is kaptunk, szóval azt sem sikerült visszafogottra csinálni.  

Zene szintén nincs sok, és ez sem bizonyult igazán jó dramaturgiai döntésnek. A zene hiánya és a kakofónia nagyon jól tud működni egy sötétebb Jézus-filmben, de ehhez szükség van arra, hogy a megfelelő ponton átforduljon harmóniába, hogy a fénnyel együtt a hang is képes legyen kontrasztot képezni a sötétséggel (példának kitűnő Scorsese Krisztus utolsó megkísértése c. filmjének soundtrack-je – mondjuk az A Different Drum vagy az It is accomplished). Az ács fiában van egy kis lágyulása a zenének a zárójelenetek környékén, de nem elég ahhoz, hogy katartikus legyen, ráadásul a film legvégére visszatérünk a korábbi, zajos hangulathoz.

És persze azért maga a cselekmény sem tökéletes. Bár sok jelenetben ott van a lehetősége egy kiváló filmnek, Az ács fiára beülve azonban a minőség úgy változik, mint egy szinusz görbe – hol megérdemelné a jó pontokat, hol viszont csak fogja a fejét a néző. A fókusz még mindig túl nagy Józsefen, aki önző, arrogáns, agresszív férfi, aki hatalmas károkat okoz, a bántalmazó viselkedése kis híján tönkreteszi a fogadott fiát (ami a történet kontextusában az egész emberiség végét jelentené). Hatalmas pofonokba kerül, hogy egyáltalán elkezdje felismerni, ő a probléma, de a történet Jézus integritását károsítja azért, hogy József megkaphassa a saját vezeklési ívét, és valamennyire betölthessen mellette egy apaszerepet. Azok a pillanatok, amikor Jézus karakteríve megtörik, mert csak, mert a cselekmény azt mondta, erősen torpedózzák Noah Jupe játékát. Teljesen szétcsúszik a karakter, amikor fizikailag harcolnia kell és erőszakos döntéseket hoz, és narratíve semmi indok nincs ezekre a jelenetekre – József vezeklése és fejlődése (ha már szükség volt rá, amit még megértek keresztény szimbolika mellett) szólhatott volna arról, hogy fizikai védelmezővé válik, a fia szellemi ereje mellett. Mária karakterében volt potenciál, vannak egészen erős veszekedései a férjével, de valahogy ő is elhalványul, mintha a készítők nem igazán tudták volna, mit is akarnak kezdeni vele. Amennyire kiváló Isla Johnston alakítása Sátánként, annyira árt a hangulatnak, hogy az egyik jelenetben felváltva alakítja a figurát egy másik színésszel, csak hogy kapjunk igazi, morbid horrorsátánt is, és ne csak a rémisztő kamaszlányt.

Összességében nem tudom utálni Az ács fiát. Izgalmas kicsit több mint másfél óra, lehet rajta töprengeni kicsit, vannak pillanatok, amik érzelmileg is megmozgatnak. Ijesztőnek nem volt ijesztő, és akadnak ennél sokkal jobb bibliai történetekből készült alkotások – de összességében egy elképesztően ötletes koncepció kaotikus, közepes megvalósításáról van szó. Megér egy nézést, ha az ember fura filmet keres, és nem riasztják el a trash elemek.