Az Örökkévalók nem lesznek örökzöldek, de nincs ezzel baj

Számos közkedvelt szuperhős ősapja, Jack Kirby 1976-ban saját sorozattal debütált karakterei már a megjelenésük idején vegyes fogadtatásban részesültek, amit a sztorik elolvasása után teljesen megértek. Az halhatatlan szuperemberek első hivatalos kalandja egy tarka káosz volt, aminek a maníros, roppant mesterkélt szövegezése 2021-ben többek számára közel olvashatatlan lehet. Ezután még négy Örökkévalók (Eternals) sorozat jelent meg a Marvelnél, aminek Neil Gaimen 2006-os soft-rebootja (sorban a harmadik sorozat) egy teljesen új löketet adott, de így sem váltak az Örökkévalók örökzölddé.

Ahogy az akkori kritikák értékelték a Kirby új, mítikus hőseit, ezek a hősök, mint személyiségek nagyon keveset adnak a hősgarnitúrához. Ha most eltörölnék őket, nem hiányoznának. Igazából egyetlen jó funkciójuk, hogy tágítják a Marvel Univerzumbeli valóságok mitológiáját (bár, az akkori ítészek szerint – akikkel egyetértek – ez sem történt meg igazán), ami már érdekes is lehet, mivel az Örökkévalók egy bizonyos szempontból a kozmoszból származnak. A félelmetes hatalommal bíró Űr Istenek (Celestials) gyermekei ők, örökségüknél fogva így ők is a kozmosz felé fordulnak, velük pedig az egész világ. Kissé kényszerítve is, mert amint megjelentek az Örökkévalók, abban a pillanatban derült ki, hogy az űrből érkező omnipotens földönkívüli faj gyakran látogat a bolygóra felmérni a népesség létezésének társadalmi, szociális és technológiai dimenzióit és ez alapján eldönteni: menjenek, vagy maradjanak. Ilyenkor az Űr Istenek esszenciáját hordozó, a lényeknek fizikai formát adó, humanoid robot alakú “hüvelyekben”, vagy hordozókban ledekkolnak a Föld egy szimpatikus pontján és csak állnak ott és ítélkeznek. Mint azok a közösségi média felhasználók, akik nem szólnak hozzá semmihez, nem írnak bejegyzéseket, de órákat töltenek a Facebook vagy Twitter fal pörgetésével, hozzászólások olvasásával.

Az Űr Istenek és az Örökkévalók kétségtelenül izgalmas koncepció, ami a planéta, az emberiség helyét és múltját próbálja pozicionálni az univerzumban fiktív választ adva egy “mi van, ha…”, illetve egy honnan jöttünk kérdésre. Éppen emiatt jó indok, hogy a Disney és Feige úgy döntött, hogy bemutatja őket az 199999-es Földön, vagy ahogy a filmrajongók ismerik: az MCU-ban. Az Örökkévalókkal a filmes univerzum újabb oldalról nyújtózik a kozmosz  felé, ami számos kellemetlen gonosztevő, hős és Istenség méretű fenyegetés lakhelye. Ebből még jó sok évtizedet sajtolhat ki a Disney. –

Ennél a pontnál, mint minden alkalommal, érdemes feltenni a kérdést: képes-e az Örökkévalók több lenni egy világépítő expozíciónál?

Az örökkévalóság tragédiája

A történet szerint a hiperfejlett csillagpásztorok, Űr Istenek feje, Arishem a Földre küldi hűséges teremtményeiket, az Örökkévalókat, hogy azok megakadályozzák az invazív Deviánsokat abban, hogy felzabáljanak minden életre érdemes fajt a bolygón. A tíz, különböző típusú erővel felruházott hős, míg végzi a feladatát, barátjává válik az emberiségnek, ami Istenkét tiszteli őket. Így válnak a csillagközi rovarírtókból a múlt többistenhitű vallásainak isteneivé. Bár Ajak, Sersi, Thena, Ikaris, Sprite, Phastos, Makkari, Kingo, Gilgamesh és Druig szintén megkedvelik az embereket, határozott parancsot kapnak arra, hogy ne szóljanak bele a belügyekbe, hagyják a majomszármazékokat saját tempóban haladni útjukon, ne segítsék őket sem útmutatással, sem technológiával, sem bicepsszel. Egyedül a csáposhüllő Deviáns rudlitól védhetik őket tevékenyen. Természetesen ez nem tetszik mindegyikőjüknek, hiszen szó nélkül kell tűrniük, hogy a szeretett faj esetlegesen egymást gyilkolja. A belső feszültséget tetézi, hogy bár úgy tűnik, elhárították a Deviáns veszedelmet, Arishem nem hívja haza őket, tehát még nézniük is kell, ahogy a halandók teljesen feleslegesen, sokszor indokolatlanul, vagy puszta felszínes okokból, erőszakosan nem kedvelik egymást. Az ez által generált belső konfliktus és funkció nélküliség miatt a csapat szétszéled a Földön, mindenki a maga útját járva. A sztori a jelenben veszi fel a fonalat. A magát tanárnak kiadó Sersi éppen barátjával, a még halandó Dane Whitmannel (ő a Marvel képregényekben a Fekete Lovag – ez nem lesz benne a filmben), illetve a gyermeki testben ragadt Örökkévaló társával, Sprite-tal andolog hazafelé, amikor megjelenik egy Deviáns, ám ez már más, erősebb, gyorsabb és mintha olyan képességgel is rendelkezne, mint egy Örökkévaló. A bunyóba bekapcsolódik Ikaris, a Deviánst legyőzni nem tudják, de elkergetni igen. A lény felbukkanása egyértelmű jele annak, hogy vége a kávészünetnek, lehet kényelemesen újra felvenni a munkatempót.

