A II. Budapest Filmfestivalon (röviden BIFF) mindenki megélhette a cinefilsége alfáját és omegáját. Az Oscar-gyanús filmektől kezdve az iráni és kínai művészfilmekig mindenben meg lehetett mártózni, ami így vagy úgy, de nagybetűs filmélmény. Beszámolónkban ezekből hozunk nektek egy csokorravalót.
Zúzógép
Mozipremier: december 11.
Az immár testvére híján alkotó Benny Safdie (Jólét, Csiszolatlan gyémánt) életrajzi sportfilmje egyszerre meglepően semmilyen és ellentmondásos: a relatíve jelentéktelen Mark Kerr pályafutása és magánélete kellemesen nélkülözi a műfajban szokásos piedesztál-állítást és harsányságot, ugyanakkor a Zúzógépnek ugyanemiatt nincs figyelemre méltó identitása sem. Még az élete alakítását nyújtó Dwayne Johnson is mintha azért veszne bele a szerepbe, hogy a film végérvényesen egyesülhessen főalakjával, csak hát mihez kezdjünk azzal, ha még a Zúzógépnek is meg kell magyaráznia saját epilógusában, miért volt fontos elkészülnie? (Becságh Dániel)
Resurrection
A jövőben az emberek rájöttek, hogy az örök élet lehetséges. Csupán egyetlen dologra van hozzá szükség: fel kell hagyni az álmodozással. Ám vannak, akik titokban továbbra is álmodnak. Ők a merengők, akiket a rendszer kíméletlenül üldöz. Ez a kínai csodagyerekként beharangozott Bi Gan (Kaili Blues, Long Day’s Journey into Night) harmadik filmjének az alap koncepciója. Ám még mielőtt ez bárkit félre vinne: a Feltámadás nem egy sci-fi. Sokkal inkább egy – majd háromórás – megkapóan bizarr és hipnotikus utazás. Öt egymáshoz meglehetősen laza, már-már hajszálvékony – tematikai és tartalmi – szállal kötődő füzér, más-más stílusban és hangulatban elkészítve.
Bizarr, némafilmes, expresszionista horrorból szaladunk bele a Dark City-t és a Brazilt idéző disztópikus noir-ba, hogy aztán rögtön jöjjön egy spirituális merengés a hófödte kolostorban. És, ekkor még hátra van egy szélhámos film és egy vámpír-románc. Ugyan valahol a 160 perces játékidő felénél eljön az a pont, amikor kénytelenek leszünk felismerni, hogy nem feltétlen baj, hogy nem igazán értjük, hogy mit nézünk. Ekorra ugyanis már teljesen egyértelmű, hogy a szegmensek között semmilyen tartalmi összekötő kapocs nincs, tematikai is csak minimálisan, hébe-hóba. Azonban ha levetjük a megértés kényszerének béklyóit, csodás utazásban lehet részünk. Hiszen a Resurrection maga a nagybetűs mozi varázslat. Bravúros vizualitással, elképesztő kreatív megoldásokkal (és a francia M83 formáció jóvoltából irtó hangulatos zenei aláfestéssel) mesél. Ez valóban az a film, amit érezni, nem érteni kell. Érezni pedig rengeteg mindent lehet benne. És, bár a különálló történet(foszlányok) végig kicsit lógnak a levegőben, Bi Gan egy roppant szép lezárásban végül összefésüli a lényeget. Ez a film ugyanis valójában rólunk, a nézőről szól, és, azt fejtegeti, hogy mi hoz minket vissza újra és újra a moziterem sötétjébe. Hatalmas tisztelgés nemcsak a film, de minden művészeti forma, és az emberi kreativitás egésze elött. Művészi értelemben abszolút az év egyik leglátványosabb alkotása, amit a lehető legnagyobb vásznon érdemes (sőt, a filmrajongóknak egyenesen kell) látni. Semmi máshoz nem fogható, letaglózó erejű moziünnep, amin az sem ront, hogy olykor bizony egészen kicsit (nagyon) blöff szaga van. Meghaladja a racionalitást, de ezt a filmet nem is az eszünkkel, hanem a szemünkkel és a szívünkkel kell befogadni. Modoros persze, de őszintén, szívből jövően az. (Pongrácz Máté)
Itt érzem magam otthon
Mozipremier: 2026. február 19.
