Az Evil Dead atyja, Sam Raimi több mint 15 éves kihagyás után végre visszatért a horror rendezéshez a nagyvásznon is. A Segítség! (Send Help) című munkájában Rachel McAdams és Dylan O’Brien egy lakatlan szigetre sodródnak, ahol nem a körülmények jelentik a legnagyobb veszélyt, hanem ők egymásra nézve.
HIRDETÉS
Bármennyire is csillogónak és hívogatónak tűnik, a Hollywoodi álomgyár bizony elég gyilkos hely, amiről kevesek tudhatnak annyit, mint például a már 66 éves Sam Raimi, aki a 70-es évek óta jópár időszakot megélt a showbizniszben. A filléres független filmesből lett kulthorror rendező magnum opusa, a Gonosz halott-trilógia után először a megbízható műfaji filmes, a Pókemberrel a sikeres képregényfilmek egyik pionírja, majd az Óz, a hatalmas bukása után a lesajnált látványfilmes címkéjét is begyűjthette. Raimi ezután viszont bölcsen inkább úgy döntött, hogy családja érdekében és a kiégés elkerülése végett inkább hátralép a rendezéstől és a következő tíz évben produceri szerepkörben támogat olyan fiatal pályakezdő horrorfilmeseket (pl. Fede Alvarezt), mint amilyen egykoron ő is volt.
Azonban kikötötte, hogy amint fel tud töltődni kreatív ingerek terén, azonnal visszatér a kaptafához. És mind tudjuk, milyen egy zabolátlan, vérre szomjazó Raimi, mint amikor a producerek által kisiklatott Pókember 3 után elkészítette a 2000-es évek talán legszórakoztatóbb horrorját a Pokolba taszítva képében. A 2022-es hivatalos visszatérése először a szuperhős zsánerben történt meg a Doctor Strange az őrület multiverzumában képében, aminek a százszor újraírt, kutyarágta forgatókönyvét csak Raimi bolondosan elszállt rendezői fortélyai húzták ki a posványból.
Azonban úgy látszik, Raimi újra megérezte a vér szagát, ugyanis következő mozijára most csak három évet kellett várnunk, amivel végre valahára a horror zsánerében is újra megmártózhatott.
A Segítség! főszereplője Linda Liddle (Rachel McAdams), aki elemzőként dolgozik egy multi stratégiai és tervezési osztályán, ésemellett a magányos, középkorú, elvált macskás nők mintapéldánya is lehetne annyi eltéréssel, hogy ő a papagájával él együtt. Linda a munkahelyén is elidegeníti magától a kollégáit kényelmetlen nyomulásával, amire még rájön, hogy az újonnan kinevezett nepo baby vezérigazgató, Bradley Preston (Dylan O’Brien) is inkább a golfcimboráját lépteti elő az évek óta gürcölő, de szociálisan életképtelen nő helyett. Egy üzleti útra Bradley azonban a férfi öltönyösök mellett magával viszi az egyetlen kompetens kollégát is Linda képében, viszont egy vihar miatt a gép lezuhan az indonéz szigeteknél, a balesetet pedig csak a nő és a ficsúr főnöke élik túl. A lakatlan szigeten pedig az erőviszonyok ezután teljesen megváltoznak, mikor a Survivort és túlélőkönyveket kívülről fújó Linda válik a domináns féllé, aki nélkül Bradley egy hetet se élne túl. Viszont a férfi nem tudja elfogadni új helyzetét, így a viszonyuk az egymásra utaltság ellenére még ellenségesebbé kezd válni.
A film rögtön a retro 20th Century Fox Studio logós kezdéssel kihangsúlyozza, hogy itt bizony egy old school felfogásban készült moziélményre számíthatunk. Igazából nehéz egyszerűen a horror jelzővel letudni a Segítséget, ugyanis Sam Raimi játékossága számos műfajra kiterjed. A sztori például az első negyedóra alapján beillhetne egy Förtelmes főnökök-szerű vígjátéknak, viszont a Számkivetettből inspirálódó (de a szegényes CGI miatt inkább Az elnök különgépére hajazó) repülőbecsapódás után inkább A szomorúság háromszöge szigetes utolsó harmada kerül előtérbe, mikor a beosztottból válik a felettes egy olyan szituációban, ahol nem számít a pénz vagy a státusz, csakis a készségek a túlélésben. Itt akár be is kúszhatna egy Hullámhegyre emlékeztető bimbózó románc kezdete is a felek közt az életveszélyes paradicsomban, de Raimi a Tortúra irányába helyezi a hangsúlyokat.
És ezzel válik a Segítség! egy szimpla lakatlan szigetes thriller helyett egy ízig-vérig Sam Raimi filmmé.