Hogy rögtön meg is válaszoljam az egy bekezdéssel korábban feltett kérdésemet: az Örökkévalók nem tud több lenni egy expozíciónál, viszont Chloé Zhao Oscarját sem a hangyák hordták össze. Nem kell ahhoz az említett rendező és forgatókönyvíró korábbi munkáját látni, hogy rájöjjünk, a filmipar egyik friss kiválósága új ízt ad a már évtizedes filmuniverzum világának.

Mind a narratív megközelítésben, mind pedig a rendezés minőségében egy olyan Marvel filmet kapunk az Örökkévalókkal, amik a legkevésbé emlékeztetnek a színes hőscirkuszra. Úgy kapcsolódik le az MCU-ról, hogy közben mégis szerves részét képezi az egésznek.

Az Örökkévalók az a klikk, ami jelen van a házibulin, de a tagjai inkább a sarokban ülnek, és megpróbálják megfejteni a magánéletüket, meg a világot és az élet értelmét.

Zhao úgy gondolta, ha már lehetősége van istenszerű lényekről beszélni, beszél rajtuk keresztül az emberiségről, az isteni hatalom felelősségéről. Ám bármennyire is kecsegtető, nem volt elég nagy tenyere ahhoz, hogy mindent megtudjon fogni, így nem csupán félig nyers gondolatokat kapunk, hanem számos következetlenséget is.

A rendező egyszerre mesél a film jelenén és múltján, pontosabban visszatekintéseken keresztül anélkül, hogy túlnyújtottnak és mesterkéltnek éreznénk a dramaturgiát. Így építi fel a szereplőit, bemutatva azokat a rajongóknak. Zhao könnyedén hímzi a múltat a jelenre és fordítva. Ezek nem visszaemlékezések, hanem kvázi párhuzamos történetvezetés, ami ad egy ok-okozati konstrukciót a szereplők döntéseinek és jellemének. Nem zavarók, nem követhetetlenek, hanem patikamérlegen kimért karakterizálás a flashback eszközével, amit azért nehéz jól használni.

A színes, humoros, vagy erőteljes, sűrű nyálú dramatizálás helyett az Örökkévalók egyenes gerincű, büszke karakterek, akik a cselekményt bárpultként használják a rinyáláshoz. Rövid dialógusokban értekeznek önmagukról és a feladatukról, és arról a belső kínról, ami a tehetetlenségből ered. Beszélnek arról, hogy a gyerekekként viselkedő emberiségnek szüksége van az iránymutatásra, hiszen rengeteg potenciál van bennünk. Viszont érvelnek amellett, is, hogy majomszeretet a gyengék bölcsője, az a faj, ami nem önmagától lép előre, elpusztul, ha magára marad. Ezen karakterek felett ott lebeg a kívülállóság melodrámája, a kozmikus magány, hiszen míg ők több ezer éven keresztül is megmaradnak, addig környezetük újra és újra meghal. Ennek a tragédiáját tetézi, hogy egymásban sem tudják megtalálni biztosat, hiszen máshogy látják a dolgokat, vagy éppen külső adottságaik miatt ítéltettek érzelmi magányra. Ilyen például Sprite, akit gyermektestbe zártak az őt teremtő Űr Istenek, így hiába többezer éves, nem lehet része felnőtt kapcsolatban. Ő egyébként egy igazi, a tragédiáját tekintve alulkezelt Pinokkiója a filmnek, amit nagyon jó lett volna, ha kibontanak a készítők.

Az egész film hangulatát átjárja az örökkévalósággal járó végtelen tehetetlenség, ami a saját és mások sorsának szabályozhatatlanságában tetőzik.

