Nincsen péntek 13. Jason nélkül! Szóval folytatjuk is a Trashnevelés blog/rovat Péntek 13. sorozatát, amelyben végre eljutunk az új évezred egyik legjelentősebb filmes eseményéhez: a hokimaszkos terminátor és a kalapos mumus összecsapásához. Ami szórakoztató vége mind a két klasszikus slasher ikonnak.
Azoknak, akik csak a cím miatt kattintottak: igen. Józan döntéshozatali képességem és teljes büntetőjogi felelősségem tudatában ki merem jelenteni, hogy a Freddy vs. Jason a legjobb nagyköltségvetésű crossover-mozi film, amit Hollywood valaha készített. Persze, csak miután önkényesen újradefiniálom a crossover-film fogalmát. Ebből a versenyből ugyanis most kizárom az összes Marvel, DC és egyéb szuperhősös filmuniverzumot, és csak azokat a filmeket vesszem bele a crossover halmazba, amik tényleg két, egymástól eredetileg teljesen független univerzumot/franchise-t/karaktert házasítanak össze. Ebben az így már nem túl acélos – Aliens vs Predator és King Kong vs. Godzilla filmekkel fémjelzett – mezőnyben pedig simán a Freddy vs Jason a nyer. Már csak azért is, mert ennek sikerül a legkevésbé (tovább)rombolnia a címszereplői renoméját.
Na, de hogy is jutottunk ide? A Freddy Krueger kontra Jason Voorhees örökrangadó lehetősége eredetileg még a két karakter karrierjének csúcsán, a 80-as évek közepén került komolyabban szóba. A crossovereben rejlő potenciált elsőként a Paramount stúdió látta meg,ám sajnos nem sikerült megegyezniük a Rémálom az Elm utcában filmeket birtokló New Line Cinemával. Mivel egyik cég sem engedett abból, hogy ő készítse el a crossovert, így a tárgyalások befuccsoltak. Ennek pedig a legnagyobb vesztese ismét a néző lett, hiszen ez adott utat a rémületesen unalmas Péntek 13. – VII. rész: Friss vérnek (tudjátok, amiben Jason a Temuról rendelt Carrie-vel csap össze.). Majd az ezt követő, a rajongók által (sajnálatosan) megvetett Péntek 13. – VIII. rész: Borzalom New Yorkban buktája végül arra sarkallta a széria eredeti producerét, hogy megpróbálja visszaszerezni a Paramounttól a jogokat, hogy a New Line-nal karöltve végre elkészüljön a Freddy vs. Jason.
Csak „sajnos” közben Wes Craven is visszatért a Rémálom az Elm utcában-filmekhez, hogy leforgassa annak szenzációs, posztmodern meta-lezárását, a Rémálom az Elm utcában 7. – Az új rémálmot. Így Cunnighamnek újfent várnia kellett. Így elkészítette a franchise pokoli mélypontját, a Péntek 13. – IX. rész: Jason pokolra jut című trash-fesztivált. Amelynek legemlékezetesebb pillanata egyértelműen az utolsó snitt: Freddy kesztyűje kiemelkedik a földből és rámarkol a Pokolba süllyedt Jason maszkjára. Ez ám a csodálatos felszopás! Hogy aztán a stúdió szarakodások miatt egy újabb évtizedig ne készüljön el az immár hivatalosan beígért összecsapás. Közben azért elkészült Jason űrodüsszeiája. A Jason X hatalmas anyagi buktája után pedig tényleg úgy tűnt, hogy befelegzett a kristálytavi rémnek. Ám a szörnyek sosem halnak meg véglegesen. Így végül számos sztorivariáció kukázása és vagy egy tucat forgatókönyvíró elhasználása után 2003-ban végre elkészült a Freddy vs Jason.
Ami lehet, hogy kicsit sárga és savanyú, de reálisan nézve sokkal jobb, mint bármi, amiben ezen a ponton reménykedhetünk volna.
Az azért kár, hogy a stúdió végül nem merte meglépni (több közül) azt az eredeti, kellemesen durva, de annál találóbb retcon ötletet, miszerint a két rémpofa azért feszült volna egymásnak, mert kiderül, hogy Freddy anno zaklatta a fiatal Jasont is. Noha a végleges sztori sajnos nem ilyen morbid, mégis meglepően kreatív: Freddy végre szembesül az elmúlással. Nem a halállal, hanem azzal, hogy megfeledkeznek róla. Ezért feltámasztja Jasont, hogy őt használva ismét megismertesse az Elm utcaiakat az igazi rettegéssel. Csak éppen Jason túl falánk, az ledér tinikben hemzsegő Elm utca pedig túlságosan vonzó svédasztal a számára, hogy utána csak úgy átengedje a terepet. (A két sorozatban kevésbé járatosak számára: nem kell félni, természetesen a Freddy vs. Jason nem folytatja konkrétan egyik sorozat korábbi részét sem. Nem hozz át azokból nyitva hagyott szálakat, és csak minimálisan utal vissza korábbi eseményekre.)