A horror-vígjátékok királyának titka, hogy egyszerre veszi halálkomolyan az adott jeleneteket, eközben pedig egyáltalán nem, amitől az egész cselekmény kap egyfajta rajzfilmes abszurditást, mint mikor az egymáson bármikor átgázoló öltönyösök még a zuhanó repülőgépből kiszippantódás közben is kirángatnának mást az üléséből, hogy túléljék, de végül a nyakkendőjüknél felakasztva a gépen kívülről kukkantanak befelé az utastérben lévő Lindának. Elképzelhető, hogy sokaknak válhat ettől teljesen elidegenítővé az összkép, viszont Raimi nem is nekik készíti ezt a filmet, hanem elsősorban magának, másodsorban pedig a hozzá hasonló gyermeklelkű horrorfanoknak (mint amilyen a cikk írója is), akik nagyokat fognak hahotázni azon, mikor Rachel McAdamst vérrel és takonnyal fröcsköli arcon egy varacskos disznó, mielőtt szemgolyón szúrja azt egy lándzsával.
A rendező olyan régi harcostársai is visszatértek, mint Bill Pope operatőr (A sötétség serege, Pókember 2-3), aki hibátlanul hozza azokat a kicsavart képeket, képregényes beállításokat és dinamikus kameramozgásokat, amik tagadhatatlanul Raimi-sek. Ráadásul ihletettségét mutatja még, hogy a jobbfajta digitális fényképezést is sikerült előhúznia a kalapból, így többször átérezhetjük a leégett bőr, nyál, hányás, kinyomott szemgolyók és egyéb nyalánkságok visszataszító textúráit is. Zenei fronton is egy veteránt köszönthetünk Danny Elfman személyében, aki hozta a rá jellemzően gótikus, baljós nagyzenekari horrortételeket, de az átlagnál pár fokkal ő is jobban megerőltette magát a Linda érzelmi világát aláfestő gyönyörű női kórussal, ami a film jellegzetes, visszatérő témája is.
Azonban ezek mit sem érnének, ha a főszereplők nem lennének tökéletesen kiválasztva és nem hoznák az elvárt Raimi-féle intenzitást.
Rachel McAdams a Doctor Strange 2-beli teljesítménye okán kapott lehetőséget a Segítségben, amiben szégyenérzet nélkül hozza a kellemetlenül szófosó, de legbelül végtelenül szeretetéhes Lindát, aki még a világ túlsó oldalán is úgy akar megfelelni a főnökének, hogy ebben a felállásban már ő a góré. Az pedig már csak a hab a tortán, hogy a színésznő 50-hez közelítve is gyönyörűen érett ráncokkal és természetes arccal hozza a legelszálltabb túlzásokat igénylő jeleneteket is. Dylan O’Brien pedig szintén szórakoztató az ütnivaló vezérigazgató szerepében, amivel végre megmutathatta negatív oldalát is a vásznon a tipikus jófiús szerepek után.
Damian Shannon és Mark Swift (Freddy vs. Jason, Péntek 13, Baywatch) forgatókönyve ugyan tele van logikai böszmeségekkel, de cserébe kifejezetten frappánsan élezték ki a társadalmi szatíra rétegét a sztorinak azzal, hogy a dzsungel mocskában való brutális harcot a késért párhuzamba vonják a multis közegben zajló kegyetlen bánásmóddal, és ahogy a hatalom korrumpáló ereje még az irodán kívül is újra tudja termelni a zsarnokokat a legalázatosabb egyénekből is. Az is üdítő, hogy a film mindkét rivális személyiségét alaposan körüljárja, de egyik felet se hajlandó mosdatni semmilyen szempontból, így mikor elszabadul a pokol, azt érezhetjük, hogy egy jó szatíra módjára minden pofon jó helyre megy.
Főleg Lindánál izgalmas megfigyelni, ahogyan az underdog szánnivaló final girlből a történet végére a fenyegetést jelentő antagonistává válik, ráadásul a konklúzió is hoz egy olyan váratlan csavart, amivel szinte makulátlanul kerekítik le a film üzenetét.
Az összkép messze nem hibátlan a helyenként leülő cselekmény és egyéb apróságok fényében, de az idei horrortermés és filmes év egyik üdítő meglepetésének tűnik a Legyek ura Sam Raimi-féle elborult verziója. Ugyan klasszikus ijesztgetésben most visszafogottabb, inkább egy Hitchcock-i thrillerhez közelebb álló élményt kapunk, de akinek már hiányzott a női sikolyok, a kényelmetlen szemközelik és az arcba fröccsenő belsőségek őrült komédiása, az valószínűleg itt meg fogja találni a számítását, és így már a második jelentős szerzői horrort köszönthetjük januárban A csonttemplom mellett. A rajongók pedig éles szemmel kereshetik az eldugott Bruce Campbell cameót is.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