Holtai Gábor hazai közállapotokra értelmezett Tűnj el!-parafrázisa még ha némileg szájbarágós, de bravúros thriller-parabolát visz végig, miközben cseppet sem látszik rajta a szívességi-függetlenfilmes (bocsánat, FÜGGETLENFILMES) jelleg. Az Itt érzem magam otthon nemcsak maradéktalanul – és magyar produkcióktól pláne szokatlanul – profi, de Veres Attila forgatókönyve is hibátlanul érzi, mikor léphet el úgy egy szimbolikus értelmezés irányába, hogy közben műfajilag is megálljon a lábán. Az elmúlt évek egyik legnagyobb hazai dobása a Larry és a Nyersanyag mellett. (Becságh Dániel)
Mindenki hozzon magával még egy családtagot – Itt érzem magam otthon kritika
Ice Tower
Lucile Hadžihalilović filmje igazi különlegesség volt abból a tekintetből, hogy moziforgalmazásba nem fog kerülni, így aki most nem látta a BIFF-en, annak máshogy kell pótolnia a filmet. Márha – SPOILER – a gyermekbántalmazási kísérlet nem riasztja el, ami váratlanul érkezik a filmben. Ha viszont erre fel tudunk készülni (hajrá hozzá), egy nehezen értelmezhető, ám mégis gyönyörű alkotás tárul elénk – ezen tulajdonsága miatt kár csak, hogy az Ice Tower kihagyja a hazai mozikat. Ugyanis jeges látványvilága valóban egy olyan misztikus látványt nyújt, ahol nézőként is könnyű elveszni a valóság és a képzelet határán, nemhogy a főszereplő Jeanne-nek. Viszont a film befogadásának nehézségét ez a titokzatosság adja: a tizenöt éves lány elszökik egy árvaházból, majd beszökik egy filmstúdióba, ahol épp a Hókirálynőt forgatják. A kedvenc meséjéből ismert királynő, akit a híresen szélsőséges Cristina (Marion Cotillard) alakít teljesen megigézi és szeretne minél többet a közelében lenni. A cselekmény ímmel-ámmal követi is Andersen meséjét, ám a hosszan kitartott pillanatok vagy a mesét a valósággal direkt összemosó dialógusokból nehéz kibogozni, hová is tart mindez. A már említett lezárás mentén értelmezhető a film a gyermekbántalmazás metafórájaként, ahol a gyanútlan gyermek a felnőttet csodálja, miközben az visszaél kivételes bizalmi helyezétben, de közben annyiféle más szimbólum, utalást is végigvisz Hadžihalilović, hogy egyértelmű értelmezést nem könnyű találni. Valahol mégis emiatt tud emlékezetes mozi maradni. (Scheirich Zsófia)
Hamnet
Mozipremier: 2026. január 22.
Iskolás könnyfakasztás lett az Örökkévalók rendezőjének legújabb filmje, amely mire megérkezik történetének legérdekesebb részéhez, gyakorlatilag véget is ér. Chloe Zhao ugyan végtelen empátiával dolgozza fel a gyászoló Shakespeare történetét, jellemzően csak jelenetpárok erejéig tartó dramaturgiai ívei és karakterizációi kiölik a Hamnet lelkét, amely eleve mintha csak a kézenfekvő érzelmi csúcspontokhoz akarna megérkezni, és éppen a gyászfeldolgozás saját folyamatára jut benne a legkevesebb figyelem. A végeredmény gyakorlatilag egy hiperigényes Hallmark-darab, amitől a díjszezon végéig mindenki el fog olvadni, hiszen ÉRZELMEKET tartalmaz, utána viszont nagyjából olyan gyorsasággal fogjuk elfelejteni, mint Zhao ezt megelőző nagy művét, A nomádok földjét. (Becságh Dániel)
No Other Choice
Mozipremier: 2026. január 8.
A Parker regényekről ismert Donald E. Westlake 1997-ben írta meg a The Ax című regényét, amiben a hirtelen elbocsátott főhős már csak egy kiutat lát a munkanélküliségből. Elkezdi levadászni a konkurenciát, akik befutók lehetnek az általa is kiszemelt állásra. Park Chan Wok (Oldboy, A titokzatos nő) régi – bő egy évtizede formálódó – álmát valósította meg a regény megfilmesítésével.