Az űrben senki nem hallja, hogy hülye vagy – Jason X retrospektív
Valóságos mitológiai összecsapás ez, ami már majdnem valami nagyon komolyról szól: tényleg megszűnik a gonosz, ha elfeledjük? Tényleg úgy tudjuk megvédeni a gyermekeinket, ha eltitkoljuk, hogy mi rejlik a sötétben? (Utóbbi pedig különösen ironikus annak fényében, hogy az eredeti Rémálom az Elm utcában részben éppen a szülők gyermekekre szálló bűneiről szól.) De megnyugtatok mindenkit: a Freddy vs. Jason természetesen nem az a film, ami minimálisan is foglalkozna ezekkel a felbukkanó témákkal. (És így is tartalmasabb, mint szinte bármely korábbi Péntek 13. mozi, amelynek szubtextusa a Reagan rendszer kultúr- és drogpolitikájának igazolása: fiatal, ne igyál, szexelj vagy kábítózz, mert elvisz a hokis ember!)
Ironikus, hogy két ekkora, ikonikus címszereplővel bíró film dicséretét egy harmadik aktorral kell kezdeni. De az az igazság, hogy a Freddy vs. Jasonben nem Freddy, és nem is Jason a legértékesebb játékos. Hanem a rendező Ronnie Yu, aki csak többedik felkérésre, a teljes kreatív kontroll birtokában vállalta el a filmet. (Amit többek között Guillermo Del Toro és Peter Jackson is visszautasított). Élt is a lehetőséggel. Persze nem arról van szó, hogy a Freddy vs. Jason egy szerzői mestermű legyen. Hanem hogy a wuxiákon edződött – és a Chucky mennyaszonyát is jegyző – Yunak sikerült éppen eltalálni azt a vékony hangulati határmezsgyét, amin még éppen működik a film.
Feszes, fókuszált és meglepően kreatív, stílusos vizuális megoldásainak köszönhetően a Freddy vs. Jason sokkalta filmszerűbb, mint az ezt megelőző, bő fél tucat Péntek 13. epizód. (Tisztelet a sorozat kivételt képező ékének, a Jason élnek!)
Miközben sikerül áthágnia a film koncepciójának legnagyobb gordiuszi csomóját is. A hangvételt. Hiszen míg Péntek 13. (pár kivételektől eltekintve) mindig igyekezett magát komolyan venni,hogy aztán mégis csak önmaga trash paródiájává váljon. Addig a Rémálom az Elm utcában-széria Freddy humorával idővel sokkal tudatosabban ment el a morbid camp és feketehumor irányába.
Yunak tulajdonképpen sikerül az, hogy a két széria középen találkozzon. Pontosan tudja, hogy mik a két franchise azon kulcselemei, amit a nézők látni akarnak. Péntek 13. részről azt, hogy Jason kegyetlen kreativitással végez – a remélhetőleg cicit villantó – fiatalokkal. Ízléstelen? Igen, de ez egy ilyen műfaj. A Rémálom az Elm utcában pedig az elborult, fekete humorral dúsított álomszekvenciák és Freddy utánozhatatlan humora. A Freddy vs. Jason pedig szinte makulátlanul és roppant szórakoztatóan mixeli össze ezen filmmel legalantasabb, primőr elemeit. Miközben a „tisztes iparos” operatőr Fred Murphy munkájának hála a videóklip esztétikájú, egyfajta rideg eleganciával felvett végeredmény kinézetben simán felülmúlja a Péntek 13.-széria nagyját.
Az pedig külön öröm, hogy nem használja túl a CGI-t, így vizuálisan egyáltalán nem öregedett rosszul. Ami meg abszolút meghökkentő, hogy ennek a bő húszéves, nem túl magas költségvetésű és nívójú alkotásnak az éjszakai jelenetei klasszisokkal jobban mutatnak, mint számos mai presztízs-sorozat képivilága. Ízig vérig áthatja (a már-már könnyfakasztóan nosztalgikus) a kora 2000-es évek edgy, stilizált hangulata. Bár sajnos maga a filmzene nem túl acélos, azért Freddy és Jason egyik nagy csörtéjét nyilván egy nu-metal (mi más?) gitár szóló nyitja. A Freddy vs. Jason gyakorlatilag a palackba-zárt eszenciája a korszaknak, miközben kivitelezésében elég színvonalas ahhoz, hogy sose érződjön vállalhatatlan trashnek. Legfeljebb irtó nagy fun trashnek.