Zhao igyekszik minden szereplőt árnyalni valahogy, viszont ennyi karaktert egyszerre bemutatni túl nagy falat, így ez nem is sikerül neki teljesen. Éppen ezért a film igazi főszereplői Ikaris és Sersi lesz, a többiek csupán egy bizonyos módon kiegészítőik, valamint mozgatórugóik a cselekménynek. Ez nagyjából annyit tesz, hogy létezésük funkciója, hogy elvégezzenek egy, a fináléhoz szükséges feladatot, illetve saját magukon keresztül tovább árnyalják a főhőseket, viszont a filmben ezek a karakterek még is többek, mint egydimenziós narratív céleszközök. Mert ugyan nem tud mindenkit teljesen kibontani, de annyira jól bánik a szereplők játékidejével, hogy ez egyáltalán nem tűnik hibának.

Zhao rettenetesen jól pozicionál mindenkit, gyönyörűen vezet végig mind a jelenben, mind pedig a visszatekintésekben a fő- és “kiegészítő” karakterek érzésein és ebből eredő motivációin. Nincsenek együgyü szereplők a filmben, csak “alulfoglakoztatottak’. 

És nem is a konfliktus, vagy annak az okai, hanem ebbe az évezredes tapasztalati medencéből merítő karakterdráma teremt a filmnek egy megragadó atmoszférát, ami úgy is érdekes és szerethető marad, hogy nem alkalmazzák görcsösen a jól ismert MCU humort. Merthogy az Örökkévalók nem vicceskedő, jópofáskodó film, hanem dráma. Persze, ez nem azt jelenti, hogy nincs benne vicc. Például Kingo és társa funkciója az, hogy viccesek legyenek. Ám a slusszpoén az, hogy míg a stand upos Kumail Nanijani által alakított Kingo nem vicces, esetekben inkább kínos, addig a karakter halandó követője, ügynöke, komornyikja(?), a film comic reliefje, Karun igen, emellett pedig végtelenül szeretnivaló is, míg Kingo nem. Jólesik, hogy a filmben megemlítik a konkurens szuperhőscsapat karaktereit. Supermaneznek, Batmaneznek, amiben van némi tiszteletteljes gesztus, ami első sorban a mérgező rajongóiságnak mutathat egy jobb irányt.

Öröm az ürömben, hogy az Örökkévalókban valóban sok az inkonzisztens és átgondolatlan megoldás, aminek következtében narratív szinten elgáncsolnak például egy nagyon ígéretes főgonoszt, Kro-t, a fejlődő Deviánst, aki képes elvenni az Örökkévaló életenergiáját és felgyorsítani a saját evolúcióját.

A film legnagyobb csavarja, hogy a főgonosz valójában nem ez a lény, hanem maguk az Űr Istenek, akik keltetőnek használják a Földet és annak népességét. Ehhez pedig szükségük van a Deviánsokra, mint az értelemes élet fejlődését elősegítő, Űr Istenek által teremtett ragadozókra, akik elpusztítják a potenciális fajt veszélyeztető ragadozókat. Ezzel ellentétes és ezt egy bizonyos szempontból kiegészítő feladatot látnak el Űr Istenek által teremtett Örökkévalók, akiknek a funkciója az értelmes élet megőrzése a Deviánsok vérszomjától. – Ebből egy erőteljes mondanivalóval bíró konfliktust domborodhatott volna ki arra felépítve, hogy a teremtő apa kezelheti-e tulajdonként és tárgyakként a gyermekeit akár egy objektíve magasabb és jobb cél érdekében? Mert a szándékosan visszatartott faj számára az élet élésének esélyét sem adják meg az úgynevezett teremtők, csupán eszközök, rabszolgái egy tervezett mechanizmusnak, valódi elnyomottak, akik elutasítandó, de valahol érthető haraggal akarnak retorziót. Viszont nem ez történik. Kirby sztorijának főgonosza áthelyeződik abszolút mellékszerepbe. Látványelemmé és bokszzsákká silányítja a forgatókönyv, akivel aztán pillanatok alatt végeznek (Pedig Kro a képregényekben a jó és rossz között lavírozik, elvei vannak).