Az eredmény pedig az Élősködők egyfajta testvérfilmje lett, amiben Park épp olyan cinikus fekete-humorral veszi górcső alá a (nem csak Dél-Koreában, de ott igazán) tomboló vadkapitalizmus áldozatait. Azokat az áldozatokat, akik vagy nem tudnak alkalmazkodni a rendszerhez vagy, ha mégis, akkor olyannyira alá vetik magukat annak, hogy végül a lelkükkel fizetnek érte. A Nincs más választás egy elképesztően frappáns, a műfaji határokat körül táncoló, morbid humorral és tűpontos korrajzzal operáló thriller-komédia. Ám nem pusztán az embereket egymás ellen fordító rendszer kritikája, hanem a versenyzők is. Az egész egy dupla fenekű görbe tükör, amiben kezdetben könnyen igazat adunk a Lee Byung-hun által (szenzációsan) játszott főhősnek. Hiszen, bárki, akinek volt már szerencséje egy hosszabb munkakeresés poklához bizonyára érezhette már úgy, hogy csak úgy lenne már esélye célba érni, ha nem maradna más jelölt. Ám a cselekmény előrehaladtával Park szépen árnyalja a helyzetet, miközben világossá válik, hogy a férfi épp annyira áldozata a saját önfejűsége, magassága és egójának, mint a rendszernek. Persze más kérdés, hogy ezek, a sokszor a toxikuságig erőltetett férfi tulajdonságok épp a merev – koreai – társadalmi hierarchia és beidegződések eredménye.
A Nincs más választás nem olyan gyomorszorítóan brutális, mint az Oldboy, és A titokzatos nő vizuális bravúrja sincs meg benne. Így a rendezői életmű fényében egy már-már egyszerűbb, rutin munkának érződik. Persze Park még akkor is szenzációs, amikor rutinból dolgozik. A Nincs más választás egy irtó szórakoztató ámokfutás, ami úgy találja telibe a zeitgeistet mint semmi más idén. (Pongrácz Máté)
If I Had Legs I’d Kick You
Mary Bronstein filmje egy egész estés, könyörtelenül intenzív idegösszeroppanás, amelyben a Rose Byrne alakította túlhajszolt anya folyamatosan próbál megbirkózni lánya gyomorszondájával, beázó-beszakadó plafonokkal, túlbuzgó parkolóőrökkel, kattant terápiás páciensekkel és saját anyasági bizonytalanságaival. Kár, hogy az extrémközelikbe zárkózó, klausztrofób filmnyelvben ez utóbbi a legkevésbé markáns motívum, ugyanis potens dilemma, hogy tevőleges és megértő segítség híján beleférnek-e az időnként kiborulások a folyamatos krízishelyzetekbe, vagy hősünk valóban hibáztatható-e, ha egyébként minden éjszaka csak a piáláson/füvezésen jár az esze levezetésképpen – és vajon szintézisbe hozható-e a két véglet. Az If I Had Legs I’d Kick You azonban leginkább azzal van elfoglalva, hogy halálra idegesítje a nézőjét, így bár azzal a vitathatatlan verdikttel fogadhatjuk a stáblistát, hogy Bronstein elsőrangú érzékletességgel (és egyedi filmnyelvvel) teremtett meg egy szélsőséges lelkiállapotot, arra már nem fordított különösebb figyelmet, hogy feltétlenül gondoljunk is valamit a látottakról. (Becságh Dániel)
Kontinental ‘25
Mozipremier: november 27.