Na, meg azért sem, mert minden butasága ellenére Yu nem is viszi el olyan kíméletlen debil irányokba a filmet, mint ami mondjuk a Jason X volt. Sikerül belőnie a komolytalanság azon fokát, ami még laza és szórakoztató. (Meglepő módon pedig még 1-2 tényleg félelmetes snittre is futja.)
Ami pedig kiemelten fontos: hogy mind a kettő címszereplőjét sikerül nagyjából hűen ábrázolni.
Ellenben mondjuk az Aliens vs Predator-filmekkel, nem infantilizálja a szörnyeit (jobban, mint a korábbi folytatások). Nem csinál PG13-as matinét az R-kategóriás rémekből. R-kategóriás matinét csinál, ahol a két címszereplő pont úgy viselkedik, mint a saját filmjeikben. Jason nem lesz vicces és nem is válik az emberek segítőjévé. Freddy pedig épp olyan ripacs és perverz, amiért szeretjük. Sok vs. filmmel ellentétben itt tényleg ölre mennek. Nem békülnek ki, nem fognak össze egy nagyobb szörny ellen.
Elképzelhető, hogy egy ideális, ennél sokkal jobb világban létezik egy olyan Freddy vs Jason-film, ami képes komolyan vehető, valóban félelmetes horrorként funkcionálni. De ez nem az a világ. Már csak azért is, mert 2003-ra már mind a két sorozat rég átcsúszott a guilty pleasure kategóriába. A Freddy vs Jason tulajdonképpen egy soft-horror Mortal Kombat-film. Jason elszórakoztatja a bennünk lévő ösztönlényt, miközben bögyös bigéket és a barom pasijaikat mészárolja. Freddy pedig szenzációs fekete humorával nevetett. A végén pedig úgy mennek ölre, amin abszolút – és helyesen – érződik, hogy ezt egy harcművészfilmes csóka dirigálta.
Hogy mindemellett a nemszörny karakterek Scooby-Doo rajzfilmet idéző karikatúrák, nem túl tehetséges színészek előadásában? Lényegtelen. Sőt mondhatni ez is a Péntek 13.-sorozat olyan állandó tartozéka, mint a hokimaszk és a macséta. Hiszen egy tucat frász alatt jó, ha öt valamire való színész megfordult. A Freddy vs. Jasonben egyikük sincs jelen kell. De nem is kell. Mert, ami színészi energia kell ebbe a filmbe, azt Robert Englund egymaga bőven lehozza. Az ollókezű pederaszta, fedora kalapját magára öltő Englund olyan szenzációs, túltolt jutalomjátékot tol, hogy az egész egyszerűen bámulatos. Majd 60 évesen úgy lubickol Freddy szerepében, mintha először játszaná.
Azért nem csoda, hogy a Rémálom az Elm utcábant megalkotó Wes Craven nem is támogatta sosem a crossovert. Mert attól félt, hogy a Rémálom az Elm utcában össze péntek tizenháromozásával csak azt érik el, hogy „valamit, aminek hatása és méltósága volt lerángatnak egy alsóbb szintre”
Igaza van. Hiszen ez tényleg matiné. De egy sokkal stílusosabb, elegánsabb és őszintébben szórakoztató matiné, mint amikben korábban láttuk Jasont. És valljuk be, Freddynek is voltak már ennél jóval cikibb korszakai. Robert Englund büszke is a filmre,mi végül mind a két anyasorozat legsikeresebb darabja lett. Ám sajnos ez a siker nem lehellt új életet egyik szériába sem. Pedig ötlet lett volna: a film végén eredetileg a Hellraiser-filmek Pinheadje is beugrott volna. A folytatásban pedig ezt az egész miskulanciát még összeboronálták volna a Gonosz halott-szériával is ( ez utóbbi végül csak képregényben valósult meg). Ám Freddy vs. Jason a végét jelentette mind az eredeti Rémálom az Elm utcában, mind pedig a Péntek 13. sorozatnak. Persze csak addig, amíg Michael Bay felügyelete alatt nem rebootolták őket. De az már egy másik péntek 13-i rémálom története. Addig is, csak azt tudjuk mondani, amit Englund bácsi is:
„Szép nagy képernyőn, tökig felcsavart hangerővel és egy jó hideg pizza társaságában, hatalmas nagy móka a Freddy vs. Jason!”
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