Az igazi konfliktus pedig az isteni parancsot követő és parancsot megtagadó Örökkévalók között alakul ki kissé felszínes módon. Így csinál Zhao a képregény sorozat hőséből, az egyébként pillanataiban igen összetettnek tűnő karakterből, Ikarisból a rossz oldalt támogató szimpla pribéket, akit majd elfojt a felismerés kliséjéban. Természetesen észhez tér, majd egy impulzív lelkiismereti sztróktól felpörgetve belerepül a napba. Elképzelhető, hogy Zhao ezzel Daidalosz és Ikarosz mondáját akarta valamiféle képpen parafrazálni, ám nem sikerült (érdekességképpen: a képregényben Ikarisz valójába Daidalosz volt, akinek halandó fia született, akit Ikarisznak keresztelt. Bár a fiú nem rendelkezett képességgel, apjától mesterséges szárnyakat kapott. Míg az Örökkévaló hadba vonult, addig a fia tesztelte a szárnyakat, a történet pedig úgy végződik, ahogy a görög monda. Az apa gyászában úgy dönt, hogy felveszi a fia nevét). Ehhez érdemes lett volna mondjuk Ikariszt becsvággyal és hatalomvággyal felruházni, aki ambíciójával túl magasra emelkedik.

A karakter kiírása számomra amúgy is érthetetlen. A képregényolvasó rajongók ha valakit, Ikarist biztosan ismerik, hiszen a legtöbb esetben még a borítókon is ő szerepel. Emiatt állhat a stúdió/produceri utasítás gyanúpere: nem kell az MCU-ba még egy fehér, hetero  férfi karakter, aki ráadásul az egyik, ha nem a legerősebb lenne a buliban.

Tovább boncolgatva a cselekményt: nem csak a konfliktus koncepciójával van probléma, hanem magával a főhősök köré felhúzott világgal. Az Örökkévalókról kiderül, hogy ők voltaképpen nagyon fejlett szintetikus létformák, nagyon fejlett androidok, akiket tökéletesre terveztek. Ám Makkari ebben a történetben siket-néma, azaz, bárhonnan nézzük, egy sérült modell. Bár a karakter roppant szeretnivaló (kár, hogy nem kap több játékidőt), sajnos a kontextus miatt nagyon kitűnik, hogy csupán a tokenizmus helyezte az őt játszó színésznőt a filmbe, nem pedig egy történeti koncepció. Ez leginkább azért zavaró, mert két mondattal meg lehetett volna magyarázni azt, hogy ő miért „hibás”, de abszolút nem foglalkoztak vele, így van egy kicsi, de mellőzhető kirakatérzés a karakter kapcsán. Persze, így is örömteli, hogy ilyen szerepet kapott a színésznő, hiszen a film bemutatója után váratlanul sokan kezdtek el érdeklődni a jelnyelv után.

Egyéb apróbb probléma, hogy az Örökkévalóknak nem megy a matek. Mind a múltban, mind pedig a jelenben is hétezer éves tartózkodásról beszélnek, de nem csak ez a probléma a filmmel, ha számadatokról van szó. A baba Űr Isten a megszületésének prezentációjában hatalmas. Láthatóan a mérete nem fér bele a Földbe, még akkor sem, ha kidobjuk a bolygó magját, meg még jó pár négyzetkilométer földet, ennek ellenére a hatalmas test vígan kuckózik úgy, hogy közben a Föld működik tovább.

Az Örökkévalók az MCU eddigi filmjeihez képest tényleg más, mégha a megszokott formulák meg-megjelennek a filmben. Attól függetlenül, hogy csak bele-belekap témákba, még ezt a harapdálást is nagyobb odafigyeléssel teszi és jóval művészibben, mint ahogy azt megszokhattuk az MCU-tól. Éppen ezért érezhetjük úgy, hogy mint MCU film, csalódás, azonban mint különálló fantasztikus film, abszolút élvezhető. Chloé Zhao csak ott hibázott, hogy túl sok mindent akart elmondani ezekkel a karakterekkel, de sajnos nem jutott játékidő rá, mert helyet kellett szorítani az univerzumépítésnek és a „szuperhőbiznisznek”. Túl sok karaktert kellett kezelnie és prezentálnia, ami nem kis kihívás, viszont még így sikerült a megoldásaival többet letennie az asztalra az elfogadhatónál. Tény, hogy az Örökkévalók nem egy eposzi történet, sőt, a karakterizálás miatt kifejezetten lassú ritmussal vezeti végig a történeten a nézőt, de ez nem baj, mert üdítő végre valami olyat látni az MCU-ban, ami már próbál kilépni a saját maga erjesztett kommersz levéből és több lenni, mint ami. Igaz, erre a filmre és a karakterei valóban nem fogunk sokáig emlékezni, de ha Feigék ezt a művészeti irányt jelölik ki, kaphatunk a jövőben pár valóban értékes Marvel filmet. Az igazság az, hogy Szükség is lenne rá. Merül az MCU-s lendület.

A film végén kettő stáblistás jelenet várja a rajongókat. Az egyik a stáblista alatti, a másik pedig egy stáblista utána jelenet. Érdemes megnézni!