Radu Jude (Zűrös kettyintés, Bánom is én, ha elítél az utókor), a román film abszurd mestere ezúttal egy iPhone-t vett a kezébe, hogy kikarikírozza a közép-európai értelmiséget. A rendező a hírnevéhez méltó alaphelyzettel indít: a magyar származású bírósági végrehajtónak, Orsolyának (Tompa Eszter) ki kell lakoltatni egy hajléktalant, aki a procedúra alatt öngyilkos lesz. Orsolyát annyira sokkolja a helyzet, hogy nem tud mit kezdeni vele, amit kényszeresen el is mond mindenkinek. Így nem is látunk mást nagyon a Kontinental 25-ben, minthogy körbe-körbe megyünk Kolozsváron, ahol különböző figurákkal merengünk a megváltoztathatatlanon: a szegénységen, a korrupción és a közép-európai kismocsarunk stagnálásáról. A főleg dialógusokra építő a történet, de ígyis egy ízig-vérig Radu Jude-filmet kapunk fura alakokkal és hirtelen (és mélyről jövő) kijelentésekkel (például sosem hittem volna, hogy egy román filmben fogok látni erdélyi magyarokat családokat elszakító politikai vitába keveredni), ami még a fárasztó túlhúzások ellenére is meg tud mozgatni valamit magunkban magunkról. (Scheirich Zsófia)
Bezzegrománia Orbánt is tele szájjal fasisztázza a nagy jóemberkedésben – Kontinental ’25 kritika
Sirat
Mozipremier: november 6.
Oliver Laxe technóval fűtött, pszichedelikus merengéssé olvadó Félelem bére – Fury Road hibridjében egy apa-fia páros a család lánytagjának nyomában veszi a nyakába a marokkói sivatagot egy maroknyi rave-rajongóhoz csapódva. Ez a történet (és a polgárháborús-apokaliptikus háttér) azonban majdhogynem kifogásszerűvé enyészik, ahogyan egyre messzebb jutunk a civilizációtól és a valóságtól, a folyamatos dübörgő elektronikus zene, a kietlen sivatag bámulatos madártávlatai és az autót és embert egyaránt próbára tevő hegyi utak révén. Vagyis ez lenne az elképzelés, azonban a Sirat Andrea Arnold-stílusúan amatőrszereplős, kézikamerás-dokumentarista és leginkább a környezet fizikai kihívásaira figyelő fogalmazásmódja folyamatosan visszarántja a szárnyalni vágyó élményt a hippik temus budapestbamakójának rögvalóságába. Ahol révedezés helyett egyszerűen csak beleununk a sátorverésbe és kerékcserékbe, a semmiből érkező groteszk fordulatok pedig cseppet sem transzcendens módon, hanem nevetségesen veszik ki magukat. A Sirat egy hajszálra van attól, hogy egy kétségkívül sajátságos lelkiállapotot igénylő, de megkérdőjelezhetetlen remekmű legyen, ehelyett azonban egy két szélsőség között padlóra huppanó, értelmezhetetlen kísérlet, amely az európai művészfilm legrosszabb modorosságait sorakoztatja fel. (Becságh Dániel)
It was just an accident
Mozipremier: 2026. január 15.
Dzsafar Panahi rendezőt bebörtönözhetik annyiszor, amennyiszer akarják, ő akkor is az igazi Iránról fog filmet forgatni. Nincs ez másként legújabb filmje esetében sem, ahol minden egy apró balesettel kezdődik: egy középosztálybeli család autója lerobban a sivatagban, ezért megállni kényszerülnek egy közeli szerelőműhelyben. Az ott dolgozó szerelő, Vahid az apában felismerni véli egykori kínzóját, akin természetesen revansot akar venni. A férfit el is rabolja, de vajon tényleg a bántalmazója került a kezei közé? A kételyből egy teheráni road movie kerekedik, ami végigvezet a jelenlegi Irán problémáin hol vicces, kissé abszurd, hol pedig szívszorító pillanatokba helyezkedve. Panahi remekül játszik a thrillertől kezdve egészen a bosszútörténetig számos különböző műfaji jeggyel, filmjében pedig érezni a felgyűlt dühöt, tehetetlenséget, amit a különböző temperamentumú szereplők archetípiskusan hordoznak magukon (mindez érthető is egy olyan totalitárius rendszerben, mint amilyen a mai Irán). Ezzel szemben a rendező nem feledkezik meg a humánumról, az elkövetőkben és áldozatokban egyaránt ott rejlő emberekről, így még a legnagyobb fájdalmak ellenére is képes békés feloldozásokat mutatni. A BIFF egyik legjobbja, amit nem csak kulturális egzotikuma és bátorsága emel ki. (Scheirich Zsófia)
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
